Colleen Hoover – It Ends With Us: Velünk véget ér

 

Ez a könyv… Egyszerűen Úristen. Sajnálom, hogy fél évet vártam az elolvasására, de itt most tényleg ér az a közhely, hogy jobb később, mint soha.

Nem tudok elvonatkoztatni attól, amit az utószóban olvastam, mert a tény, hogy az egész történet alapja az írónő és az édesanyja életének egy meghatározó részéből állt, hát az egész ettől még súlyosabb és több jelentéssel bíró, mint egyébként is.

Az elején szerettem Ryle-t. A kendőzetlen igazságok, a vonzó megjelenése, a törtető személyisége mind szimpatikus volt számomra, aztán amikor térden állva könyörgött Lilynek, hogy feküdjön le vele, azt hittem, hogy ez köztük működni fog. Aztán, amikor először megtörtént a dolog, már tudtam, hogy ennek koránt sem lesz boldog vége számukra.

 

„– Rossz emberek nem léteznek. Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk rossz dolgokat.”

 

Nagyon reméltem, hogy Lily elhagyja, ahogyan azt megígérte magának még fiatalabb korában, mikor az anyukáját látta hasonló helyzetben. Aztán nem hagyta el, mert mindenki megérdemel egy második esélyt, lehet, hogy többet nem fog előfordulni. Tényleg annyira könnyű megmondani másnak, hogy hogyan kéne cselekednie, de vajon ugyanabban a helyzetben képes lenne rá? Én képes lettem volna a helyében akkor és ott szakítani? Nem hiszem.

 

„Mindenki követ el hibákat. Az ember jellemét nem a hibái határozzák meg, hanem az, hogy tanul-e ezekből a hibákból, vagy csak kifogásokat keres rájuk.”

 

Atlas pedig csodálatos volt már az elejétől kezdve. Annyira szurkoltam neki végig, mert annyira megérdemelte a boldogságot, hogy az hihetetlen.

„– Annyira egyformák vagyunk – mondta.
Erre már odakaptam a tekintetemet.
– Te meg én?
A fejét rázta.
– Nem. a növények meg az emberek. A növényeknek szeretetre van szükségük, hogy életben maradjanak. Az embereknek is. A születésünktől fogva a szüleink szeretetére támaszkodunk, az tart bennünket életben. Ha a szüleink a megfelelő módon szeretnek bennünket, minden szempontból jobb emberek leszünk. Ha viszont elhanyagolnak bennünket… hajléktalanok leszünk, és képtelenek rá, hogy bármi komolyat véghez vigyünk.”

„– Látod ott azt a fát?

A többinél magasabbra nőtt tölgyre mutattam a sor közepén. Atlas odanézett, a tekintete egyenesen a fa csúcsáig vándorolt.

– Magától nőtt meg – mondtam. – A legtöbb növénynek gondoskodásra van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. De van köztük olyan, amelyik elég erős, ahhoz, hogy egyedül nagyra nőjön, mindenféle segítség nélkül.”

 

Aztán sajnos másképp alakult.

„Ez nem az a fajta „szeretlek” volt.

Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben találkoztatok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-be sodródnak az apállyal meg a dagállyal. Egyes hullámok nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban emlékeztetőül szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak jóval azután is, hogy elvonult a dagály.”

 

Egek, vajon mit érezhetett Atlas, amikor újra meglátta Lilyt? Kb. szétszakadtam, mert akkor még Ryle-nak is szurkoltam, aztán elvesztettem az irányítást és csak sodródtam az árral, amibe belerántottak.

 

„Azt hiszem, mindegyikünk megtalálta a helyét az életben. Nekem itt van Ryle. Atlasnak is van barátnője. Mind a ketten azzal foglalkozunk, amivel mindig is szerettünk volna. Igaz, ami igaz, nem ugyanazt a hullámot lovagoljuk meg, de ettől még ugyanannak az óceánnak a részei vagyunk.”

 

Én tényleg azt hittem, hogy barátnője volt, de azt gondoltam, hogy kb. aznap, mikor újra találkozott Lilyvel, hogy annyi, egyből szabaddá fogja tenni magát, mert egyértelmű volt, hogy neki Lily a szerelme már 18 éves kora óta. Eleve az a történet, ahogyan ők megismerkedtek, hogy Lily segített neki, konkrétan tényleg megmentette az életét, hihetetlen szomorú és egyben csodálatos találkozás, mert az, ami köztük ezáltal kialakult, olyan bensőséges, mint amit még sose olvastam.

 

„– Csak ússz tovább!”

 

Amúgy tetszett, hogy Ellennek címezve írt Lily a naplójába, bár először fogalmam sem volt, hogy ki az, aztán kikövetkeztettem, most meg kiderült számomra, hogy nem az akire gondoltam, hanem nő. XD Na mindegy, ez az idézet még nagyon tetszett a naplóból:

 

„Szerintem az ember érésének egyik legfontosabb jele, ha megtanulja értékelni azokat a dolgokat, amik fontosak másoknak – még ha ezek történetesen nem is olyan fontosak a számára.”

 

Az a kis szív alakú tetoválás pont ott, ahol Atlas megpuszilta őt mindig, jóég. Ez már akkor olyan szerelem volt, ami meg volt írva. Csodálatos volt, hogy ez annyi éven át, még ha elnyomva is, de kitartott, s csak erősebb lett. Imádtam, hogy a végén Lily Atlas karjaiba rohant, előtte a szomorúságtól és a történet valódiságától, a saját emlékeimtől sírtam, aztán meg az örömtől, hogy helyére került az utolsó puzzle darab, ami egy végtelen kirakósnak az első kockája is volt egyben.

 

„– Mondjak valamit? – kérdeztem tőle.

Az ujjait az ujjaim közé csúsztatta, és megszorította a kezemet.

– Mit?

– Te vagy a kedvenc emberem.

– Hányból? – kérdezte.

– Mindből.”

Azután megint sírtam, amikor az írónő utószavát olvastam. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy láttam az utolsó 3-4 oldalt, mert totál homályos volt minden. Muszáj vagyok arról is írni, mert az a rész ugyanannyira a könyvhöz tartozik, mint bármelyik fejezete. Nagyon megérintett, amit ott olvastam az írónő fiatalkoráról, az apukájával való kapcsolatáról, az aggodalmairól, ami az esküvőjét megelőzte azért, mert tartott az édesapja reakciójától, mivel azt szerette volna, hogy a nevelőapukája kísérje az oltárhoz. Aztán boldoggá tett, hogy az apukája ezt megértette és olyan kapcsolat alakult ki köztük az évek során, amit nem árnyékolt be a múlt, mert az édesapja a válást követően megváltozott és sok boldog emlékük lett együtt. Vajon az én apukám ezt a döntésemet elfogadná? Borzasztó embernek tartom magam, amiért olyan dolgokon agyaltam, ami kiküszöbölhetné ezt, esetleg kihagynám belőle apát, egyáltalán anya hogy érezné magát, ha látná az esküvőn. Mindennél jobban szeretném, ha lennének boldog emlékeim apával, ha szorongás és aggodalom nélkül gondolnék majd évek múltán vissza az együtt töltött időre.

Örülök nagyon, hogy az írónő meg tudta tapasztalni ezt a pozitív változást az édesapjával való kapcsolatban, és annak is, hogy Lily és Atlas boldog befejezése nem csak a könyvben létezik.

 

Adriana Locke – Written in the Scars: Sebhelyeinkbe írva

 

Jó volt egy olyan történetet olvasni, amiben olyan nehéz és életszerű problémák kerültek terítékre, mint megélhetés, házasság vagy válás, nehézség a teherbe eséssel vagy egy baleset, ami mindezt elveheti egy fiatal nő ételéből.

Az elején Elin és Ty szerelmes jeleneteivel indít, amikor Ty megkérte Elin kezét és olyan idillien tökéletes volt minden, aztán 7 évvel később folytatódik, amikor minden a darabjaira van hullva, mert Ty elment. Nem hagyta el Elint, hanem elege lett a folytonos veszekedésekből és kis időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. Ty-t baleset érte munka közben a bányában és ezért fel kellett adnia kosáredzői karrierjét, innen indult minden baj, emellett annyira szerettek volna kisgyereket, de valami miatt nem sikerült, ez pedig tovább fokozta a feszültséget. Elin kudarcnak élte meg, hogy nem tud gyermeket adni férjének, Ty pedig a férfiasságába vetett bizalmát vesztette el, mert úgy érezte, vele van a baj, sérülése miatt egy ideig nem tudott dolgozni, csak ülni és tévézni egész nap, míg Elin tanárként folyamatosan dolgozott még otthon is, és még gyermeket se tud adni Elinnek. Borzasztó ennyi kudarc közepette élni, de ekkor kell elég tökösnek lenni ahhoz, hogy mindebből kilábaljon az ember. És Ty erre törekedett, mert visszajött pár hét után, és mindent megtett annak érdekében, hogy Elin bizalmát visszaszerezze.

 

Szeretni őt olyan piszkosul egyszerű. Olyan természetes, mint a lélegzés vagy a szív verése. Még akkor is, mikor sértéseket vágtunk egymás fejéhez abban a pillanatban, amikor elszakadt nálam a cérna, pár másodperccel azelőtt, hogy azt kérte, menjek el, és én leléptem – még akkor is szerettem. Ez sosem volt kérdés. A nehézséget az jelenti, hogy az életünket is a köré a szeretet köré építsük.

