Hát, rég volt, amikor egy könyv magába nyelt. De ez a könyv megtette. Olyan szinten, hogy nem is tudtam róla azonnal írni. A fogalmazas, a karakterek, az érzések, maga a tény, hogy ennek egy kis darabja igazsagon alapszik... Végig olyan erzesem volt, hogy "úristen, mindjárt bőgök", bár egyszer-kétszer belekonnyeztem.
Az eleje az valami hihetetlen. Soha életemben nem olvastam még ennyire intenzív és csodálatos első fejezetet. Innen is van a legtobb idezetem.
A halott apák, a fárasztó szobatársak meg a vitatható gyászbeszédek már nem is tűnnek olyan szörnyűnek, amikor az éjszakai égbolt olyan tiszta, hogy a bőrünkön érezhetjük az univerzum mérhetetlen pompáját.
Úgy érzem, mindenki megjátssza önmagát, közben pedig a lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk. Csak egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.
Az, ahogy a kendőzetlen igazsagokrol beszéltek, ahogy megnyilt egymásnak két idegen, akik a beszelgetesuk végére mégsem lettek azok, annyira különleges volt. Már maga az is, hogy ők ketten miért voltak a tetőn, miért úgy találkoztak, ahogy, miért arról beszéltek, amiről.
– Lily – szól nyomatékosan. – Rossz emberek nem léteznek. Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk rossz dolgokat.
– Azért ez elég gáz.
– Hát ja, a kendőzetlen igazság fájdalmas tud lenni.
Elnevetem magam.
– Te jössz!
– Hát ezt nem tudom tromfolni – mondja.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudod közelíteni.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos.
A szememet forgatom.
– Dehogynem tudod. Ne akard azt éreztetni velem, hogy én vagyok a rosszabb ember kettőnk közül. Mondd el a legutolsó olyan gondolatodat, amit a legtöbben nem mondanának ki hangosan.
Összekulcsolja az ujjait a tarkója mögött, és egyenesen a szemembe néz.
– Meg akarlak dugni.
Tisztára úgy érzem, hogy inkább a párbeszédeknek és idezeteknek kellene beszelniuk helyettem, viszont szeretnék emlékezni arra, hogy Ryle mennyire elbuvolt az elején és megint úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok egy nem létező emberbe. Ahogy a húgával és sogoraval viselkedett, ahogy Lilyhez állt az elején, hogy mennyire elhivatott a szakmáját illetoen, miszerint ő szeretne a világ legjobb idegsebésze lenni. És simán elhittem neki mindent. Ryle egy kibaszott varázsló volt.
– Amikor először találkoztunk, be voltál szívva. Most részeg vagy. Kezdek félni, hogy nem lesz belőled igazán menő idegsebész.
Az elején lévő kis "harc a hormonokkal szemben" fejezetek, amíg ugye még nincsenek együtt, de ott van közöttük az a kibaszott nagy kémia, az a szikra, amit két embernek kell egymás iránt éreznie, hát az első fejezet mellett ezek voltak a kedvenceim. Amikor meg nem történik meg a nagy dolog, amikor még nincsenek együtt, de már nagyon együtt akarnak lenni, mégsem teszik meg azt a bizonyos lépést. Imádtam azt a szexi feszültséget, hogy Ryle konkrétan térden állva könyörgött, hogy feküdjön le vele Lily, mert nem tud teljesíteni a munkájában. Eskü tok meghato volt, pl ezen is bekonnyeztem XD Úgyhogy igen, Ryle egy szerelem volt.
– Ááá! Megőrjítesz! Most akkor akarsz engem vagy nem?
Felegyenesedik, és tesz felém egy lépést.
– Ó, nagyon is akarlak, Lily, efelől szemernyi kétséged se legyen. Csak nem akarlak akarni.
De csak volt a szerelem. Mert utána Lily felfedte előttünk a naplóját, amit egyébként minden alkalommal Elle-nek cimzett (ez is mekkora ötlet már), és beszélt az első szerelméről többek között, akit egyébként úgy ismert meg, hogy hajléktalan volt. Akit mindig beengedett a hazukba, amikor a szüleik nem voltak ott. Akivel elvesztette a szüzességét. Kész voltam. Kész. Voltam. Onnantól kezdve mintha Ryle nem is létezett volna, a szívem annyira szurkolt Atlasnak, hogy legalább csak találkozzanak egymással, hogy beszéljenek x év után, ami sajnos kimaradt nekik, hogy képes lettem volna felrobbanni. Atlas volt a leglegleg az egész könyvben számomra.
