Leiner Laura – Bízz bennem

 

II. Trilógia

Iskolák  versenye első kötet

Oké, imádtam. Annyira szeretem azt az érzést, amikor kezembe fogom Laura egyik könyvét; tudom, hogy szeretni fogom, szórakoztatni, nevettetni, izgatottá és néha szomorúvá fog tenni, de bízhatok benne, mert csodálatos karaktereket alkot, akik mindig élnek, olyan helyzeteket teremt, ami akár velem is megtörténhetne. Vagy bármelyikünkkel.

Nem csalódtam még Laura könyveiben, és szerintem ez után sem fogok. Egy könyve volt eddig, ami kevésbé fogott meg, lehet a rövidségéhez képest nekem kicsit zsúfolt volt, vagy a szerkezete nem kapott meg annyira, de a kivétel csak a szabályt erősíti, ugye. De ez a könyv, hát még vége sincsen, de már most imádom. Ahogy az Iskolák versenye első trilógiájának kötetei, annak újdonsága, izgalma, cselekménye és szereplői a szívemhez nőttek, úgy ez a történet is teljesen magával ragadott. Ugyanaz az iskola, ugyanaz a verseny és szín, de abszolút más helyszínen, új feladatokkal, kihívásokkal, ismeretlen versenytársakkal, új szereplőkkel. Még hangulatában is teljesen más. Míg az első trilógia kötetei lelkesedéssel, néhol szomorúsággal, de magabiztossággal, bajtársiassággal, vitathatatlan tudással a Szirtes csapat részéről és az iskola tanulói által is kedvelt főszereplőkkel volt megtöltve, itt teljesen más a helyzet. Itt nem Hanna, Bernadett, Lóri és Zsombi van. Hanem Major Sára, Felcser Vivien, Fehér Rajmund és Pap Dominik.

Az előző évi Iskolák versenyét megnyerve a Szirtes Gimnázium automatikusan tovább került a következő nyáron megrendezésre kerülő versenyre, hogy ezúttal címvédőként küzdjön a négy főből álló csapat a bent maradásért, továbbjutásért, a győztes kupáért. A kupa igazából csak az igazgatónak fontos, de neki nagyon, míg a kiválasztott négy diákot elsődlegesen az vezérli, hogy önmaguk mércéjéhez felérjenek, megpróbáltassák és szembesíthessék magukat azzal, hogy igenis képesek megnyerni a versenyt, ott a helyük, hiába nem kiemelkedőek matematikából, nincs köztük jó nyelvtanos vagy valamiben diákolimpiai első helyezett. Ellenben mindannyiuk megtapasztalta, hogy milyen az, amikor szidalmazzák őket, megbámulva összesúgnak a hátuk mögött olyanokat mondva, hogy „tudod, ő az, akit kirúgtak a csapatból”, „neki volt az a balhéja múltkor”, „ez az a ribanc nyárról” és ehhez hasonlókat. De ezek mind csak pletykák, viszont senki se tudja a teljes igazságot. Nem kérdezték, vagy nem is érdekli őket, de azért tovább beszélik róluk a hülyeségeket. Ez így szokott menni, minden iskolában van erre példa, annyira valósághű az egész helyzet, hogy borzasztó. Undorító, hogy mik mennek a tinik közt, de akár bármelyik korosztályban is megtalálható ez a fajta élősködés egy másik ember életén, problémáin. Mert az mindig érdekesebb, mint szembenézni a saját ilyen-olyan életükkel.

Így mennek ők négyen a két hétig tartó versenyre, állva az utálatáradatot, amelyet a saját iskolatársaiktól és az összes többi versenyzőtől is kapnak, merthogy ők a címvédők, a győztes tavalyi csapat, akiktől akaratlanul is ódzkodik a legtöbb másik versenyző, mert őket akarják a legjobban legyőzni. Igaz, hogy a tavalyi csapat teljesen más emberekből állt össze, de ez senkit nem érdekelt. Ahogyan a pirosakat sem hatotta meg a feléjük irányuló, nagyfokú ellenségeskedés, a bunkó beszólások, a hűvös, hátba lyukat égető tekintetek, mert megszokták. Ők mindennap ezt élték át az iskolában, itt is el tudják viselni, nekik ez csak olyan, mint egy átlagos nap a Szirtesben. És ezért is ők lettek kiválasztva, nem véletlenül.

 

„– Belefáradtam, hogy bebizonyítsam másoknak, megváltoztam. Úgysem számít. És már nem akarok nekik megmutatni semmit. Kizárólag magamnak akarok megfelelni. És mielőtt bárki azt mondaná erre, hogy az nem nehéz, megjegyzem, szerintem az a legnehezebb. Magunknak megfelelni.”