 

Tetszett, hogy Ty nem adta fel ezt a harcot, hanem Elint szem előtt tartva tört előre, még akkor is, amikor Elin gyerekes kifogásokat hozott fel ellene. Megértettem Elint, hogy mekkora törés lehetett neki egyszerre Ty-t és egy kisbabát is elveszítenie, de azzal, hogy folyton azt szajkózza, hogy de hát Ty elment, nem lesz semmi jobb. Egyébként konkrétan Elin küldte el, de amikor ezt Ty felhozta, akkor olyan gyerekesen védekezett, hogy azt fájt olvasni. Mondván, hogy nem gondolta komolyan, meg akkor se kellett volna elmennie stb… Hát mit gondol, ha azt mondják egy férfinak, hogy menjen el, mit fog csinálni, majd fejen áll? XD Nem lehet hülyét csinálni belőlük, ez látszik.

 

Az élet nem törődik az érzelmekkel. Nagy ívben leszarja, hogy kit szeretsz és kivel akarsz együtt lenni. Folyamatosan szarságokat gurít az utadba, próbál megtörni, ameddig már mást nem ismersz, csak az élet káoszát.

 

Elin és Ty közt idővel minden rendbe jött, persze Elin nem akart igazából elválni, csak önmagát győzködte vele, de Ty igazi férfiként mindent helyre tett és olyan békülő szexeket nyomtak Elinnel, amit még sose olvastam. Ebben a könyvben a szexjelenetek voltak a kedvenceim, komolyan, olyan érzékiek voltak, hogy huh. Egyszer meg is kellett állnom az olvasással egy fél órára, mert egy ilyen túlfűtött jelenet után a kis csillag után már a sütőben sülő spagettiről volt szó, mondom mi XD

 

Könnyű ritmust veszek fel, és hagyom, hogy a férfi, aki mindenkinél jobban ismer, úgy játsszon rajtam, mint egy hangszeren, ahogy már milliószor megtette előtte, mert engem az érintése formált.

 

Az érzelmek nagyon tetszettek benne, leginkább Ty oldaláról, de Elinéről is, csak nála több volt az a vonás, ami kicsit idegesített. A mellékszereplőket imádtam, Elin testvére, neki a felesége és a közös legjobb barátjuk, Cord, hát ő egy igazi magának való ember, akire előbb tudja, hogy mi van veled, minthogy te rájönnél vagy elmondanád, hihetetlenül tudott olvasni az emberben. Annyira szomorú volt, hogy egy ilyen ember, borzalmas múlttal mennyire kilátástalannak érzi az életét. Volt egy rész a könyvben, amikor újra a bányában dolgoztak a férfiak, de történt egy baleset és a fél barlang beomlott. Itt olyan hirtelenséggel váltott át a hangulat romantikus drámáról actionbe vagy nem tudom, hogy levegőt se mertem venni, nagyon izgalmas volt, aggódtam és hihetetlen nyersen volt megfogalmazva a valóság, ami lezajlhat egy teljes sötétségben rekedt ember fejében. És amikor Cord számára világos lett, hogy az ő életcélja az, hogy a barátait, az igazi családját megmentse és visszaadja a családjuknak, hát nem bírtam, villamoson olvasta, de ott nyeltem vissza a könnyeimet. Nagyon megható és megrázó volt olvasni, ahogy egy életet maga alá temet a föld. Borzasztó.

Ennek a könyvnek a végkimenetele keserédes volt, fájdalmas, mert egy kincs embert elveszítettek, de édes, mert Elin születendő kisbabája nevével tovább vitte Cord emlékét.

 

– De mi nem is… Úgy értem, én nem vagyok a csládja – mondom újra felvéve a borítékot. – Nem vér szerint.

– Néha a családnak semmi köze a vérhez, Mrs. Whitt. Néha ez egy választás. És Mr. McCurry önt választotta.

Sue Fortin - A lány aki hazudott

 

Hát nagyon nehéz erről a könyvről írni, na de nem azért, mert annyira letaglozott volna, épp ellenkezőleg. Ennek ellenére nem mondanám rossz könyvnek, csak egyáltalán nem olyan, mint amire számítani lehet borító alapján. Pszicho-thriller?! Hát haver, inkább romantikus dráma. Persze, vannak benne elemek, amik hajaznak arra, hogy legyen benne valami "pszicho", de elég elfuserált, amatőr. 

A történet egy lányról szól, Erinről, aki menekül az élete elől konkrétan, és kreált magának egy újat, egy olyat, amire mindenki vágyik. Elköltözött otthonról jó messzire, van egy remek munkája és még egy palija is, akit büszkén be tud mutatni a felső rétegnek. Mert az a pali egy faszkalap bajgunar :D aztán egy váratlan baleset miatt, ami Erin apjával történik vissza kell mennie a szülővárosába, ahonnan ugye elmenekült egy múltban történő dolog miatt. Hát innentől lett érdekes a könyv. 

Ugyanis Erinnek titkai voltak. Olyan titkai, amit a szülővárosába hagyott végleg, amiktől próbált megszabadulni. Dehát a titkok, meg a hazugságok egyszer mindenképp felszínre kerülnek. Erről gondoskodott Roisin, akit egyébként utáltam és nem értettem mi a szarert nem került börtönbe. Nem azért utáltam, mert annyira ártani akart Erinnek, hanem mert egy egocentrikus kis szarhazi lány volt, akinek nem számított semmi, még maga az igazság sem, csak az, hogy neki legyen igaza, aminek nem kellett, hogy a konkrét igazság legyen. Viszont végig egy kis kiszámítható seggfej volt, ezert meg sem leptek nagyon a cselekedetei, sőt. Hamarabb derültek ki, mi fog jönni, minthogy le lett volna írva XD Ez ilyen facepalm volt, meg egy kicsit az író hibájának is tartom, hogy már réges rég leestek a csattanók az olvasók fejében, de ő még mindig csak tartotta meg tartotta. És így ezek a csattanók már nem voltak élvezetesek. Erin alapjáraton egy szimpatikus karakter, már csak azért is, mert önálló volt, és amikor sorra derültek ki a titkai hát azt el kell ismerni, hogy nem mindenki bírta volna ezeket kezelni, plána így, hogy ez a lány rohadtul családcentrikus volt. Bármire képes lett volna a családjáért, ez tetszett benne a legjobban. 

Sosem tudod, mennyire vagy erős, mígnem egy választásod marad: erősnek lenni. 

Viszont Kerryért megérte. Kerry volt a kedvencem, és hát Erinnek is haha. Amúgy kb egyik mellékszereplő sem érintett meg, kivéve Erin nővére Fiona, és Joe felesége, Bex. De Kerry főszereplő volt és annyira imádtam őt elképzelni, annyira jó karakter volt, őszinte és nyílt, barátságos és olyan, akiben mindenki megbízik. Amikor ő és Erin kibontakoztak, az nagy felüdülés volt ebben a könyvben, magával ragadó pillanatok, el is feledtette velem, hogy ez pszicho-thriller (mert nem az volt) és már csak úgy olvastam, mint egy romantikus drámát. Bár az annyira hülyeség volt, hogy már kb mindenki tudta ki Erin kölyke, Kerry meg nem tudott rájönni XD pedig annyiszor volt utalva rá. 

Ennek ellenére valóban nem volt rossz, egyszeri olvasásra elment, de azért a műfajokat illik betartani. Mert ha valami romantikus, akkor nem mondjuk rá, hogy horror. Ha valami vígjáték, akkor nem mondjuk rá, hogy dráma. Stb, stb. 

Tijan – Anti Stepbrother: Vészkijárat

 

 

Már alig vártam, hogy megírjam, bár tegnap olvastam ki, de ezzel a könnyvel most újra megjött a lelkesedésem, úgyhogy olvasni szeretném a következőt. XD

A könyv amúgy végül teljesen máshogy alakult, mint hittem, és ez nagyon jó, mert a címéből arra következtettem, hogy itt valami családon belüli dolog lesz, még ha nincs is vérrokonság a szereplők közt, de hála, hogy nem így lett, vagyis nem ez volt a lényeg. Mert azért volt az is.

A főszereplő lány, Summer amúgy szimpatikus volt, bár néha azért idegesített, össze vissza mindent zagyvált és gondolt, lehet ezért volt nekem az egész történet néhol kissé zavaros, nem pontosan tudtam, hogy ki gondol és mond mit, olyan ugrások voltak benne, ami nem volt jelölve, kissé összefolyt, ezért az élvezhetőségéből is elvett.

Szóval Summer ilyen volt, meg azért gyerekes is, mondjuk 16 évesen milyen az ember, aztán így 18 éves énjéről olvasva is még mindig gyerekes volt, de ez betudható a dilijének, amivel ő jellemezte magát. XD

Aki nekem a legjobban tetszett az Caden volt, a lélegzetelállító, magas, izmos, barna hajú, zöldes szemű pasi, aki az egyik pillanatban gyengéd mackó volt, a másikban egy idegbeteg grizzli, főleg, ha a szerettei megvédéséről volt szó. Legidősebb fivér lévén a vérében volt a védelmezés, de a pofont is megadta a szemtelen öccsének, ha kellett. Amikor kiderült Colton titka, olyan érezhető volt, mennyire fáj Cadennek így látnia az öccsét, aki egy hülyeség miatt került ebbe a helyzetbe. Rendes ideges lettem, amikor elmondta az esetet és a szüleik reakcióit. Mi a rosszabb annál, amikor az ember saját szülei tagadják le a nyilvánvalót és fordítanak hátat a sérült gyereknek? Borzasztó.

 

„Ha a fájdalom egy óceán, akkor Colton humora hab volt a hullámokon. Csak elterelte a figyelmet a mélységről, de én láttam, mit takar.”

 

Summer és Kevin közti részeket nem is jellemezném, mert nevetséges és idegesítő volt, ezt az idiótát többször meg kellett volna verni, mindig édes volt a káröröm, amikor Caden szétütötte. XD

Ami nekem furcsa volt, hogy Summer gyászában Caden nem volt jelen. Én azt gondolnám, hogy ilyenkor van a legnagyobb szüksége az embernek a támogatásra, a szeretetre, hogy túl tudjon lépni ezen az életszakaszon. Azt értettem, hogy Caden azért akarta a távolságot, hogy ne vonja el Summer figyelmét, de közben mégse értettem, bár én ilyet nem tapasztaltam, nem tudhatom. Csak furcsa volt. Meg hogy ezt kb. 2 hónap alatt letudták, mondván időt ad neki, de 2 hónap múlva már egyikük se bírta a másik hiányát. Így, hogy ez volt a végén és eléggé a semmiből jött, nekem zavaros volt és hirtelen, meg nem is értettem nagyon, hogy ezt hogy, meg a legvégén a lezárás is olyan semmilyen volt, így a végére elvesztette azt, ami úgy jó volt benne; a Caden és Summer közti tüzet és szenvedélyes érzéseket, úgyhogy ez kár, de legalább arra jó volt, hogy az olvasás iránti kedvem visszaadja. XD

J. L. Armentrout – Shadows (Luxen 0,5)

 

Jaj, de rég elolvastam már, és addig halasztottam írni róla, hogy el is felejtettem. XD Na mindegy.

Igazából nem volt annyira meggyőző számomra ez az előzményszál a történetben, Bethany amúgy nem volt vészes, de nem is kedveltem meg annyira, hogy mély nyomot hagyjon. az nagyon tetszett, hogy annyira szerelmes volt és elbűvölte őt Dawson, hogy már az első pillanattól, hogy találkoztak, csak rá gondolt és vágya volt lefesteni, de mégse tudta sose megragadni azt a szikrát és tökéletességet, ami Dawson szemében rejlik. Hát igen, a gyönyörű smaragd szemek, feel you Beth.

Az nagyon tetszett ebben, hogy beleláthattam Daemon és Dawson kapcsolatába, a vitáikba és hülyeségeikbe, ami azelőtt volt, hogy Dawson eltűnt volna. Érdekes kontraszt volt, hogy míg itt Daemon amennyire tiltakozott az ellen, hogy egy emberlánynak segítsenek vagy közelebb kerüljenek hozzá, annyira nem bírt ő se később ellenállni Katnek. Ha lehet, Daemont még jobban imádtam még itt is, gyengém a védelmező, ugyan néha (gyakran) gyökér, de irtózatosan vonzó külsejű fiúk vagy már inkább férfiak, az pedig eper a tortahabon, hogy még ikrek is ;; Konkrétan nekem találták ki.

A fő történetet a második könyv végénél hagytam abba, ami úgy végződik, hogy megtalálják az addig bezárva tartott és megkínzott Dawsont, akinek kb. a szíve és az elméje is meghasad vagy nem tudom, de borzasztó szarul van. Egyelőre nem igazán van kedvem és motivációm tovább olvasni, pedig úgy váram, hogy végre együtt legyen a család, na de milyen áron…

Majd egyszer lehet ráveszem magam.

 

Kathryn Croft - Csendes hazugságok

 

Huhuuu hát semmi más nem jut eszembe erről a könyvről csak az, hogy ezért nem szabad baszakodni az asszonyokkal :D Tényleg nem gondoltam erre a végkifejletre, sok más egyértelműbb dolog lett volna, pedig a megoldás végig ott volt az orrom előtt tényleg. 

A könyv két szemszögből áll, Mia és Josie szemszögéből, akiket egy férfi kapcsolt össze. 

Mia Zach felesége, a tökéletes nő, olyan igazi nő, akire mindenki vágyik. Legalábbis mindig ezt a látszatot keltette, meg hogy a házasságuk jobb nem is lehetne, ráadásul már ott van a kislányuk is, Freya. Ő tanácsadóként dolgozik, és mindent megtesz az emberekért, segít nekik, ahogy tud. Néha már túlzásba is esik, annyira önzetlen. 

Josie pedig egy egyetemi hallgató, akinek ettől elbaszottabb élete nem is lehetne. Az anyja gyűlöli, mert feláldozta érte a fiatalságát, habár sohasem viselkedett vele úgy, mint a lányával. Aztán még az anyja szeretője agyon is verte egyszer, aki ofc rögtön börtönbe került, emiatt ez a noszemely, Liv, csak még jobban gyűlölte Josiet. Bár elég kemény lány ez a Josie, nem mindenki állná így a sarat, az biztos. Még szerencse, hogy volt egy eletcelja, ez meg mindig ad egy plusz löketet az embernek, hogy valahogy ki kell tartania a legvegsokig. Egy hibát azért mégis elkövetett. Beleszeretett az egyetemi tanárába, aki ráadásul házas és már gyereke is van.

És akkor úgy indít a könyv, hogy Zach brutálisan meggyilkolta Josiet, az egyik diákját, és amiért nem bírta elviselni az ezzel járó következményeket, öngyilkos lett. Egészen öt évig Mia úgy élt, hogy a férjét gyilkosnak gondolta. Mert ha valamit nagyon erősen akarsz és hiszel benne, akkor már a végén összemosódik az igazság meg a hazugság? Hm, hát valakinél biztos, de Mia esetében nem ez volt a helyzet haha :D 

Igazából sajnálom Zachet, mert ő húzta a 3 személy közül a legrövidebbet, ráadásul nem mintha megcsalta volna Mia-t, de akkor is érzett valamit Josie iránt, és igazából magam sem tudom eldönteni, hogy az érzelmi kötöttségek már jelenthetik-e a hűtlenséget. Bizonyos esetekben igen. Például Zach esetében, aki Josie intelligenciájába szeretett bele, az írói lényébe, a kommunikációjukba. Hát nincs is szarabb dolog, amikor egy kapcsolatban nem megfelelő a kommunikáció.

Ügyes volt az író, hogy úgy állította be eleinte, hogy Allison lesz a gyilkos, Josie szobatársa, aki amúgy egy kurva fura ember. De annyira az elején volt, hogy gyakorlatilag kilőtte ezt a lehetőséget. Egy ideig-oraig úgy gondoltam, hogy ő ölte meg Josiet, de Zachet biztos hogy nem. Aztán már úgy gondoltam, hogy csak valami gond van az elméjével, és behaluzza a dolgokat. Hát nem haluzott a kislány :D de ahogy elment Mia-hoz, ahogy beállította a dolgokat, ahogy elérte, hogy figyeljen rá Mia, ahogy elérte, hogy megbizzon benne... Hát tök jól kilogikázta. Aztán meg a végén elbaszta. Mondjuk én örültem neki haha. Nehogymar Mia kerüljön börtönbe, mert megölte a férjét. Ilyen ez, hogyha valaki nem bírja elviselni a hűtlenséget. 

A nőkkel ne baszakodjatok, kurva férfiak, nem tudjátok, hogy mire képes egy összetört szívű nő! 

Sarina Bowen, Elle Kennedy - Us

 

Majdnem mindennek elcseszik a folytatását, tisztelet a kivételnek, ez a könyv pedig teljes mértékben a kivétel. Olyan nagyon magával rántott, olyan hamar olvastam ki, olyan hamar lett vége... Pedig még olvastam volna, mert pont egy ilyen könyvre vágytam. Szerelem, élet, szenvedély. 

Ryan Wesley még mindig annyira szerelmes Jaime-be, hogy sírni tudnék. Szerintem soha senki nem írta le ennyire erősen és önzetlenül azt, amit Ryan érzett, mert ez egy csoda, de komolyan. Ahogy az író megragadta a szavakat és elénk tárta, mindenki olyat akar az életébe, csak hát sajnos valakinek nem adatik meg. Jó sok mindenből tevődik össze egy kapcsolat, amikkel ők mind tisztában voltak és megpróbáltak tenni ellene. Ha valakibe szerelmes vagy, akkor félre kell tenned bizonyos esetekben a büszkeséged, a nézeteltéréseket. Ryan Wesley pedig annyira de annyira szerelmes, hogy semmi és senki nem számított neki, csak Jaime. 

Teljesen másra számítottam a fulszoveg alapján, de ez a megoldás sokkal jobban tetszett, mint amire én gondoltam eleinte. Az első könyv volt a "petting", és mindig azt mondom, hogy csak eddig a reszig tartja fenn az érdeklődést egy könyv, na de ez teljesen más volt. Ugyanis a folytatás nem unalmassá vált, hanem maga volt a kibontakozás. Az emberi érzelmek és nehézségek kibontakozása. Furcsa volt a mindig csodálatos és kisugarzo Jaime-t rosszkedvunek látni, de ez rendben van, hozzátartozik az élethez. Senki nem lehet örökké tündöklő, mindenki életében egyszer eljön a torespont. Sajnáltam, hogy Jaime-t ez pont akkor érte el, amikor a legboldogabbnak kellett volna lennie. Sajnáltam, hogy beteg lett, hogy ennyire kihatott rá és a viselkedésére, a fizikumára, a létezésére. Bár persze, ilyenkor az ember senkit nem akar maga körül, nem kell hogy xy sajnálja, elvégre nem halálos betegségről van szó, majd egyszer jobban lesz. Kár, hogy Jaime pont a szerelmét üldözte el maga mellől. Vagyis nem akarta, dehát megtörtént kimondatlan szavakkal, meggondolatlan tettekkel. De a legszebb az egészben, hogy Ryan nem hátrált. Az első részben Jaime-t neveztem csodának. Hát itt most Ryan volt az ;; 

Nagyon tetszett ez a könyv, ahogy bemutatta egy meleg pár mindennapi nehézségeit, vágyat, szomorúságot, szerelmet, őszinteséget, fájdalmat. Imadtam Blake-et. Imádtam Jaime családját. Imádtam Reggiet. Imádtam Ryan csapatát. Imádtam őket ;; 

J. L. Armentrout – Ónix (Luxen 2.)

Továbbra is, úristen, Daemon. Mit sem változott az, amit kivált belőlem, legalább annyira bizsereg tőle a tarkóm és önt el a melegség, mint Katyt, amikor egy helyiségbe lépnek.

Az Obszidiánhoz képest ez a kötet már egy-két fokkal kevésbé volt intenzív a szenvedély terén és inkább a cselekmények voltak hangsúlyban, ami amúgy izgalmas volt és titokzatos, de mégis, az első kötetben az a perzselő szenvedély mindent elsöprő volt, itt meg kevesebbszer kaptam belőle, de amit igen, az csodálatos volt.

 

„Már-már fájdalmasan vonzott. A közelében minden sejtem perzselően felforrósodott – de hát ez volt Daemon.”

 

Képbe jött egy fiú, Blake, akiről már az elején sejtettem, hogy valami nem oké, meg nagyon sokat elárult róla az, hogy Daemon nem bízott meg benne. Hát, jobban járt volna Katy, ha ő se bízik meg, bár segített neki a képességei megtanulásában, sokkal inkább olvastam volna azt, ahogy Daemonnal edz különféle formában és közelségben, minthogy olyan tragikus kiemenetele legyen ennek, amilyen. A köcsög Blake, hát olyan ideges voltam rá, hazudott, beférkőzött Katy kegyeibe. Ugyan megértettem az indítékait, hogy a társa miatt teszi, hogy megmentse, de akkor is rossz volt az út, amit választott és belerondított Daemon és Katy közé, és ez megbocsáthatatlan részemről. Nem mellesleg, az egész játék Adam életébe, majdnem Dee-jébe is került.

A másik undorító karakter Will volt. Komolyan, hideg rázott tőle, ahogy beférkőzött a családba, bár mondta, hogy nem helyettesíteni akarja Katy apját, de mégis. Pedofil állat. Azt arra ment ki a játék, hogy ő is luxen-mutánssá akar változni. Az meg, amikor Katyt elrabolta, bezárta, kínozta, hogy elérje, amit akar, ennek fejébe még át is verte Daemont, hát majd felrobbantam. Nagyon remélem, hogy ez az átok ember meghal, hogy nem lesz teljes az átalakulása és ki tudják nyírni úgy, hogy ne essen baja Daemonnek és Katynek.

Azt sem szerettem ebben, hogy Katy ennyire a saját érzései ellen fordult, teljes tagadásba. Mennyivel egyszerűbb, szebb és jobb néhány hónap lehetett volna ez, ha bízik Daemonban, el is mondja neki az érzéseit, és nem hülyíti meg saját magát is a szöveggel, hogy Daemon csak a kötelék miatt érez iránta valamit. Ahr, nagyon bosszantott, hogy ezt csinálja. Közben egy kicsit értettem, hogy már Daemon védelme miatt is mártírkodott, de ah, akkor is. Csók, beszélgetés, csók, csók, ami mindent megoldott volna. Később kiderült, hogy tényleg, de erre 200 oldallal előbb is sor kerülhetett volna. XD

 

 

„Nem tudom, miért tettem, amit ezután tettem. Talán közrejátszott minden, mi aznap történt. Talán a hangja tehetett róla, a szavai mögötti félelem. Túl sok érzelem kavargott bennem biztos pontra volt szükségem.

Én is az arcára tapasztottam a tenyeremet. Lágy, meleg volt a bőre, mint mindig, érintésnyi napfény. Bizsergett az ujjaim alatt. Odahajoltam. Nem húzódott el, még levegőt sem vett. Egyáltalán. A tudat, hogy ezt én okoztam, hatalmas erőt adott. Lehunytam a szemem, az ajkához érintettem az ajkamat.”

 

Izgalmas volt nagyon, fordulatos, érzelmes, de az tényleg a legfájdalmasabb és legszebb módon volt megfogalmazva. Annak ellenére, hogy milyen intenzív volt, mégis szerettem olvasni, mert igazán élővé tette még jobban számomra az egész valódiságát a maga képzeletbeli mivoltában.

 

J. L. Armentrout – Obszidián (Luxen 1.)

 

 

„Kiszáradt a torkom. Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága.”

 

Úristen, mivel is kezdjem. Hát omg de imádtam. Daemon Aztrarohadt Blacket. A bizsergést, a kémiát, azt az isteni testet, még a seggfej énjét is, hát még azt, ahogyan Katyvel viselkedett, miután felvállalta az érzéseit. azt az őszinteséget, ami mindig nyíltan ott volt a levegőben, még ha be is szólt, védelmezett, minden Katyről szólt. Ember – lény – nem szeretett még így istenigazából, mint ő. Konkrétan emberfeletti volt az egész lénye, és teljesen magával ragadott, behálózott és megvakított a csodálatos lényével, hogy még álmodtam is vele. XD

Szóval azt hiszem, rendesen szerelmes lettem Daemonba. Nem mellesleg, férfi-idálom megtestesítője.

Katy is nagyon szimpatikus lány volt már az elejétől fogva, a könyvimádata, ami szinte már-már megszállottság is volt, bár az a kupit, hogy a házban mindenhol van egy könyv, én nehezen bírtam volna elviselni, mert én mindig rendszerezném őket, és egy helyen legyen minden, de ez neki olyan sajátossága volt, ami így is nagyon tetszett. Még azokat a jelenteket is imádtam, amikor épphogy nem gyilkolták meg egymást Daemonnal. Tehetség kell ahhoz, hogy ennyit és így veszekedjenek, mégis erősebb volt ennél azaz elemi vonzalom, ami köztük feszült végig a levegőben. Ezt minden embernek és nem embernek is (hallod, Daemon ezen a Földön, találj meg lécci), el kell olvasnia!

Dee imádni való lányka, hát legszívesebben ölelgettem volna folyton Katy helyében, kis mitugrász pörgős csaj, csak szeretni lehetett.

Ez a könyv nem csak karakterekben, történetben és érzelmekben ragadott magával, hanem imádtam a fogalmazást is, a csodás képeket, kifejezéseket és érzelemleírásokat, olyanokkal is találkoztam, amivel még soha. Ennek a könyvnek minden szava, boldog és szomorú egyaránt egyszerre kínzott gyönyörködtetett.

 

„Belém nyilalt, és virágot hajtott a rémület.”

 

A kedvenc részeim közt volt, amikor Daemon elvitte Katyt a tóhoz fürödni. Itt kerültek először közelebb egymáshoz érzelmileg is.

 

„– Tudod, mit gondolok? – kérdezte halkan. Még mindig az ösvényen álltunk, csak néhány madár dala visszhangzott körülöttünk.

A hangomat elkapta a finom szellő.

– Nem.

– Mindig azt tapasztalom, hogy a legszebb emberek, az igazán, kívül-belül szépek azok, akiknek valójában fogalmuk sincsen a hatásukról. – A tekintete a szemembe mélyedt, egy pillanatig csak álltunk ott szoros közelségben.

 – Azok, akik közszemlére rakják a szépségüket, elfecsérlik. Az ő hatásuk elmúlik, a kinézetük csak egy kagylóhéj, semmi mást nem rejt, mint árnyakat és ürességet.”

 

Ami rátette a pontot az egészre, az a kanapés jelenet, amikor Daemon és Katy közt úgy felforrósodott a levegő és semmi se gátolta meg, hogy az érzések feltörjenek. Hát akkor én is konkrétan felgyulladtam, jesszusom. Teljesen kész voltam ezektől, annyira izzott minden, az összes csók, az érzések, az egész olyan volt, mint egy hullámvasút, de még annál is több. 

Eufórikus élmény volt.

Csodálatos, érzelmes, lelki-szemet gyönyörködtető, perzselő, érzéki és izgalmas. Pont, mint Daemon.

Chevy Stevens - Aznap éjjel

Na ez a könyv tényleg olyan volt, amilyennek be volt harangozva; intenzív és felkavaró. Eleve már a téma, hogy valakit ártatlanul csuknak börtönbe X évre ráadásul 18(!!!) évesen elég felkavaró, nemhogy maga a tény, hogy ott rohad egy gyakorlatilag kölyök valahol, ahol nagyon nem kéne lennie a saját húga meggyilkolása miatt. 

