Alex Michaelides - Néma tanú

Ezt a könyvet az én Milóm az egekbe dicsérte, azt mondta, hogy nekem fixen tetszeni fog, mert szeretem az ilyesmi hangulatú, tematikájú könyveket. Ahhoz képest annyira nem nyerte el a tetszésem, legalábbis az eleje. Borzalmasan lassan indul be az egész sztori számomra, mondhatni az első 100-150 oldal unalmas volt, viszont a végére megérte a "szenvedés". Azért idézőjeles, mert mindazonáltal, hogy unalmas volt, azért valahol érdekes is volt és nem csak az Alicia Berenson szál, de engem Theo szála is érdekelt. 

Theo pszichológus lévén jól el volt csesződve. Emlékszem, említi is benne, hogy kb mindenki a szakmában ilyen elcseszett, csak valaki titkolja, még önmaga elől is, vagy csak nem vesz róla tudomást. Kedveltem őt, mint embert, volt benne valami különleges, meg az szimpatikus volt, hogy igazán segíteni szeretett volna Aliciának, mindenki felé empatikus volt. Sajnáltam, amikor kiderült, hogy megcsalja a felesége, de még ennek ellenére sem mert lépni, mert még mindig jobb volt vele neki, mint egy olyan világban, ahol nincs vele Kathy, ahol megint egyedül kell lennie. Eddig is megértettem a palikat, de a könyv után még jobban tudatosult bennem, hogy a férfiak mennyire nem mernek elszakadni egy biztos ponttól az életükből, és inkább benne maradnak egy szar kapcsolatban, minthogy lépjenek. Ilyenkor persze jön a megcsalás meg minden faszom kínja. Az apja miatt is sajnáltam. Igazából Theo egy nagyon sajnálatra méltó ember volt végig, mondhatni szánalmas, és teljesen a munkájába temetkezett, ezért is volt ennyire jó benne. 

Az emberi életnek van egy olyan korai szakasza, amelyet nem őriz meg az emlékezet. Szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy készre formáltan emelkedünk ki ebből az ősködből, ahogy Aphrodité is a tenger tajtékából. Az agykutatás jelenlegi eredményei azonban bebizonyították, hogy ez nem így van. Félkész aggyal születtünk, amely inkább hasonlít kelt tésztára, mint olümposzi istenekagytekervényeire. Donald Winnicott pszichoanalitikus szerint: „Kisbaba mint olyan nem létezik.” A személyiségfejlődés nem elszigetelten megy végbe, hanem másokkal való kölcsönhatásban. Láthatatlan és az emlékezetben nem őrzött erők formálnak minket, amelyek valójában a szüleink.

Alicia egy szimpatikus nő volt mindvégig. Tetszett a személyisége, na már amennyit tudhattunk belőle így, hogy nem beszélt. Azért a naplója beszédes volt helyette is, mondjuk néha nem tudtam eldönteni, hogy a leírtaknak mennyi lehet a valóság alapja. Egyébként ez a könyvben a legbosszantóbb, hogy nem tudod, hogy most ez valóban megtörtént-e, vagy valakinek épp a túlképzelt gondolataiban úszunk. De tetszett Alicia festés iránti rajongása, meg ahogy viszonyult az emberekhez. Aranyos volt, kedves. Jobb férjet érdemelt volna. Valaki olyat, aki hisz neki abban a pillanatban, amikor meggyőződése volt róla, hogy valaki figyeli őt. Valaki olyat, aki nem küldi el rögtön dilidokihoz, hanem esetleg meghallgatja és próbál rájönni a legjobb megoldásra. Valaki olyat, aki nem csalja meg őt. Nohabár Gabriel valamiért egy ilyen Ezel-hasonmásként jelent meg nekem, akit IMÁDOK, Gabriel mégsem nyerte el a tetszésem. Shady volt már az elejétől, és szegény Alicia hiába hitte, micsoda jó házassága van, hiába szerette a férjét, az a szardarab így is megcsalta. Hát az életébe került haha :D 

Több lehetséges elképzelésem volt az igazságról, mégis a legegyszerűbbre nem gondoltam. Meg sem fordult a fejemben ez a forgatókönyv. Igazából mindenki shady volt már egy ponton, és bármelyikükbe bele tudtam képzelni a gyilkost xy oknál fogva. Úgyhogy meglepett a végkifejlet és tetszett is. Meglepett amúgy, hogy nem gondoltam erre, valakinek biztos rögtön leesett. De most talán így jobb volt, mert emiatt felértékelődött a szememben ez a könyv. Nem olvasnám el újra, de a vége felértékelte nálam ezt a könyvet. 