Vivi

 

Csodáltam minden szereplőben, hogy mennyire erősek, szilárdak. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet ennyi és ilyen szintű utálatot kapni, elviselni állandóan, én biztosan beleroskadnék. De ők nem tették, és ez elképesztő. Nem voltak kifejezetten barátaik, egymást is csak látásból ismerték maximum, de ahogy teltek a versenynapok, úgy kerültek ők is egyre közelebb egymáshoz, barátokká váltak, bajtársakká, csapattá. És maguk mellé találtak másokat is, akik nem első kézből ítélkeztek, hanem emberségesen viszonyultak hozzájuk, akik őket nézték, nem a róluk keringő szóbeszédekre hallgattak. És ezt nagyon jó volt olvasni, hogy ahogy haladt a történet, úgy lettek egyre többen a társaságukban. Szépen lassan dőlnek le az előítélet vaskos falai, és átveszi helyét a barátság, az összetartás és a bizalom.

„Mi mind hibáztunk valamiben, mind a négyen elcsesztünk valamit, van, amelyikünk csak egyszer, van, amelyikünk többször, és van köztünk, aki folyamatosan. Ahogyan a kommentelő leírt minket, mi azok vagyunk. Nem hazudott, mi pedig nem cáfoljuk. Nem kitörölni akarjuk a múltat, mert azt már nem lehet. Mi csak magunk mögött akarjuk hagyni és továbblépni. Hívhatjuk második esélynek, nevezhetjük tiszta lapnak, vagy beismerésnek, de még megbánásnak is. Teljesen mindegy. Csak hadd legyünk túl rajta. Ennyit akartunk. Továbblépni. Azonban, ahogyan a kommentelő is bebizonyította, mindig lesznek, akiket nem érdekel, hogy mi mit akarunk és mit teszünk meg azért, hogy ne ítéljenek el minket egy vagy több múltbéli szarság miatt. Valaki mindig eszünkbe fogja juttatni, és talán ez a dolog legnehezebb része, újra és újra szembenézni a múltbéli hibákkal, amik úgyis örökre kísértenek.”

 

Mindegyik főszereplő a szívemhez nőtt, bár még nem derült ki minden például Dominikról és Rajmundról, de a következő kötetekből biztosan a többi kérdésem is választ kap. Sára gondolatait láttam át a legjobban, hiszen az ő szemszögéből íródott a történet. Amikor kiderült, hogy mi volt az a bizonyos eset, ami miatt őt kirúgták a tánccsapatából, és majdnem az iskolából is, akkor először nem értettem, hogy hát miért nem mondta el a szüleinek legalább, hogy mi történt pontosan, de aztán megértettem. Nem számított már, a következményeken nem változtatott volna úgyse.

 

„Az embert sokfajta csalódás éri az élete során, és egyik sem ugyanolyan, mind teljesen máshogy hat. Máshogy csalódunk fiú miatt, máshogy kudarc miatt, máshogy okoz csalódást egy beteljesületlen vagy meghiúsult terv, és máshogy csalódunk egy rég várt dologban is, ami aztán nem azt adja, amit vártunk tőle. Minden csalódás más, de azt gondolom, abban mindenki egyetért, ha azt mondom, hogy a legintenzívebb mégis az, amikor a legjobb barátnőben kell csalódnunk. Velem legalábbis így volt.”

 

Tényleg undorító volt, ahogyan az az állítólagos „legjobb barátnő” viselkedett, csakhogy a saját bőrét mentse, feláldozta Sárát. Borzasztó igazságtalan volt, hazudott, embertelenül viselkedett. Rákente az összes felelősséget és terhet, amiben többen voltak benne, hát erre nem is tudom, hogy mit mondjak. Legszívesebben leütöttem volna azt a lányt, de talán jobban szenved a lelkiismeretéből eredő bűntudat fájdalmával, vagy emészti a pulykaméreg, amiért Sárán nem fognak a szavai és a kritikái.

Ezek a mélyebb gondolatok és történések adtak egy kis nyomasztó hangulatot a könyvnek, de a többi esemény és szereplő ellensúlyozta ezt. Például önirónia rengeteg volt benne, annyit nevettem rajtuk, a valóságban is az ember leginkább saját magán tud a legjobban szórakozni. De azt nagyon. XD Ott volt Kocsis igazgató élőzése az instáján, Kocsis konyhája, ahogyan videóra vette a főzését, ezzel vagy négyszáz unatkozó gimist szórakoztatott a nyáriszünetben, akik nem győztek mémeket gyártani. Nem tudom, hogy van-e ilyen igazgató a valóságban, kicsit szürreális, de egyben annyira vicces is, meg jó hangulata lehet annak, ha ilyen laza az iskolán kívül, hogy szívesen jártam volna egy ilyen gimibe.