Hát engem mélyen felkavart, amikor konkrétan a saját anyja nem hitt Toninak. Mert ha az egész világ sem hisz az artatlansagomban, akkor az anyámnak akkor is kellene, nem? De ez az anyuka egy nevetséges faszfej volt, aki inkább a lányát hibáztatta, mert ha saját magát hibáztatta volna, abba beleroskad, és önző módon az életet választotta, míg a lányától elvették azt azzal, hogy börtönbe került. Nem beszélve a másik lányáról aki meg halott, de elintézte azzal, hogy Toni a hibás mindezért. De legalább az apuka egy csodálatos ember volt, aki mindig azon volt, hogy az egyik lányukat örökre elvesztették, nem akarta a másikat is. Hát ez lenne egy normális, érző ember hozzáállása, így kell gondolkodni. Meg oké, biztos történik családon belüli gyilkosság de könyörgöm,azért csak megtudja valaki mondani a saját lányáról, hogy kepes-e megölni a saját testvérét. 

Maga a könyv ugrál az időbe, ami nekem egyébként nem tetszett, nem zavart össze, mert az elején mindig fel van tüntetve az idő, de néha úgy éreztem, hogy xy részt még nem kellett volna abbahagyni, még nem kellett volna ugrani az időben, arra az xy részre kellett volna áldozni egy újabb fejezetet. Viszont a végén ahogy ugrált és ahogy derült ki az igazság az úgy tök jó volt, aztán ugye amikor kiderült hogy meghalt a húga és Tonit meg börtönbe zárták, onnantól kezdve nem ugráltunk az időben, a jelenben maradtunk. 

Maga Toni iskolás évei... Hát ezzel mindenki tud azonosulni, vagy majdnem mindenki. Amikor még az iskola legmenőbb csajaval öribarik vagytok, aztán bumm történik valami, ami nem tetszik a menő csajnak és máris te vagy a boxzsak, amin levezetheti a dühét verbalisan. Hát Toni eszméletlen, hogy mit kellett elviselnie 4 kis cafkatol, akik amúgy a halált sem érdemelnék meg, annyira szánalmasok. Persze a legmencibb, Shauna egy rendőrtiszt lánya, így gyakorlatilag azt csinált, amit akart, mert apuci mindent elintezett neki. Nagyon nagyon mérges voltam erre a 4 ribancra. Miért hiszi azt valaki, hogy hatalma van a másik felett? Vagy hogy egyáltalán jogosultak arra, hogy tönkretegyék valakinek az életét?! Még szerencse, hogy ott volt Toninak Ryan, mert ha nem lett volna, nem is tudom hogy élte volna túl. Lehet, hogy sehogy. De Ryan egy csodafiu volt, tipikus középiskolai jóképű boy next door, akiért mindenki odavan, de neki csak Toni kellett. Heart flutteringeltem tőlük, hogy ilyen fiatalon már együtt tervezték a közös életüket. Aztán jött a feketeleves. 

Az időzítés is borzalmas volt, nem beszélve arról, hogy Toni húga nem tette könnyűvé az olvasónak, hogy kedvelje őt, mert nagyobb ribanc volt, mint bárki, ráadásul a legrosszabb fajtából. Nappal apáca, éjszaka kurva feeling, aki ilyen meg olyan dolgokat csinált, aztán meg Tonira fogta, mert hát miért ne tenné, nehogy már az ő imidzse az anyja szemében megváltozzon. Phejjjj. Nem beszélve arról, hogy aztán elkezdett ő barátkozni a Shauna ribanc teammel, mert hát mennyire menő már az iskolában, hogy nálad idosebbekkel vagy, az már tök mindegy, hogy csak azért mert ezzel is idegesítették Tonit, ennek a buta kislánynak mindegy volt. És hát meg is lett a veszte. 

Nagyon nagyon sajnáltam Tonit és Ryant, hogy ezen a tragikus éjszakán nem melléjük állt a szerencse. Hogy vannak ilyen emberek, akik képesek megölni egy embert, aztán meg szemrebbenés nélkül hazudni róla. Mert ez a 4 ribanc megölte a kislányt, aztán meg Tonira meg Ryanra fogták. És hát miért ne hazudnának, amikor az egyik ribanc egy rendőrtiszt lánya?! Meg ha hazudik is, hát kit érdekel, amíg egy rendőrtiszt lánya?! Fhuuu. Életembe nem utáltam ennyire karaktert, mint ezt a ribancot. Mert abba nem gondoltak bele, hogy börtönbe küldtek két ártatlan embert, akiknek ezután megváltozik az élete, ha egyáltalán túlélik a börtönben. 

De legalább kiderült az igazság. Mert Toni és Ryan erősek maradtak és küzdöttek az igazságért, ha már mindenki más elengedte őket. Ők kitartottak egymás mellett, egymásért és mindvégig harcoltak a világ ellen, akik elítélték őket. 

Összességében nagyon tetszett és megérintett. Ahogy az elején írtam, és amit a borítókönyv ígér. Felkavaró és intenzív. 

 

Lucy Dawson - Kegyes hazugságok

 

Hát igazából... Annyira nem vagyok tőle elajulva, mint sokan mások. Nem okozott függőséget, nem lett a kedvencem, viszont abban egyetértek, hogy nem rossz pszichothriller. Valószínűleg ezért nem vagyok annyira lenyűgözve, mert 150 oldalig az egész csak egy kis affér egy orvos és egy 17 éves fiú között, akik természetesen mindketten védik a saját igazságukat, ha kell, akkor hazugság árán is. Ez a paradoxon egyébként tetszett benne, meg ha csak romantikus drámának lett volna beállítva, akkor ugye eleve másképp kezdek neki, más elvárásokkal, nem vártam volna annyira a pszicho dolgokat, így viszont egy piciket csalódtam az elejeben. 

Az tetszett, hogy sok szemszögből állt össze a könyv, mindenki igazát és érzelmeit átláttuk így, habár szerintem ebben is voltak teljesen felesleges szemszogek. Ilyennek tartottam pl David szemszoget, bár így utólag most már értem, hogy miért volt rá is szükség. És habár gondolom az író direkt akarta így, hogy Davidre ne terelodjon akkora figyelem, ez így egy rossz lépés volt. Ugyanis az előtte 200 oldallal lévő David szemszog, meg utolsó előtti David szemszog akkora kontrasztba vannak egymással, mintha egy teljesen másik személyt ismernénk meg. Úgyhogy számomra az író turpissága nem volt meggyőző, illetve abból a tekintetbol az volt, hogy soha nem gondoltam volna Davidre, mint gyilkosra, mert semmilyen formában nem illett hozzá a megismertek alapján. 

Egyébként olyan kiforratlanok voltak nekem ezek a karakterek. Persze mindenkinek voltak hibái, sőt, szinte csak hibái voltak bizonyos karaktereknek, mégsem tudtam őket megkedvelni. Persze Alexet sajnáltam, merthogy egy anyuka 2 kislánnyal, és végig ott pörgött előttem, hogy baszki így mi lesz a gyerekekkel, amikor ez a helyzet kicsúcsosodott Jonathan miatt. De ha nem lett volna anyuka, nem sajnáltam volna ennyire. Pláne, hogy még egy hazudós kis dög is volt. Néha tényleg elhittem a hazugságait, hogy ő nem emlékszik semmire, és Jonathan kitalált mindent, na de mondom a cím nem véletlen, és itt ennél gondoltam valami pszichés dologra, hogy ez a nő egyébként nem százas, de aztán ezt teljesen tulgondoltam, mint kiderült.

Jonathan olyan is-is volt, amíg nem közölte a világgal, hogy őt szexuálisan bántalmazták, addig semmi bajom nem volt vele. Egy korára jellemzően depresszív, dúsgazdag 17 éves kölyök volt, akit az apja utalt, egy kis ribanc baratnovel, aki amúgy tök nagy meglepetés volt pozitív értelemben. Na de amikor ezt közölte a világgal Jonathan, hogy neki 3 hónapnyi viszonya volt Alex-szel, ahol is őt szexuálisan bántalmazták... Hát BITCH NO. Komolyan hogy lehet valaki ennyire faszfej. Hogy lehet valaki ennyire arra kiehezve, hogy nyilvánosság előtt szerepeljen. De ha még így is van, miért pont egy olyan témával, ami egyébként a férfi nemre nézve sértő?! Ha én pali lennék biztos nem büszkélkednék ezzel a tv-ben, yt-n meg minden faszom helyen, hogy egy 40 éves orvos nővel szexeltem, aki ráadásul családos anyuka 2 kislánnyal, nem mellesleg ő bántalmazott engem. Persze, előfordulhat, hogy egy férfi van szexuálisan bántalmazva, de ez a fiú a nyilvánosság képébe hazudott. Semmiféle bántalmazás nem volt, sőt, ő igazán szerelmes volt ebbe a nőbe. És ebből látszott, hogy mennyire szánalmas karakter volt. Meg akarja védeni a családját, a barátnőjét azzal, hogy feljelenti Alexet szexuális bántalmazásért. És az emberek neki hisznek?!?!?!? Annyira nevetséges volt, mint amilyennek hangzik. És az meg extrán idegesítő volt, hogy valószínűleg csak azért csinálta, hogy több követője legyen a youtubeon. Pedig tényleg intelligens kölyök volt, aki nem tudott megnyílni a nagy világnak, egy kicsit zárkózott volt, aztán meg dik. És maradtak bennem kérdések azok után is, hogy olvastuk az ő szemszögét is. 