Megnéztük a Némó nyomábant, és jött az a rész, ahol Pizsi Némót keresi, de már nagyon elkámpicsorodik, Szenilla meg azt mondja neki, hogy: „Tudod, mit csinálj, ha rossz napod van? Ússz és evezz, ússz és evezz! Ússz és ússzés ússz és úszkálj, nem tehetsz mást, csak ússz!”
Na szóval, ennél a résznél Atlas megfogta a kezemet. Nem úgy, ahogy a barátnőik kezét szokták fogni a fiúk, hanem jól megszorította, és azt éreztette velem, hogy ez a történet rólunk szól. Ő volt Pizsi, én meg Szenilla, és segítettem neki úszni.
– „Csak ússz tovább!”– súgtam neki.
És oké, tok jó érzés volt olvasni azt, ahogy Lily és Ryle osszejottek. De bennem végig ott volt az a kis tudat, hogy úristen, én ezt Atlas-szal akarom. Miért nem vele van? Találkoztak, miért mondta azt Atlas hogy van nője, amikor nyilvánvalóan nincs?! Mert Atlas egy kibaszott önzetlen ember, aki azt nézte, hogy Lilynek a legjobb legyen. És sok évvel rá, ahogy találkoztak az étteremben, ahol Ő volt a séf, Lily meg Ryle-lal volt, úgy érezte, hogy így a helyes. De Atlasnak Lily maradt a kedvenc embere, viszont Lily már másnak mondta, hogy a kedvenc embere TT
– Nem szabad ilyen tökéletesnek lenned – közöltem vele.
– Már így is te vagy a kedvenc emberem, ez meg végképp
tök igazságtalan mindenki mással szemben, mert így később sem lesz esélye senkinek felzárkózni hozzád.
A tarkómra csúsztatta a kezét, és megfordított. Így már hanyatt feküdtem, és ő került felülre.
– Akkor bevált a tervem – mondta, és megint megcsókolt.
Aztán jött az, aminek egyáltalán nem kellett volna bekovetkeznie, ha Atlas nem lett volna ennyire önzetlen. Én már akkor nagyon szurkoltam Atlasnak, teljesen bennem volt a second lead szindrómam és amikor ez kiderult Rylerol, a tettei, ahogy bántotta Lilyt szinte onkivuleti állapotban, ott már tudtam, hogy Lily a legrosszabb döntést hozta meg az életében. Dehat mit tehetett volna... Szerelmes volt. Ennek ellenére is szerelmes volt. Pedig megígérte magának, hogy vele nem fog ez elofordulni, mint az anyjával, nem fogja hagyni, hogy őt bantsak, ahogy az apja tette az anyjával. Erre ugyanaz történt vele, és így már egy kicsit jobban megertette az anyját, hogy miért nem tudott elszakadni egy férfitól, aki bántja öt. De Ryle azért más lett volna...? Attól, hogy a végére megbanta, még ugyanúgy lelokte Lilyt a lepcsorol. Attól, hogy a végére megbanta, meg ugyanúgy felszakadt Lily szemöldöke az utesektol. Attól, hogy megbanta, Lily ugyanúgy félt tőle. Nehéz ez, amikor két tűz közé szakad az ember. Meg az is, amikor valakinek adsz egy második esélyt azzal a címszóval, hogy "oké, de akkor ilyet soha többé ne csinálj", aztán jön a crack és az egyik fülén ki, a másikon be. Ugyanott tart, ahol a part szakad. Kár, hogy ezt nem látta be hamarabb Lily. Csak akkor, amikor már túl késő volt.
Tegnapelőtt azt kérdeztem magamtól, lehetne-e egyáltalán jobb az életem. Most azt kérdezem, lehetne-e egyáltalán rosszabb.
Úgy értve volt késő, hogy kiderult, hogy terhes Ryle-tól. Elvette tőle az őszinte, tiszta anyai örömöt, szegény Lily-ben végig az volt, hogy a gyermekének nem lehet egy ilyen ember az apja. Mi lesz, ha őt is bántani fogja? Bár ez szerintem nem következett volna be, ahogy Lily is mondta az ilyen emberek általában csak a nőt bántják xy ok miatt. Ryle-t nagy vonalakban egyébként a féltékenység vezérelte és amúgy néha sajnáltam öt, pláne amikor kiderult, hogy az első fejezetben miért volt a tetőn, tehát ott is elmondta, hogy mi történt, aztán ennek az egésznek kiderult a hattersztorija. És egyébként valóban olyan szar volt, mert Ryle egy szeretetre méltó ember, meg ahogy ő is mondta a tetőn, mindannyian csinálunk rossz dolgokat. Dehat na, nem mehet ez így örökre. Azért adni valakinek már sokadik esélyt, mert amúgy tud más milyen is lenni, csak néha megvadul. Borzasztó ordogi kör. De végül Lily meglépte, amit meg kellett, és ha nem is elhagyta, de kért tőle időt gondolkodni.