Ami azt illeti, tényleg nincsen két egyforma IOV. Minden évben más, de nem csak a helyszín, hanem a feladatok között sincsen hangyányi átfedés sem. Elképesztő számomra, hogy hogy tudott az írónő ilyen zseniális és izgalmas, változatos, érdekes feladatokat kitalálni, wow. Le a kalappal, imádtam az összeset. A kedvencem az a "Keressük meg Tahit" volt, amelyhez több állomáson keresztül kellett túlvergődniük magukat, kezdve a táborhelyről a kisbuszba vezető úttal, ahol a kesztyűtartóban volt a helyszín neve elrejtve, aztán a Kilenclyukú hídon keresztül az Ökocentrumba vezetett, ahol semmi utasítással kellett megtalálniuk a nyomot, ami elvezette őket a Hortobágyi Halastóhoz, ahonnan pedig órákat kellett gyalogolniuk, aztán a végén futva megtenniük, hogy megelőzve a nyomukban lévő csapatokat érjenek el a kilátó tetején várakozó Tahi tanár úrig, ezzel teljesítve a feladatot. A másik legjobb közvetlen ezután, aznap éjjel került sor, s míg az előző egy egész pusztát átívelő szabadulószoba érzetet adott, ez utóbbi tipikusan egy horror filmbe illő kezdőjelenetként is elment volna. Ugyanis a koromsötét éjszakába messze kigyalogolva kellett a kiválasztott pároknak elindulniuk a feladatra, amelyik egy lepukkant, elhagyatott házikóban volt, ahol minél hamarabb kellett négy piros zászlót megkeresnie Sárának és Vivinek. Mert a feladatot senki se tudta előre kitalálni, hogy mi lesz, hiába tűnt túl egyszerűnek. Egyszerre volt hátborzongató és izgalmas olvasni, hogy hogyan élték meg ezt a pár órát, amit összesen kint töltöttek a kietlen rónán az éjszaka közepén. Én is biztosan legalább annyira sikítottam volna a házban a váratlanul előugró ijesztegető alakoktól, mint ők, ha nem hangosabban. Vagy lehet én be se jutottam volna a házba, már a kútnál sírva fakadtam volna, úristen. XD Pedig nem is láttam a Kört. De ezek után nem is fogom. XDD De mi sem bizonyíthatja jobban, hogy mind a négyüknek ott a helyük a versenyben, ha nem az, hogy tök átlagos, vagy még annál is egy kicsit alacsonyabb iskolai tudással nem egyszer elsőként végeztek a feladatokon. Mert nem csak az számít, hogy kinek hány ötöse van a bizonyítványában, hanem vannak helyzetek, ahol többet számít az, hogy mennyire tud hirtelen és megfontolt döntéseket hozni az ember, mennyire tud alkalmazkodni a környezetéhez és mennyire leleményes, hogy észrevegye azokat a jeleket, amik másnak fel sem tűnnének elsőre.

Bárcsak megvalósulna ez a verseny igazából is, remélem, hogy a jövőben lesznek hasonlóak. Én annyira szívesen részt vennék benne! ;; Egyébként már az első trilógia is, de most ez is kicsit hozta nekem az Erzsébet Táborok feelingjét, merthát ott is színek szerint vannak az altáborok, csak az egy hetes kikapcsolódás, ez meg egy kemény fizikai és szellemi megpróbáltatásokkal teli verseny, de jó érzéssel töltött el ez a kis hasonlóság is.

És természetesen nem maradhat el egyik történetből sem a szerelmi szál, ami szépen látszik kibontakozni két szereplő közt. Csak sajnos hamarabb vége lett a könyvnek, mint számítottam rá, pedig így se volt kevés oldal, úgyhogy erre még várni kell egy keveset. Vagy fél évet, de ez az, amiben sosem kételkedem, ha Leiner Laura könyveiről van szó. Azokra mindig megéri várni, ahogyan erre is megérte. Imádtam!

Sarina Bowen, Elle Kennedy - Him

 – Tizenhárom éves korom óta minden nyáron beléd szerettem, és most még jobban szeretlek.