Trilina Pucci - Összegabalyodva

Well... XD Csak azért kezdtem el ezt olvasni, mert olyan mérhetetlenül fájt a szívem Poppy és Rune miatt, és tudtam, hogy ez a könyv kis spicy, mert utána olvastam, na mondom jóvan, jó lesz szívfájdalomra. Well... XD 

Azt hittem, hogy azért ettől karácsonyibb hangulatú lesz, mert igazából most életemben először vágytam arra, hogy valami karácsonyit olvassak, ha már egyáltalán nem voltam ilyen moodban, gondoltam hátha ettől a könyvtől majd megjön az az érzés. Hát nem jött XD De nem baj. 

Nem tudom már, hogy mikor olvastam, kb egy hete, de a nő nevét már el is felejtettem rip. Na mindegy, igazából alapból sem ő volt a lényeg egy női olvasó számára, meg az írónő kifejezetten kiemelte, hogy nem fog neki túl sok külsőségi jegyet adni, hogy mindenki magát tudja beleképzelni, mert ezt a kedves női olvasóinak írta, hogy királynőnek érezzék magukat. Mondjuk a személyisége amúgy így is átjött, és nagyon kis kedvelhető női karakter lett, sokszor gondoltam arra, hogy áhhh, én is így szoktam flörtölgetni azokkal, akik egyáltalán nem érdekelnek, kár hogy aki meg tényleg tetszik annál meg vagyuk mukulva rip. De tanulni lehetne tőle, úgy flörtölt négy, azaz N É G Y darab szexi férfival. 

Mondjuk az fix, hogy nem úgy történtek benne a dolgok, mint ahogy képzeltem, hogy fognak, de ahogy le volt írva sem volt feltétlenül rossz, de azért néha már kellemetlen volt olvasni bizonyos részeit. Egy elcseszett részem persze élvezte a dolgot, mi tagadás. Azt hittem, hogy majd egyesével, max threesome lesz, nem gondoltam volna, hogy ott majd négyen innen-onnan megtöltik a kis nőt. Imádtam amúgy mindegyik palit benne, olyan mások voltak mind, de tökéletesek. Cole volt a szerelmem, de Jayce is nagyon tetszett. Az nagyon tetszett, hogy amikor beavatták a kis játékukba a nőt, úgy bántak vele, mint egy rózsaszállal, lesték minden szavát, csókolgatták a kezét, meg ahol érték őt. Mondjuk ez igazából végig így történt az egész könyvben. 

Azt hittem, hogy a végén választani fog valakit, mégpedig Colet, mert köztük valami több volt, ezt azért lehetett érezni. Rá másképp reagált a nő, jobban, élesebben, szikrázott köztük valami kimondhatatlan. De végül nem így lett... Érdekes volt a vége, hogy mind a négyükkel együtt volt, egyszerre. Fura volt ilyet olvasni, az meg még furább volt, hogy ezt nyíltan vállalták. Jó, rendben, nem feltétlenül kell az ilyesmit szégyellni, de azért büszkélkedni sem szokás vele, de ki tudja, kinek a pap... XD 

Hát, erről a könyvről ennyit tudtam írni. De azt hiszem, hogy ennyi bőven elég is. 

Tillie Cole - Ezer csók

Csók 1.

Az én Rune-ommal.

A cseresznyeligetben.

A szívem majd kiugrott a helyéből.

Még mindig nem tudom, hogy mit írjak, mert ez egy csoda-könyv. A szívem kiszakad a helyéről, és már csak attól, hogy újra Poppyra és Rune-ra gondolok mindjárt elbőgöm magam, de egy percig sem bánom, hogy elolvastam. Tudtam, hogy imádni fogom. Egyszerűen tudtam. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire. Jóóóó régóta nem olvastam olyan könyvet, ami ennyire magába szippantott volna. Még így is, hogy gyakorlatilag gyerekekről volt szó, olyan különleges volt az egész. Ahogy egymáshoz kapcsolódtak, a szerelmük, hogy érezték, hogy ez egy örökké tartó dolog lesz a számukra - konkrétan nyolc évesen. A szívem reszket. 