Na de az utolsó 100 oldal az tényleg nagyon izgalmas volt. Ahogy Alex gyotrodik a fajdalomban, ami éri őt, ahogy a férje közben segít neki, pedig ő is szét van esve, ráadásul Jonathan meg a szülei készülnek a nagyobbnál nagyobb dolgokra... Intenzív volt, miközben ugye nem is tudtuk, hogy ki mond igazat, vagy éppen a hazugságot, mert a végletekig hárítottak mindketten. Aztán Jonathan meghalt, mert David megölte. És még szerencse, hogy mindenki ennyire jól hazudik, és így nem kerültek börtönbe emiatt a gyilkosságért, amit David öngyilkosságnak állított be.

Szörnyű egyébként, hogy valaki már annyira jól hazudik, hogy ő maga is elhiszi, hogy neki van igaza. Illetve Alex mindenkinek beadta a meséjét, hogy nem ismeri Jonathant és Ibizán találkoztak először egy egyéjszakásra, miközben 3 hónapig valóban viszonyuk volt. Egy kicsit elhitette velem az író, hogy mindenki szefós és mentális betegséggel küzd Alex is meg Jonathan is. Aztán Alex a végén benyögi, hogy ott van nála a telefon, amit Jonathan adott neki sok-sok héttel ezelőtt... Hát basszus, azért sajnálom, mert kajak amiatt kellett meghalnia egy akkor már 18 éves fiúnak, mert nyilvánosságra hozott egy olyan helyzetet, egy olyan dolgot, aminek egyébként kurvara nem lett volna köze senkinek, meg nem is gondolt arra, hogy tönkretesz vele egy családot, nem beszélve az ő lelki békéjéről. 

Molnár Ferenc – A Pál utcai fiúk

 

Annak ellenére, hogy kötelező olvasmány volt (általánosban és egyetemen is XD), szerintem az összes közül ez volt, ami az egyik legjobban tetszett.

Alapból ismertem a történetet, de mégis más volt olvasva átélni, odaképzelni magamat a grudra, a rakásokra a csata idejére, vagy a füvészkertbe a kémkedő fiúk mellé, amikor meglesték a vörösingeseket tanácskozás közben.

Tetszett, ahogy a régebbi idők Pestjét magam elé képzeltem, mennyivel más volt kicsit több, mint 120 évvel ezelőtt. Még korabeli térképet is néztem, hogy a grund helyén mi van, mennyit kellet sétálniuk este hazafele a füvészkertből, szegény Nemecseknek csurom vizesen.

Emlékszem, amikor 5-6-os voltam, az osztályommal elmentünk a „grundra”, ami helyileg egy kicsit arrébb van, mint a regénybeli, de nagyon jól felépítették, farakásokkal, játszótérrel, ahol lézerharcot játszottunk, így imitálva a gyerekek játszóterületért folytatott háborúját. Azt is olyan jó volt olvasni, ezek a gyerekek az iskola után mennyire másképp töltötték a szabadidejüket, mint mondjuk a mai általános iskolások. Ha tehették, egész nap a szabadban voltak, golyós játékot játszottak, a grundon voltak, labdáztak, gitt-egyletet alapítottak (hogy tudták azt a ragacsot rágni, fúj XD) és mindemellett felállították a saját szabályaikat, a hirearchiát a csapaton belül, mert főnök mindenhova kell, és a grundon ezt mindenki vérkomolyan vette, annyira szerették és elhivatottak voltak ezért a játékért, a közösségükért, a grundért.

Azt nagyon sajnáltam, hogy Nemecsek egy ilyen hülyeség miatt került többször is a tóba este, amikor már hideg is volt, ami végül oda vezetett, hogy annyira nagyon beteg lett, amiből már nem tudott meggyógyulni. A legelkeserítőbb az volt, hogy amiért ez a nagy harc folyt a két banda közt, végül teljesen értelmét vesztette, mert alig pár nappal később az egész grundot eltarolták, hogy lakóházat építsenek oda, ami még ma is ott áll. Így látva az egész történetet, a legértelmetlenebb halála Nemecseknek volt, a kis szőke gyereknek, aki közlegény létére a legbátrabb és legelkötelezettebb volt azért, ami másnak csak egy darabka föld a talpa alatt, amiért ő az életét is adta, még ha nem is játszhatott már többet ott, azzal a tudattal halt meg, hogy a barátai még sokat játszhatnak ott.

 

„… ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot.”

 

Kendall Ryan – A szobatárs

 

Hát ez a könyv olyan volt, amit tulajdonképpen huszonnégy órán belül olvastam ki, annyira magával ragadtak a szereplők is és az események, hogy lehetetlen volt letenni.

Cannon maga volt a görög isten, ahogy elképzeltem, hát nem merem elképzelni, én miképp viselkedtem volna, ha az én lakótársam lesz. Teljesen át tudtam érezni Paige vonzalmát és alakuló érzéseit, aggodalmait, hogy mi van, ha a legjobb barátnője rájön mindenre. Mi van, ha valóban tényleg csak pár éjszakáról van szó, semmi többről, ahogy azt leszögezték. Már akkor tudni lehetett, hogy gyenge próbálkozás, mert az ilyesfajta kémiai, fizikai, biológiai és elemi vonzásnak lehetetlen ellenállni, és ezt csodás volt olvasni mindkettőjük szemszögéből.

Cannon hát wow. A személyisége, az elhivatása, hogy orvos szeretne lenni, leginkább az anyukája biztonsága és a múltbéli történtek miatt is, csodáltam ezt a férfit, aki ennyire őszintén és teljes szívvel a családja mellett van.

Paige nekem olyan virágszál volt, akit mindenki csak megvédeni szeretne, nehogy valami baja essen. Olyan bájos és szerethető volt. Az meg, hogy Cannon kb 10 éve plátói szerelemmel szerette, hát én imádtam ezt a kapcsolatot köztük, hogy a gyermeki létből milyen csodás felnőttekké váltak. Kedvenc jeleneteim közt van, amikor együtt főztek, vagy amikor a félresikerült csók után Paige vérző orrát ápolta a fiú, és addig nem tágított mellőle, amíg biztos nem volt benne, hogy nincs más baja.

Enchiládát is imádtam, a kis szőrmók kutyust, aki mindig ott sertepertélt a lábuk körül. Cannonban minden megvolt, ami egy férfiben szerintem a legfontosabb: figyelem, törődés, óvás, irányítás, határozottság, szexiség, elkötelezettség, érzéki szív és sárm. Olyan érzékeket borzolt, amiről azt hittem, nem is létezik. XD

 

„Éreztem, hogy Cannon elmosolyodik, nem sietett, hogy elnyerje a jutalmát. Talán azért, mert már tudta, hogy az övé vagyok. Talán azért, mert a legtöbb férfival ellentétben megértette, hogy nem érdemes sietni. Mindketten ezt akartuk, de a várakozás után csak még csodálatosabb lesz a végkifejlett.”

 

Tetszett, hogy mennyire élethű volt minden benne, a vonzalom és a szóhasználat is. Durva, nyers és vággyal fűtött. Volt, hogy zavaromban vagy egyetértésemben felnevettem, amikor meg komoly dolog történt, levert a víz.

Nagyon élveztem ezt a könyvet, azt a teljes átadást, amit Cannon Paige felé tanúsított, azt a tiszteletet és csodálatot, ahogy a női testtel bánt. Lehengerlő szenvedély volt ez párszáz oldalban, és már alig várom, hogy a többi részt is elolvassam! Ja, és ha ezentúl, amikor limonádét iszok, Jaeyongon kívül Cannon félhomályban fürdőző alakja lesz, ami eszembe fog jutni, csak próbáljam meg nem kiköpni véletlen az italt. XD

 

„El sem tudtam képzelni azt a napot, amikor nem fogom minden porcikámmal akarni ezt a férfit. És bármit tartogat is nekünk az élet, mindig együtt fogunk majd limonádét készíteni, efelől kétségem sem volt.”

 

Colleen Hoover - Velünk véget ér

"Akinek van szíve, olvassa el ezt a könyvet" ;;;; 

Hát, rég volt, amikor egy könyv magába nyelt. De ez a könyv megtette. Olyan szinten, hogy nem is tudtam róla azonnal írni. A fogalmazas, a karakterek, az érzések, maga a tény, hogy ennek egy kis darabja igazsagon alapszik... Végig olyan erzesem volt, hogy "úristen, mindjárt bőgök", bár egyszer-kétszer belekonnyeztem. 

Az eleje az valami hihetetlen. Soha életemben nem olvastam még ennyire intenzív és csodálatos első fejezetet. Innen is van a legtobb idezetem.

A halott apák, a fárasztó szobatársak meg a vitatható gyászbeszédek már nem is tűnnek olyan szörnyűnek, amikor az éjszakai égbolt olyan tiszta, hogy a bőrünkön érezhetjük az univerzum mérhetetlen pompáját.

Úgy érzem, mindenki megjátssza önmagát, közben pedig a lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk. Csak egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.

Az, ahogy a kendőzetlen igazsagokrol beszéltek, ahogy megnyilt egymásnak két idegen, akik a beszelgetesuk végére mégsem lettek azok, annyira különleges volt. Már maga az is, hogy ők ketten miért voltak a tetőn, miért úgy találkoztak, ahogy, miért arról beszéltek, amiről. 

– Lily – szól nyomatékosan. – Rossz emberek nem léteznek. Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk rossz dolgokat.

– Azért ez elég gáz.