Ryan

Tudtam, hogy imádni fogom. Egyszerűen tudtam. Már az első fejezetben éreztem, hogy ezek a fiúk nagy hatással lesznek rám, pláne majd amikor elérünk a szenvedős részekhez. Két ég és föld szereplő, akik mégis tökéletesen passzolnak egymáshoz. Ryan egy kis asshole, tudatosan nagyképű, nem törődöm pali, de ennek ellenére helyén van a szíve és hát én odáig vagyok ezekért az ice prince karakterekért XD Jaime pedig egy csoda. Azt hiszem, nem is lehet ezt jobban leírni. Teljesen megértem Ryant. 

Mindig felmerül mindenkiben ez a kérdés, hogy vajon a barátságot megéri feláldozni a szerelemért? Ki tudja. Van, amikor nem. De Ryan Wesley annyira őszintén és tisztán szerette Jaimet, hogy az a szerelem konkrétan beleitta magát a mondatokba. Hihetetlen. 

Jamie karja átölel, és ez olyan, mintha hazataláltam volna. Az ajkunktökéletesen összepasszol. Minden csókkal egyre jobban és jobban beleszeretek, és ennek semmi köze a szexhez vagy a vágyhoz. Csak hozzá. A közelségéhez, az illatához, és ahhoz, ahogy megnyugtat. Amióta az eszemet tudom, az életem mindig is kaotikus volt, és mindig mindennel egyedül kellett megküzdenem. A szüleim kritikájával, a szexuális bizonytalanságommal. De minden nyáron volt hat hét, amikor fellélegezhettem, mert velem volt Jamie, a legjobb barátom, a legfőbb támaszom. És most még többet jelent nekem. Az erős karja a derekamon, a szája lágyan mozog az enyémen, és beledöglök a gondolatba, hogy mindezt fel kell adnom, amikor Torontóba megyek.

Szegény Ryan nem született jó családba olyan szempontból, hogy a gazdagság megvakította a szeretetet, ezért nem is tudta egészen addig, milyen egy olyan igazi család részese lenni, amíg meg nem jelent Jaime. Az ő családja olyan volt, amilyenre mindenkire vágyik. Már csak abból is érezni is tudni lehetett, amikor Jaime gondolataiban megjelent az, hogy mit tenne a családja, ha megtudnák, hogy egy pasival van együtt. 

A csípőmet a matracba mélyesztem. Bárcsak újra érezhetném a testét az enyémen, a durva kéz érintését az alkaromon! Nem tudom, miért vágyom rá, és nem tudom, nem mossa-e el holnapra mindezt az eső, de most itt ég bennem ez a szenvedély, és valóságosabb, mint valaha. A ma éjszaka végtelennek tűnik, a holnap pedig egy örökkévalóságnak.

Jaime

Az egész abban a táborban kezdődött, és ott is teljesedett ki. Két fiú, akik a nyarat egy hokitáborban töltötték közel kerültek egymáshoz, legjobb barátok lettek és annyira tisztán láttatta a könyv ezt a szeretetet. Ahogy idétlen ajándékokat küldözgettek egymásnak, ahogy szektálták egymást, mégis support módba kapcsoltak, ha valami nem úgy alakult. Aztán az az egy fogadás Ryan szerint elrontott mindent, magát hibáztatta. Jaime pedig nem értette, hogy miért nem beszéltek négy éven keresztül, miért huszonkét évesen kellett újra találkozniuk. 

Ryan annyira félt. Amikor újra találkoztak, mert önző akart lenni és újra a legjobb barátjával akart lenni, akkor visszament a táborba, ahol Jaime immáron edző volt. Csak egy nyarat akart a legjobb barátjával, de kiteljesedett a nagybetűs szerelem. 

– Kívánlak – suttogom.

Mostanában ez a szó fedi le az érzéseim legnagyobb részét.

– Akkor szerezz meg!

Annyira jól bemutatta a könyv Jaime rágódását és igazából imádtam azt a tényt, hogy nem ijedt meg attól, hogy vonzódik a legjobb barátjához, de nem is ugrott egyből a nyakába. Bár igaz, ideje sem volt ezen gondolkozni, Ryan nem engedte neki haha. 

– Készen állsz életed legdurvább orgazmusára? – emelem fel az egyik térdét.

– Jó az neked, ha ekkora nyomás alatt kell teljesítened? – mosolyog.

– Szó sincs nyomásról. Ez tény. Tudományosan bizonyítva.