A prológus, ahogy bekezdte a kis ötéves Rune-nal, hogy el kellett jönniük Norvégiából Amerikába az apja munkája miatt; ahogy találkozik a picit saras, kócos, hangos szomszédlánnyal, Poppyval, az valami csoda volt. Olyan volt, mint egy dorama, mintha a Start-upot kezdtem volna el olvasni, amikor még gyerekek. A Start-up egy csoda-dorama, az egyik kedvencem. Elképzelni egy kis aranyos, hisztis gyereket, akinek hosszú szőke haja, ahogy Poppy Thor-hoz hasonlította, és azt mondta, hogy innentől kezdve legjobb barátok lesznek, és Rune-nak csak ennyi kellett ahhoz, hogy ne gondolja Amerikát olyan szörnyű helynek... már itt érezni lehetett, hogy ez egy nem mindennapi könyv lesz. Aztán jött az első rész, ahol már nyolcévesek, és már elválaszthatatlanok Rune-nal ;; Már körülbelül itt könnybe lábadt a szemem, pedig még nem is tudtam semmit a könyvről, de az, ahogy egymásról vélekedtek már itt, ezen a ponton, az egy csodálatos dolog volt. Soha nem olvastam még ettől az írótól, de olyan szintű szeretet áradt a szavain keresztül, hogy a lelkem csordultig telt vele. Ahogy Poppy elbúcsúzott a nagyikájától, aki adott neki egy üveget, hogy töltse meg ezer fiúcsókkal, imádni való volt. Mondjuk nem értettem, hogy egy nyolcéves kislánnyal miért beszélget ilyenekről egy haldokló nagymama, de amúgy nem zökkentett ki, és megértettem a kontextust, hogy erre szükség volt. És természetesen már ezen a ponton könnyeztem, ahogy Poppy kirohant a cseresznyeligethez, mert egyszerűen nem kapott levegőt a nagyikája távozása után és úgy érezte, hogy minél hamarabb el kell kezdenie a kalandot, be kell gyűjtenie azokat a csókokat, mert ezt kérte tőle a nagyikája ;; Amikor Poppy nagyikának nevezte a nagymamáját, mindig az én Mirtillkém jutott eszembe. 

Bólintottam, aztán a mellettem lógó ágról lehúztam egy halvány rózsaszín cseresznyevirág-szirmot. Néztem, csak néztem a szirmot. Nagyika kedvencei. Azért szerette őket, mert nem maradtak meg sokáig. Azt mondta, hogy a legjobb és legszebb dolgok sosem maradnak sokáig a világon. Azt mondta, hogy a cseresznyevirág túl szép ahhoz, hogy egész évben megmaradjon. Éppen az adja a különlegességét, hogy olyan rövid az élete. Mint a szamurájok: nagy szépség, gyors halál. Akkor még nem tudtam igazán, mit jelent ez, de nagyikám azt mondta, ha idősebb leszek, meg fogom érteni.

 

És futott, csak futott utána Rune, míg végül utolérte az Ő Poppyját, és ahogy féltékenykedve azt mondta nyolc(!) évesen, hogy nem engedi senkinek, hogy megcsókolja, mert ők egymáséi. Hát mi ez! Hát mi ez... Baszki mindjárt bőgök megint. És megcsókolta, Poppy szíve pedig majd' kiugrott a helyéről ;; Már eddig is csupa szeretet volt a könyv, de ezután olyan szinten megtriplázódott, hogy komolyan, én még ilyet nem is tudom, hogy olvastam-e valaha. Amikor arról beszéltek, hogy nem is tudom, talán tizenkét évesen minden éjjelen, amikor már aludtak a szüleik Rune átmászott az ablakon Poppyhoz, és onnantól kezdve egyszerűen olyan szüksége lett mindkettejüknek arra, hogy egymással aludjanak, mint a levegőre... ;; Féltek, hogy le fognak bukni, de bevállalták ezt a kockázatot, mert egyszerűen nem tudtak létezni egymás nélkül. Aztán ugrik egyet a könyv, és tizenöt évesek lesznek benne. Poppy csellózik, imádja a zenét, imádja az életet, imádja Runet. Rune pedig elkezdett fényképezni, és a legtöbb képén természetesen Poppy volt. Sosem fogom elfelejteni, hogy valami iskolai előadáson voltak, és Rune arra gondolt, hogy milyen kényelmetlenül érinti őt az, hogy megbámulják a lányok, mert ő csak Poppyt látja, senki mást, és nem akarja, hogy Poppy félreértse és rosszul essen neki, ezért úgy érezte, hogy ki kell mutatnia minden szeretetével és szerelmével Poppynak, hogy mennyire fontos neki. Már hamarabb is lehetett érezni azt, hogy ők ketten mennyire nagyon szeretik egymást, de azt hiszem ennél a pontnál nyomatékosult bennem, hogy hiába ennyire fiatalok, ez valami elválaszthatatlan, megmagyarázhatatlan, csodálatos kötelék, szeretet és szerelem közöttük. 

– Hallgasd, Rune – mondta, és behunyta a szemét. Én is.

És akkor meghallottam. Olyan hangosan hallottam, mintha a fülem mellett hangzana. Az egyenletes dobbanásokat, a mi ritmusunkat. – Amikor a közelemben vagy, a szívem nem sóhajtozik, hanem szárnyal – súgta, mintha nem akarná megbolygatni a hangot. – Azt hiszem, a szívek olyan ritmusban dobbannak, mint egy dal üteme. Úgy hiszem, ez olyan, mint a zene; hogy egy bizonyos dallamhoz vonzódunk, az vonz minket. Én meghallottam a te szíved hangját, és te meghallottad az enyémet.