– Hát ja, a kendőzetlen igazság fájdalmas tud lenni.

Elnevetem magam.

– Te jössz!

– Hát ezt nem tudom tromfolni – mondja.

– Biztos vagyok benne, hogy meg tudod közelíteni.

– Én nem vagyok ebben olyan biztos.

A szememet forgatom.

– Dehogynem tudod. Ne akard azt éreztetni velem, hogy én vagyok a rosszabb ember kettőnk közül. Mondd el a legutolsó olyan gondolatodat, amit a legtöbben nem mondanának ki hangosan.

Összekulcsolja az ujjait a tarkója mögött, és egyenesen a szemembe néz.

– Meg akarlak dugni.

Tisztára úgy érzem, hogy inkább a párbeszédeknek és idezeteknek kellene beszelniuk helyettem, viszont szeretnék emlékezni arra, hogy Ryle mennyire elbuvolt az elején és megint úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok egy nem létező emberbe. Ahogy a húgával és sogoraval viselkedett, ahogy Lilyhez állt az elején, hogy mennyire elhivatott a szakmáját illetoen, miszerint ő szeretne a világ legjobb idegsebésze lenni. És simán elhittem neki mindent. Ryle egy kibaszott varázsló volt. 

– Amikor először találkoztunk, be voltál szívva. Most részeg vagy. Kezdek félni, hogy nem lesz belőled igazán menő idegsebész.

Az elején lévő kis "harc a hormonokkal szemben" fejezetek, amíg ugye még nincsenek együtt, de ott van közöttük az a kibaszott nagy kémia, az a szikra, amit két embernek kell egymás iránt éreznie, hát az első fejezet mellett ezek voltak a kedvenceim. Amikor meg nem történik meg a nagy dolog, amikor még nincsenek együtt, de már nagyon együtt akarnak lenni, mégsem teszik meg azt a bizonyos lépést. Imádtam azt a szexi feszültséget, hogy Ryle konkrétan térden állva könyörgött, hogy feküdjön le vele Lily, mert nem tud teljesíteni a munkájában. Eskü tok meghato volt, pl ezen is bekonnyeztem XD Úgyhogy igen, Ryle egy szerelem volt. 

– Ááá! Megőrjítesz! Most akkor akarsz engem vagy nem?

Felegyenesedik, és tesz felém egy lépést.

– Ó, nagyon is akarlak, Lily, efelől szemernyi kétséged se legyen. Csak nem akarlak akarni.

De csak volt a szerelem. Mert utána Lily felfedte előttünk a naplóját, amit egyébként minden alkalommal Elle-nek cimzett (ez is mekkora ötlet már), és beszélt az első szerelméről többek között, akit egyébként úgy ismert meg, hogy hajléktalan volt. Akit mindig beengedett a hazukba, amikor a szüleik nem voltak ott. Akivel elvesztette a szüzességét. Kész voltam. Kész. Voltam. Onnantól kezdve mintha Ryle nem is létezett volna, a szívem annyira szurkolt Atlasnak, hogy legalább csak találkozzanak egymással, hogy beszéljenek x év után, ami sajnos kimaradt nekik, hogy képes lettem volna felrobbanni. Atlas volt a leglegleg az egész könyvben számomra. 

Megnéztük a Némó nyomábant, és jött az a rész, ahol Pizsi Némót keresi, de már nagyon elkámpicsorodik, Szenilla meg azt mondja neki, hogy: „Tudod, mit csinálj, ha rossz napod van? Ússz és evezz, ússz és evezz! Ússz és ússzés ússz és úszkálj, nem tehetsz mást, csak ússz!”

Na szóval, ennél a résznél Atlas megfogta a kezemet. Nem úgy, ahogy a barátnőik kezét szokták fogni a fiúk, hanem jól megszorította, és azt éreztette velem, hogy ez a történet rólunk szól. Ő volt Pizsi, én meg Szenilla, és segítettem neki úszni.

– „Csak ússz tovább!”– súgtam neki. 

És oké, tok jó érzés volt olvasni azt, ahogy Lily és Ryle osszejottek. De bennem végig ott volt az a kis tudat, hogy úristen, én ezt Atlas-szal akarom. Miért nem vele van? Találkoztak, miért mondta azt Atlas hogy van nője, amikor nyilvánvalóan nincs?! Mert Atlas egy kibaszott önzetlen ember, aki azt nézte, hogy Lilynek a legjobb legyen. És sok évvel rá, ahogy találkoztak az étteremben, ahol Ő volt a séf, Lily meg Ryle-lal volt, úgy érezte, hogy így a helyes. De Atlasnak Lily maradt a kedvenc embere, viszont Lily már másnak mondta, hogy a kedvenc embere TT 

– Nem szabad ilyen tökéletesnek lenned – közöltem vele.

– Már így is te vagy a kedvenc emberem, ez meg végképp

tök igazságtalan mindenki mással szemben, mert így később sem lesz esélye senkinek felzárkózni hozzád.

A tarkómra csúsztatta a kezét, és megfordított. Így már hanyatt feküdtem, és ő került felülre.

– Akkor bevált a tervem – mondta, és megint megcsókolt.

Aztán jött az, aminek egyáltalán nem kellett volna bekovetkeznie, ha Atlas nem lett volna ennyire önzetlen. Én már akkor nagyon szurkoltam Atlasnak, teljesen bennem volt a second lead szindrómam és amikor ez kiderult Rylerol, a tettei, ahogy bántotta Lilyt szinte onkivuleti állapotban, ott már tudtam, hogy Lily a legrosszabb döntést hozta meg az életében. Dehat mit tehetett volna... Szerelmes volt. Ennek ellenére is szerelmes volt. Pedig megígérte magának, hogy vele nem fog ez elofordulni, mint az anyjával, nem fogja hagyni, hogy őt bantsak, ahogy az apja tette az anyjával. Erre ugyanaz történt vele, és így már egy kicsit jobban megertette az anyját, hogy miért nem tudott elszakadni egy férfitól, aki bántja öt. De Ryle azért más lett volna...? Attól, hogy a végére megbanta, még ugyanúgy lelokte Lilyt a lepcsorol. Attól, hogy a végére megbanta, meg ugyanúgy felszakadt Lily szemöldöke az utesektol. Attól, hogy megbanta, Lily ugyanúgy félt tőle. Nehéz ez, amikor két tűz közé szakad az ember. Meg az is, amikor valakinek adsz egy második esélyt azzal a címszóval, hogy "oké, de akkor ilyet soha többé ne csinálj", aztán jön a crack és az egyik fülén ki, a másikon be. Ugyanott tart, ahol a part szakad. Kár, hogy ezt nem látta be hamarabb Lily. Csak akkor, amikor már túl késő volt. 

Tegnapelőtt azt kérdeztem magamtól, lehetne-e egyáltalán jobb az életem. Most azt kérdezem, lehetne-e egyáltalán rosszabb.

Úgy értve volt késő, hogy kiderult, hogy terhes Ryle-tól. Elvette tőle az őszinte, tiszta anyai örömöt, szegény Lily-ben végig az volt, hogy a gyermekének nem lehet egy ilyen ember az apja. Mi lesz, ha őt is bántani fogja? Bár ez szerintem nem következett volna be, ahogy Lily is mondta az ilyen emberek általában csak a nőt bántják xy ok miatt. Ryle-t nagy vonalakban egyébként a féltékenység vezérelte és amúgy néha sajnáltam öt, pláne amikor kiderult, hogy az első fejezetben miért volt a tetőn, tehát ott is elmondta, hogy mi történt, aztán ennek az egésznek kiderult a hattersztorija. És egyébként valóban olyan szar volt, mert Ryle egy szeretetre méltó ember, meg ahogy ő is mondta a tetőn, mindannyian csinálunk rossz dolgokat. Dehat na, nem mehet ez így örökre. Azért adni valakinek már sokadik esélyt, mert amúgy tud más milyen is lenni, csak néha megvadul. Borzasztó ordogi kör. De végül Lily meglépte, amit meg kellett, és ha nem is elhagyta, de kért tőle időt gondolkodni. 

– Néha... amikor nagyon hiányzik... azt mondom magamnak, hogy nem is volt olyan rossz. Talán el bírnám viselni a legrosszabb pillanataiban, hogy az enyém lehessen a legjobb pillanataiban is.

Atlas ahogy végig ott volt Lilynek, amíg Lily ezt hagyta, ahogy törődött vele és gondoskodott róla, ahogy együtt pokerezett a haverjaival és amikor kiderult, hogy Atlasnak nincs semmiféle nője... Őszintén azt hittem, hogy oke, akkor eljött a ti időtök, legyszi legyetek együtt, legyszi, legyetek boldogok. De nem így történt. Mert Lily szerette Atlast. De Rylet is szerette. Na ez egy hatalmas agyfasz. Amikor nem tudod eldonteni, kire vágysz igazán. Hogy kiért dobban meg a szíved. Vagy ha megdobban, akkor az a jóság miatt van-e. Az a jelenet, amikor Atlas nem tudta ott hagyni Lilyt, mert érezte hogy az egyenlő az ők végleges bucsujaval, hát a szívem megszakadt. Annyira jók együtt. Annyira megerdemelnek egymás önzetlen szerelmet. Ha most lenne egy olyan képességem, hogy húsvér embert tudnék csinálni egy karakterből, gondolkodás nélkül Atlast mondanám. Sírtam érted, Atlas! Sírtam, mert egy csoda vagy. Sírtam, mert ennyire önzetlen voltál, és elfogadtad Lily döntését, hogy kizar az életéből újra. Sírtam, amikor megtudtam, hogy nem is hajléktalan voltál, hanem öngyilkos akartál lenni. Sírtam, hogy neked meg mindig Lily a kedvenc embered és amikor azt mondtad, hogy Ő mentett meg téged. Kész voltam érted, Atlas. Ahogy a naplóban mesélt rólad Lily, már akkor tudtam, hogy én téged valasztanalak. 

– A jövőben... ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe... akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A homlokomhoz nyomja a száját. – Még mindig te vagy a kedvenc emberem, Lily. Mindig is te leszel.

Végül Lily meghozta élete valószínűleg egyik legnehezebb döntését, elhagyta Rylet. Elvaltak, persze a baba miatt sokszor találkoztak, de ők ketten többé nem azok voltak, mint előtte. Megmaradt a szeretet, ami összekötötte őket, viszont szépen el tudtak válni, igazi felnőttek módjára. Ryle itt megint szimpatikus lett, hogy Ő sem akarta volna Lilyt ennek kitenni. Úgyhogy végül is jól alakult a történet. 

Es ezt a címet... Amikor a végére értem le voltam taglozva, rendesen kész voltam, hogy a legutolsó fejezet legutolsó mondata a konkrét cím, és hogy milyen jelentőséggel bír, milyen erővel és fájdalommal, emellett pedig mennyire jól kitalálta ezt az írónő. 

A körforgás azért létezik, mert átkozottul nehéz kilépni belőle. Felfoghatatlan fájdalom és bátorság árán lehet csak letérni az ismerős útról. Néha könnyebbnek tűnik egyszerűen a kitaposott ösvényt követni ahelyett, hogy szembeszállnánk a félelmeinkkel, és belevetnénk magunkat az ismeretlenbe akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy talpra fogunk érkezni. Anyám megszenvedte. Én is megszenvedtem. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy a lányom is megszenvedje. Puszit nyomok Emerson homlokára, és teszek neki egy ígéretet.

– Nem hagyjuk, hogy így menjen tovább. A körforgás velünk véget ér. 

Kellett a szívemnek az az epilógus szerű fejezet a végén, mert így teljesen megnyugodtam, hogy Atlas és Lily hosszú idő után végre megint egymásra talált ;; 

Egy csoda vagy írónő, köszönöm, hogy kiírtad magadból a fájdalmat. Te olyan akarsz lenni, mint az anyukád, én pedig olyan író szeretnék lenni, mint Te!

Kylie Scott – Trust: Bizalom

 

Ezt a könyvet egyszer elkezdtem olvasni még karácsony előtt, de akkor csak pár oldalig jutottam, mert rögtön az elején történt rablótámadás nem éppen adta meg a karácsonyi hangulatomat, ezért inkább félretettem, de nagyon jó döntés volt most elolvasni, mert rohadt jó volt. Mondják, hogy a könyvet ne a borítójáról ítéljük, de ebben az esetben pont az volt, ami megszólított a könyvesboltban, mert annyira jól néz ki a srác, aki az elején van, még az arca nem is látszik, de tudtam, hogy ezt el kell olvasnom.

Hát ez a történet tartalmazott szexiséget, izgalmat, érzéseket, empátiát, csillagokat, mindent. elvárások nélkül kezdtem el olvasni, de mindenhez felért, amit akár támaszthattam volna előre. Zseniális volt a keret, ami közrefogta a történetet, az egész cselekmény alatt érezni lehetett a feszültség fokozatos emelkedését, tudtam, hogy lesz itt még egy meglepetés John bátyjával akkor, amikor az ember nem is számít rá; persze az utolsó oldalakon, de hála az epilógusnak, nem kaptam idegbajt a nyitott vég miatt. XD

Nagyon szerethető volt nekem Edie karaktere, nagyon tetszett a stílusa, a szarkasztikus humora, ahogy a dolgokat látta, hogy kiállt magáért és Johnért. Átéreztem, amikor az első vagy inkább második találkozásuktól fogva érzett valamit John iránt, mert egy ilyen helyes fiúnak, aki ráadásul megmenti az ember életét, ki tudna ellenállni? Jó volt, hogy Edie érzései nem egyik pillanatról a másikra alakultak ki, hanem teljesen indokolt is volt, eleinte nem is szerelemmel, hanem barátsággal gondolt rá, és ehhez próbálta is tartani magát, mert fontosabb volt neki John annál, minthogy elveszítse a barátját az esetlegesen viszonzatlan érzései miatt.

 

„Az ég magasan a fejünk felett felhős volt. Nem volt hold, amire felnézhettünk volna, csillagok, amiknek odasúghatnánk a kívánságainkat. De mit is kívánhattam volna? John sétált mellettem. Azt pimaszságnak éreztem volna, ha egy távoli napra ráterhelem a világbéke iránti vágyam. Valószínűleg neki is megvoltak a maga gondjai.”

 

Örültem, hogy talált magának új barátokat, de legalább egy olyat Hang személyében, aki felé egyre nagyobb bizalommal tudott fordulni a korábbi traumák és csalódások után is, még ha eleinte nehezebben is nyílt meg, jó volt látni, hogy van mellette egy ember, aki nem megy mélyebbre annál, mint ami Edie-nek kényelmes.

És John meg, hát hihetetlen volt, milyen lélekjelenléte volt a rablásnál, ahogy próbálta elterelni Chris figyelmét. Ebben a helyzetben szerintem az ember a félelemtől és a sokktól úgy leblokkol, hogy gondolkodni se képes, de ez a fiú, hát nagyon durva volt, ahogy neki köszönhetően sikerült ezt többnyire túlélniük.

 

„A sors meg a boldogság, ez mind hablaty. Időnként csak megtörténnek a dolgok, és semmi értelme mélyebb jelentőséget keresni bennük.”

 

John személyét is nagyon szerettem, Edie-vel együtt kicsit én is szerelmes lettem belé, nem csak a szép kék szemeibe, a kidolgozott testébe és az arcába hulló hajába, hanem abba, ahogyan Edie-vel bánt, ahogy barátként viselkedett, ahogy gondolkodott, szinte abba is, ahogyan lélegzett. John a rablótámadás hatására szakított a dílerkedéssel, fontossá vált számára a tanulás, a jövője. Ez olyan pozitívként hatott rám, szerintem ez egy olyan döntés, amit baromi nehéz meghoznia az embernek, mert kemény erőfeszítéssel jár ténylegen is változtatni azon, ami nem jó az ember életében, de John elindult az útján, és nem a környezetének akart ezzel bizonytani, hanem első sorban magának. Sajnáltam és idegesített is, hogy mennyire csak a dílert és a hibákat látta benne konkrétan mindenki, Edie és Anders kivételével. Tetszett az a gyengédség, ahogyan a lánnyal bánt, ahogy beszéltek, ahogy egyre jobban megnyílt neki, és csak egymásnak meséltek el olyan érzéseket és gondolatokat, amit együtt éltek át és amit senki se érthetett meg rajtuk kívül.

 

„– Zavarban vagy miattam? – A francba!

– Mi? Nem. Dehogy!

Csak nézett.

– Tényleg nem.

– Csak azért kérdeztem, mert elkezdesz valamit, aztán a mondat közepén megállsz, és…

– Mint ahogy te most? – kérdeztem ironikusan.

– Pontosan.

Nevettem.

– Engem is valamiféle nyugtalanság fog el, amikor veled vagyok. – Nem nézett rám, de nem is volt rá szükség.”

 

A kedvenc részeim azok voltak, amikor John besurrant Edie ablakához az éjszaka közepén beszélgetni, mikor egyikük se tudott aludni. Meg amikor közös éjszakai kocsikázásra mentek a tóhoz, ahol John segített Edie-nek ledobni a gátlásait önmagával és a mások előtti úszással kapcsolatban is, amikor együtt ugrottak le a szikláról.

 

„– Nem baj, ha fél az ember. Csak nem szabad, hogy a félelem bármitől is visszatartson.” John

 

Szerettem, hogy John nem volt ítéletes, hanem az érzéseire hallgatva, törődésből megadta Edie-nek azt, hogy vele legyen az első alkalma egy férfival. Kiemelte a lány szépségét, meglátta a jót és a szerethetőt abban, amit a legtöbb ember leszól, egyáltalán nem érdekelte, hogy Edie duci, mert John az érzéseire hallgatott, ami egyértelműen a szeretet volt. Imádtam a barátságukat, a lelki erejüket, ahogy kiálltak magukért és egymásért, azt, ahogy a szeretetük idővel szerelembe fordult át, és azt, hogy Edie minden intimitást először Johnnal tapasztalhatott meg.

 

„Most csak én léteztem, és ő, mi együtt. És ez az érzés mindent elhomályosított.”

 

Nem csoda, utolsó kétszáz oldalt együltő helyemben olvastam el, mert imádtam, csodás volt, izgalmas és élettel teli. John pedig az kedvenc férfikaraktereim közt is helyet kapott, Edie meg az a lány szereplő volt, akit eddig akármelyik könyvet is olvastam, a legközelebb ő került a szívemhez. ♥

 

„– Ezt a hülyeséget! – sziszegtem. – Miért más szabályok érvényesek rád és rám?

– Mert még soha nem találkoztam olyan lánnyal, akire vigyázni szeretnék.”