Egy kicsit sok volt benne a szex, fact, de igazából reális is volt. Két huszonkét éves, szexi férfi, ráadásul hokisok, pluszba az egyikük még rá is jött, hogy biszexuális, ezért kísérletezgetnie kellett. De amit az Éjszaka ura könyvből hiányoltam ennél a résznél, hát itt beköszöntött és igazából imádtam olvasni. Ryan szerelmes volt, ezért nagyon odafigyelt Jaimere. Sokáig nem is volt más, csak oral, de aztán Jaime megunta a játszadozást, haha XD Mindig úgy mondták, hogy "dugnak", pedig szeretkeztek. És olyan szép volt. Bár igen, néha dirty is volt, dehát na... Hogy parancsoljanak maguknak. 

– Szóval te egy kis bújós ribi vagy, mi? – nyomja az arcáta bal karomhoz.

Igen. Totál az vagyok. Csak azt nem hittem volna, hogy egy pasihoz fogok bújni.

Annyira rossz volt olvasni Ryan gondolatait ;; Az a fiú annyira félt, mintha az anyja először hagyná ott az óvodában. Annyira rettegett attól, hogy Jaime csak kihasználja, hogy csak kísérletezget vele, aztán ha megunta ezt a dolgot kettejük között, visszamegy a csajokhoz. Az a fiú annyira szerelmes volt a legjobb barátjába, hogy mindent és semmit is megtett volna érte. Mindent, amire megkéri Jaime. Semmit, ha úgy lett volna jó Jaimenek. De említettem már, Jaime egy csoda ;;

A kérdés már nem az, hogy akarom-e ezt a srácot, hanem hogyan fogok lemondani róla. 

Jaime

Annyira tökéletes volt a vége, annyira szép és meghitt lezárás volt, hogy még a könnyem is kicsordult. Ryan végre kapott egy családot, megkapta azt az otthont, amire mindig is vágyott. Hihetetlen, hogy egy asshole, agyontetovált, hokis, izmos pali mindössze arra vágyott egész életében, hogy szeretve legyen ;; meg persze arra, hogy jusson be a profi hokisok közé, dehát arról tett is, viszont a szeretetet nem lehet csak úgy megszerezni.

Leiner Laura - Mindig karácsony

 

Alig egy éve, hogy ezt a könyvet megvettem, és határozottan úgy emlékszem, legalábbis képek vannak a fejemben arról, hogy ezt már a kezemben tartva elolvastam, mégse emlékeztem semmire belőle, nem tudtam visszaidézni egy jelenetet sem. Hogy lehet az, hogy olvastam valamit, ami bizonyára tetszhetett is, mert őszintén, Leiner Laura műveinek a 90%-a kedvenceim közt tolonganak, erre meg nem emlékeszem. Már ha egyáltalán olvastam, mert közben ebben is elbizonytalanodtam. Létezik, hogy egy évig várt rám a polcon? Ezért is jó, hogy itt ez a kis blog, ami igazából nekünk van, hogy megosszuk a benyomásainkat, élményeinket, tapasztalatainkat egy könyvvel kapcsolatban. Úgyhogy Vivien, nehogy elfelejtsd megint!

A lényegre térve, december huszonharmadikán kezdtem el olvasni, karácsony küszöbén, mert vágytam az ünnepi hangulathoz illő történetre, kikapcsolódásra, meghittségre. Sokkal több ideig tartott befejeznem, de jól esett elidőzni vele, bár már januárba nyúlt az újév, mire a végére értem, így a karácsonyi hangulatom is alábbhagyott, de nem bántam, mert végül is visszahozta. Ahogy haladtam vele, már az egyharmadánál tarthattam, amikor rájöttem, hogy miért nem volt annyira tartós első olvasatra is (már ha megtörtént, de szerintem igen XD). Merthogy nem egybefüggő cselekménysorozata van az első oldaltól az utolsóig, hanem három egymástól elkülönülő novellából áll, így három lány életébe kapunk bepillantást arra, hogy hogyan élik meg a karácsonyi időszakot felölelő négy napot. Ez lehet nem indok arra, hogy miért nem tudtam visszaidézni a történéseket, de szokatlan volt Laurától nem egy komplett, hanem több szálon futó, egymással összeérő, mégis különböző történeteket olvasni. Ettől függetlenül nagyon tetszett, érdekes volt felfedezni azokat a kapcsolódási pontokat, amik párhuzamot vontak a szereplők élete közt.