– Néha... amikor nagyon hiányzik... azt mondom magamnak, hogy nem is volt olyan rossz. Talán el bírnám viselni a legrosszabb pillanataiban, hogy az enyém lehessen a legjobb pillanataiban is.
Atlas ahogy végig ott volt Lilynek, amíg Lily ezt hagyta, ahogy törődött vele és gondoskodott róla, ahogy együtt pokerezett a haverjaival és amikor kiderult, hogy Atlasnak nincs semmiféle nője... Őszintén azt hittem, hogy oke, akkor eljött a ti időtök, legyszi legyetek együtt, legyszi, legyetek boldogok. De nem így történt. Mert Lily szerette Atlast. De Rylet is szerette. Na ez egy hatalmas agyfasz. Amikor nem tudod eldonteni, kire vágysz igazán. Hogy kiért dobban meg a szíved. Vagy ha megdobban, akkor az a jóság miatt van-e. Az a jelenet, amikor Atlas nem tudta ott hagyni Lilyt, mert érezte hogy az egyenlő az ők végleges bucsujaval, hát a szívem megszakadt. Annyira jók együtt. Annyira megerdemelnek egymás önzetlen szerelmet. Ha most lenne egy olyan képességem, hogy húsvér embert tudnék csinálni egy karakterből, gondolkodás nélkül Atlast mondanám. Sírtam érted, Atlas! Sírtam, mert egy csoda vagy. Sírtam, mert ennyire önzetlen voltál, és elfogadtad Lily döntését, hogy kizar az életéből újra. Sírtam, amikor megtudtam, hogy nem is hajléktalan voltál, hanem öngyilkos akartál lenni. Sírtam, hogy neked meg mindig Lily a kedvenc embered és amikor azt mondtad, hogy Ő mentett meg téged. Kész voltam érted, Atlas. Ahogy a naplóban mesélt rólad Lily, már akkor tudtam, hogy én téged valasztanalak.
– A jövőben... ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe... akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A homlokomhoz nyomja a száját. – Még mindig te vagy a kedvenc emberem, Lily. Mindig is te leszel.
Végül Lily meghozta élete valószínűleg egyik legnehezebb döntését, elhagyta Rylet. Elvaltak, persze a baba miatt sokszor találkoztak, de ők ketten többé nem azok voltak, mint előtte. Megmaradt a szeretet, ami összekötötte őket, viszont szépen el tudtak válni, igazi felnőttek módjára. Ryle itt megint szimpatikus lett, hogy Ő sem akarta volna Lilyt ennek kitenni. Úgyhogy végül is jól alakult a történet.
Es ezt a címet... Amikor a végére értem le voltam taglozva, rendesen kész voltam, hogy a legutolsó fejezet legutolsó mondata a konkrét cím, és hogy milyen jelentőséggel bír, milyen erővel és fájdalommal, emellett pedig mennyire jól kitalálta ezt az írónő.
A körforgás azért létezik, mert átkozottul nehéz kilépni belőle. Felfoghatatlan fájdalom és bátorság árán lehet csak letérni az ismerős útról. Néha könnyebbnek tűnik egyszerűen a kitaposott ösvényt követni ahelyett, hogy szembeszállnánk a félelmeinkkel, és belevetnénk magunkat az ismeretlenbe akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy talpra fogunk érkezni. Anyám megszenvedte. Én is megszenvedtem. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy a lányom is megszenvedje. Puszit nyomok Emerson homlokára, és teszek neki egy ígéretet.
– Nem hagyjuk, hogy így menjen tovább. A körforgás velünk véget ér.
Kellett a szívemnek az az epilógus szerű fejezet a végén, mert így teljesen megnyugodtam, hogy Atlas és Lily hosszú idő után végre megint egymásra talált ;;
Egy csoda vagy írónő, köszönöm, hogy kiírtad magadból a fájdalmat. Te olyan akarsz lenni, mint az anyukád, én pedig olyan író szeretnék lenni, mint Te!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése