J. L. Armentrout – Ónix (Luxen 2.)

Továbbra is, úristen, Daemon. Mit sem változott az, amit kivált belőlem, legalább annyira bizsereg tőle a tarkóm és önt el a melegség, mint Katyt, amikor egy helyiségbe lépnek.

Az Obszidiánhoz képest ez a kötet már egy-két fokkal kevésbé volt intenzív a szenvedély terén és inkább a cselekmények voltak hangsúlyban, ami amúgy izgalmas volt és titokzatos, de mégis, az első kötetben az a perzselő szenvedély mindent elsöprő volt, itt meg kevesebbszer kaptam belőle, de amit igen, az csodálatos volt.

 

„Már-már fájdalmasan vonzott. A közelében minden sejtem perzselően felforrósodott – de hát ez volt Daemon.”

 

Képbe jött egy fiú, Blake, akiről már az elején sejtettem, hogy valami nem oké, meg nagyon sokat elárult róla az, hogy Daemon nem bízott meg benne. Hát, jobban járt volna Katy, ha ő se bízik meg, bár segített neki a képességei megtanulásában, sokkal inkább olvastam volna azt, ahogy Daemonnal edz különféle formában és közelségben, minthogy olyan tragikus kiemenetele legyen ennek, amilyen. A köcsög Blake, hát olyan ideges voltam rá, hazudott, beférkőzött Katy kegyeibe. Ugyan megértettem az indítékait, hogy a társa miatt teszi, hogy megmentse, de akkor is rossz volt az út, amit választott és belerondított Daemon és Katy közé, és ez megbocsáthatatlan részemről. Nem mellesleg, az egész játék Adam életébe, majdnem Dee-jébe is került.

A másik undorító karakter Will volt. Komolyan, hideg rázott tőle, ahogy beférkőzött a családba, bár mondta, hogy nem helyettesíteni akarja Katy apját, de mégis. Pedofil állat. Azt arra ment ki a játék, hogy ő is luxen-mutánssá akar változni. Az meg, amikor Katyt elrabolta, bezárta, kínozta, hogy elérje, amit akar, ennek fejébe még át is verte Daemont, hát majd felrobbantam. Nagyon remélem, hogy ez az átok ember meghal, hogy nem lesz teljes az átalakulása és ki tudják nyírni úgy, hogy ne essen baja Daemonnek és Katynek.

Azt sem szerettem ebben, hogy Katy ennyire a saját érzései ellen fordult, teljes tagadásba. Mennyivel egyszerűbb, szebb és jobb néhány hónap lehetett volna ez, ha bízik Daemonban, el is mondja neki az érzéseit, és nem hülyíti meg saját magát is a szöveggel, hogy Daemon csak a kötelék miatt érez iránta valamit. Ahr, nagyon bosszantott, hogy ezt csinálja. Közben egy kicsit értettem, hogy már Daemon védelme miatt is mártírkodott, de ah, akkor is. Csók, beszélgetés, csók, csók, ami mindent megoldott volna. Később kiderült, hogy tényleg, de erre 200 oldallal előbb is sor kerülhetett volna. XD

 

 

„Nem tudom, miért tettem, amit ezután tettem. Talán közrejátszott minden, mi aznap történt. Talán a hangja tehetett róla, a szavai mögötti félelem. Túl sok érzelem kavargott bennem biztos pontra volt szükségem.

Én is az arcára tapasztottam a tenyeremet. Lágy, meleg volt a bőre, mint mindig, érintésnyi napfény. Bizsergett az ujjaim alatt. Odahajoltam. Nem húzódott el, még levegőt sem vett. Egyáltalán. A tudat, hogy ezt én okoztam, hatalmas erőt adott. Lehunytam a szemem, az ajkához érintettem az ajkamat.”

 

Izgalmas volt nagyon, fordulatos, érzelmes, de az tényleg a legfájdalmasabb és legszebb módon volt megfogalmazva. Annak ellenére, hogy milyen intenzív volt, mégis szerettem olvasni, mert igazán élővé tette még jobban számomra az egész valódiságát a maga képzeletbeli mivoltában.