Mindhárom rész ugyanazzal a jelenettel kezdődik, amikor is a december huszonharmadikai karácsony előtti rohamban, a zsúfolt plázának egy mozgólépcsőjét menet közben néhány vicceskedő gyerek egy prank videó kedvéért megállítják, és lefilmezik, hogy a rajta utazó emberek hogyan reagálnak erre. A legtöbben persze dühösen és egyesek el is esnek. De pont úgy hozta ki a sors, hogy a lépcső tetején éppen azt a három lányt veszi fel a kamera, akiknek a szemszögeiből olvashatunk, s akik nem ismerik egymást közvetlenül, de egyikük szomszédja például a másiknak a rokonai, a másik találkozik a barátjának a haverjával, aki a harmadik lánynak a barátja. Szóval elég komplikált, de szépen kiegyenesednek a szálak, s minden mindennel összefügg. XD

Az elsőben Annát ismerhetjük meg, aki a pláza mozijában dolgozik, s azon igyekszik, hogy minél több pénzt tudjon összegyűjteni, hogy megvehesse magának a már régen kinézett autót. Csak nem lehet minden olyan egyszerű, éppen aznap dönt úgy a volt barátja, hogy újdonsült barátnőjével megnéznek egy filmet, mikor Anna is ott áll a pult mögött, aki mindent megtenne azért, hogy ne kelljen szembe találkoznia az exével. Még arra is képes, hogy odaáll egy tök ismeretlen srác mellé, átveszi tőle a páros popcorn menüt, hogy eljátssza: ők valójában együtt érkeztek a filmre. Én ezt biztosan nem mertem volna megcsinálni, de annyira szerencsétlen volt Anna helyzete is. Mégis jól jött ki a dologból, mert kölcsönösen elkezdtek érdeklődni egymással az őt kisegítő fiú iránt, mégha ezt nem is vallotta be magának először, de a több órás telefonbeszélgetések után már kénytelen volt. Rájött, hogy már képes tiszta lappal kezdeni, és le tudta magában zárni a korábbi kapcsolatát.

A második történet Lucáról szólt. Ez sokkal komorabb hangulatú volt már. Nem úgy alakult számára az év, ahogyan várta: nem sikerült az egyetemi felvételije, így nem került be az orvosira, amire már egészen kiskora óta készült. Legjobb barátnőjével eltávolodtak egymástól, akinek viszont sikerült bekerülnie az egyetemre. Nem csak a baráti kapcsolataira volt hatással ez a lesújtó nyár közepi hír, hanem teljesen minimálisra csökkent a családjával való kommunikáció is, ingerlékeny, bezárkózott lett, s csak a tanulásba merülve tudta elfelejteni azokat a nehéz gondolatokat és érzéseket, melyek a személyes kudarcként megélt, sikertelen felvételiből adódtak. Elutasításra elutasítással válaszolt, de a felajánlott második lehetőséget nem fogadta el, bezárt, visszahúzódott a köré vaskosan felépített falak mögé. Igazából megértettem őt valamilyen szinten, de közben nem értettem egyed minden reakciójával. Ha nekem történne az életemben olyan kudarc, ami letaszít, hogy nem tudom, mit kezdjek az életemmel, megkérdőjelezném az értelmét mindennek is, akkor a barátaimnál keresnék menedéket, és a családom is biztosan támogatna. Elsőre nehéz lenne, de mivel azt szeretném, hogy segítsenek, hagynám nekik. Sajnáltam Lucát, hogy neki nem volt biztos pontja, akihez fordulhatott, hogy az a barátság, amit legjobbnak hitt, sose ért annyit, mint aminek gondolta. Elszomorított, hogy amikor próbált közeledni a húgához, akkor zárt ajtókra talált, mert a lányka el volt foglalva a saját életének videóra vételével, hogy a You Tube csatornájára feltöltve minél több követőre tegyen szert. Aztán váratlan események hatására Luca fel tudta ismerni azt, hogy néha szükség van arra, hogy az ember maga tegye félre a számára fontos dolgokat, hogy a másik személy felé ezzel egy lépést tudjon tenni, lehetőséget adni maguknak arra, hogy értékes időt tölthessenek el. Nem csak a másik emberen múlik a dolgok alakulása, hanem kettőn áll, hogy sikerül-e megoldani a problémákat, közelebb tudnak-e kerülni egymáshoz, vagy beletörődve elvonul mindenki a saját dolgára. Örültem annak, hogy Luca képes volt ezt a nehéz, de szükséges döntést meghozni, és lépett egyet, nem csak kettejük, hanem a család érdekét is szem előtt tartotta.

Az utolsó Bogiról szólt, akinek az életébe leginkább bele tudtam képzelni magamat. Jellembéli tulajdonságokban, ízlésben is nagyon hasonlóságokat fedeztem fel, érdekes volt így olvasni, mintha kicsit rólam is szólt volna ez. Csak kár, hogy nekem nincs egy helyes srác ismerősöm a szemközti utcából, akivel a térdig érő hóban órákat fagyoskodva beszélgethetnék. De hó sincs, szóval mindegy. XD Ennek a hangulatán jött át leginkább a karácsony érzése számomra, úgy éreztem, mintha én is ott ülnék az ünnepi asztalnál. Meghitt volt, romantikus, reményekkel és várakozásokkal teli, családias és szeretetközpontú. Olyan, amiről a karácsonynak szerintem szólnia kellene, és jó volt ezt az érzést a lapokról is megkapni.

Sokkal többrétű volt ez a könyv, mint amit itt sok szóban megemlítettem róla, nem csak a szerelmi szálak, hanem a családok élete is nagyon fontos volt, mégse tudok olyan sokat írni róla, mert olyan kis rövidek voltak a történetek, és mégis annyi minden volt bennük a háttérben, hogy egyszerűbb lenne az egészet ideírni, hiába lenne az majd’ ötszáz oldal. Élveztem, szórakoztatott, megmosolyogtatott, melegséggel töltött el, néhol elszomorított, de meghitt és boldog hangulatba is repített. Tipikusan olyan, amit a karácsonyi fennforgások után egy finom meleg tea társaságában, bekuckózva szeretnék olvasni kikapcsolódás gyanánt. Ami talán hiányzott nekem belőle, azok a gondolatok, amik a cselekmény és a karakterek mellett színesebbé, mélyebbé teszik számomra a történeteket. Sajnos idézetet sem tudok kiemelni belőle, hiába tetszettek és élveztem a párbeszédeket, láttam a szereplők lelki fejlődését, nem egy helyen, néhány mondatban öszpontosultak ezek, hanem az egészet átívelték.

Örültem, hogy elolvastam, jövő decemberben pedig újra megteszem, kíváncsi vagyok, hogy akkor mk fogják megragadni a figyelmemet belőle, megtalálom-e azokat a gondolatokat, amiket most lehet, hogy nem vettem észre, vagy csak nem jól kerestem.

Linda Boström Knausgård - Isten ​hozott Amerikában

 

Amilyen rövid volt, olyan deep is, én nem tudtam vele olyan gyorsan haladni, PDF-ben kb 79 oldal, és elég gyorsan olvastam, mert tudni akartam a miérteket, de valahogy nem ment ez olyan gyorsan. 

Az ember azt hiszi, szeretné, hogy valóra váljon, amit kíván. Pedig nem. Az ember soha nem akarja, hogy teljesüljenek a vágyai. Az csak felborítja a rendet. A rendet, amire valójában vágyunk. Az ember csalódik. Sérülni akar, küzdeni a túlélésért.

Az egész tök zavaros volt először, de amatőr íróként logikusnak is gondoltam, hiszen az egész egy tizenegy éves kislány szemszögéből íródott, az ő gondolatai és mentális egészsége volt terítéken. Az elején átjött az, amit egy ilyen kislány gondolhat meg minden, tőmondatok voltak végig, aztán néha átment olyan gondolatokba hogy csak fogtam a fejem, hogy nem, ilyenre nem gondolhat egy tizenegy éves, még ha amúgy az a gondolat olyan is volt, hogy a lélegzetem is elállt. 

Láttam a gondolatokat. Mindenhol ott voltak. Bevetették magukat a testembe, köröket írtak le a szívem körül, játszottak a szívizmaimmal, erőszakoskodtak. A gondolatokkal nem tudtam mit kezdeni.

Maga a sztori arról szólt, hogyan némult meg ez a kislány apja elvesztése után, hogyan omlott össze ez a család. A kislánynál ez egyébként nem meglepő, hiszen saját magát hibáztatja apja halála miatt, mert imádkozott Istenhez, hogy ez váljon valóra. Itt megálltam és elgondolkoztam rajta, hogy mégis mennyire kell szörnyű embernek lenni ahhoz, hogy egy kislány Istent kérje a saját apja halálához?!

Amúgy maga a könyv nagyon jól bemutatta, hogy milyen lehet egy megtört család. Egy olyan család, ahol mindenki mást képzel, ahol valaki A-t állít, de a másik B-t gondol, csak ennek egy sokkal mélyebb és nyomasztóbb formájában. A kislány, Ellen borzasztóan szerette az anyját, valami miatt mégsem tudta meg ő sem kirángatni abból, amiben ő volt. De igazából egyikük sem tudta a másikat. Hárman voltak, az anyuka, Ellen, és a bátya. Ők ketten úgy viselkedtek, mintha idegenek lennének a másiknak, mégis együtt voltak. Fura amúgy ez a kontraszt. 

Fogtam a sírását, mint az összegabalyodott cérnaszálakat, és próbáltam egyenként szétszálazni, próbáltam elállítani a könnyeket a jelenlétemmel, de ha nagyon eleredtek, akkor nem segített, hogy ott voltam, mert a könnyek sokkal erősebbek voltak nálam.

Igazából a nyelvtani része nagyon zavart ennek a könyvnek. Voltak benne párbeszédek, de ugyanúgy mondatban, nem elkülönítve gondolatjelekkel. Ugyan meglehetett érteni így is, hogy mikor ki beszél, meg valószínűleg az író direktbe így akarta, engem azért zavart. 

Ami még ettől is jobban zavart, az az anyuka. Ugyan látszott, hogy valami vele sincs rendben, ennek ellenére mindent úgy kezelt, mintha mi sem történt volna. Mindent arra bízott, hogy "majd idővel jobb lesz". Nagyon zavart ez a hozzáállás, ez a nemtörődöm stílus, vagyis nem is ez a legjobb szó rá, hanem inkább a beletörődés. Saját magával is elhitette, hogy ez csak időleges, hogy majd egyszer minden rendbe jön. 

Mindent belepett a sötétség. És szaga is volt. Félelemszaga, és kicsit édeskés. A sötétség ömlött a csapból, az töltötte meg a kádat. Sötétben mostam meg a hajamat, a testemet, mindenemet. Sötétséget ettem, amely belülről színesre festett. Apránként ette belém magát a sötétség. Csak anya volt továbbra is fényből. A sötétség kitért előle. Gondtalanul járt-kelt, mintha mi sem történt volna.

Azért én a végén vártam volna valami katarzist, vagy legalább csak egy választ a sok kérdésemre, hogy mégis mi történt és hogyan történt. Azt hittem, hogy majd a végére bedobja a kislány, hogy már amúgy ők is halottak, csak ott maradtak a házban, de nem így történt XD 

Nem tudom, azért úgy érzem, hogy ez a könyv lehetett volna zseniális, ha a végét egy kicsikét csattanósabbra írja, vagy legalább csak tényleg konkrétan. Szerintem nem kellett volna ilyen sötétségben hagyni minket, olvasókat. 

Ennek ellenére a gondolatok csodálatosak, lélegzetelállítóak voltak. 

Kendall Ryan - Az éjszaka ura

 

Hát nem tudom... Igazából azt kaptam, talán egy nagyon picit kevesebbet, mint amire számítottam, viszont nem vártam nagy dolgokat ettől a könyvtől, csak ki akartam kapcsolódni valamivel.

Nagyon kis rövidke, de ezidő alatt is kialakult a szereplők személyisége, noha egyikbe se szerettem bele és különösképp nem is nagyon érdekeltek, persze szurkoltam nekik hogy összejöjjenek, de nem váltott ki belőlem pillangókat meg unikornisos feelinget sajnos.

Kate a magabiztos, mindig hajadon nő, akinek senkitől nem kell a segítség épp a harmincadik szülinapját ünnepli, lemegy egy bárba a legjobb barátnőivel, majd ott megpillantja Huntert, és ott már el is dönti, hogy ma este lefekszik ezzel a vonzó férfival.

Jól működött közöttük a dolog, mert míg Kate önálló volt, addig Hunter szerette az ilyen nőket, szóval különösképp nem zavarta, hogy Katenek nincs szüksége egy erős férfikézre egy bor kinyitáshoz, vagy hogy amikor elmennek egy étterembe akkor mindenáron ő akar fizetni.

Sok volt a szex, dehat erről a borítókép is árulkodott, viszont amúgy nem tetszett a leírása. Lehet, hogy olyan sokszor volt meg olyan központi eleme volt, hogy elvesztette a varázsát vagy nem tudom, de szerintem nagyon kidolgozatlanok voltak azok a jelenetek, konkrétan fél oldalak, tehát nagyon kevés. Megtörtént, "juj de jó, juj de szexi", és vége is volt XD

Hunter kislánya, Maddie volt a kiskedvencem. Szeretem az ilyen intelligens kölyköket, és nagyon megható volt a végén, ahogy végül megkérdezte Kate-től, hogy akkor mostmár szólíthatja-e anyának.

Nem volt amúgy olyan rossz, kis semmilyenke volt, de legalább rövid volt XD Egynek elment.

Azt nagyon sajnálom, hogy nem voltak benne olyan kiemelkedő gondolatok vagy párbeszédek, amiket ide le tudnék írni magamnak, hogy ne felejtsem el rip. 

De hát ez ennyi volt.