 

Aztán amikor Rune apja bemondta, hogy vissza kell menniük Norvégiába münkeügyben, és fogalma sincs, hogy mikor fognak tudni visszamenni Amerikába, talán hetek, talán hónapok, talán évek múlva... Az, ahogy Rune reagált, már ott fájt a szívem. És tizenöt évesen az ember nem nagyon tud szembeszállni a felnőtt szüleivel, csak úgy, ahogy Rune tette - haraggal, gyűlölettel. Amikor azt mondták, hogy még nagyon fiatal és lehet, hogy Norvégiában fogja megtalálni a párját... olyan szinten mérges lettem, mint maga Rune. Ez a baj ezekkel a gyerekszerelmekkel, hogy hiába komoly, hiába nem tudnak létezni egymás nélkül, a felnőttek csak annyit látnak belőle, hogy "tizenöt éves taknyokról van szó, nem tudják mi az a szerelem, honnan is tudhatnák". Miközben annyira lehetett érezni, hogy az ami Poppy és Rune között van, az egyedülálló. Dehát ja, mit lehetne tenni... nem is tudom, hogy azt hogy éltem meg, hogy konkrétan már tudták egy ideje, hogy el fognak költözni, de Rune-nak ezt csak 1 nappal a költözés előtt mondták el, mert tudák, hogy így fog reagálni. Úristen, az a fejezet nagyon fájt nekem, együtt éltem át mindent velük, ahogy elmondta Poppynak, ahogy együtt töltötték az utolsó éjszakájukat és szeretkeztek. Fájdalmasan gyönyörű volt. Olyan jó volt olvasni, hogy Poppynál már régóta volt óvszer, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis megteszik és fel akart rá készülni, de amúgy még várt volna vele, dehát ugye elvették tőlük ezt a lehetőséget. Velük együtt sírtam, de hittem, hogy a szerelmük lesz olyan erős, hogy átvészelik ezt valahogy. Mekkorát tévedtem... Úgy emlékszem, hogy csak pár hónap telt el, beszélgettek, telefonáltak, aztán egyszer csak Poppy eltűnt. Két évre. 

De itt mielőtt tovább mennék, muszáj vagyok írni a karakterekről. Mert brutál régen volt, hogy ennyire odáig legyek egy lányért, leszámítva Bridgetet, de ez most teljesen más volt. Legutoljára Jasmine rabolta el ennyire a lelkemet, mint most Poppy. Kezdve a zene iránti szeretetével; annyira csodálatos volt olvasni, ahogy a zenéről beszélt, ahogy érzett a zene miatt. És hogy különc volt, de olyan jó értelemben, hogy nem állt be a sorba, nem volt tucatlány. Egyáltalán nem volt gyík, de szeretett tanulni, és korán kelni megnézni a napfelkeltét, és a fehér masnikat, és a gyönyörű, de rövid életű dolgokat, mint a nagyikája volt ;; Az Istenbe vetett hite, az állandó pozitív személyisége, és hogy ennyire nagyon szeretett mindenkit. Egy csepp rosszindulat sem volt benne. Hogy lehet valaki ilyen lenyűgöző? Konkrétan, potyognak a könnyeim, miközben rá gondolok. 

– Az a lány vagyok, aki korán kel, hogy lássa a napfelkeltét. Az a lány vagyok, aki mindenkiben a jót akarja látni, akit meghat egy dal, akit magával ragad a művészet. – Felém fordult, és mosolygott. – Én vagyok az a lány, Rune, aki türelmesen kivárja a vihart, hogy megpillanthassa a szivárványt. Miért legyek boldogtalan, amikor boldog is lehetek? Számomra ez egyértelmű választás.

Rune pedig, ennek a szöges ellentéte volt. A norvég, hosszú, szőke hajú viking. Olyan, de olyan szerelmes lettem belé. Állandóan Csongi jutott eszembe róla, újra tizenhét éves lettem, pedig már nem is emlékszem, milyen érzés ilyen nagyon fiatalnak lenni, de ők ketten visszarepítettek engem. Rune ateista, emellett realista, csendes, introvertált, titokzatos, állandóan feketében jár. De a szívet megtöltötte színekkel és fénnyel Poppy, az egyetlen ember, aki tényleg, igazán ismerte Rune-t, minden egyes rezdülését. És itt van még egy párbeszéd, ahol tökéletesen látszik, hogy milyen ellentétes személyiségek, mégis tökéletesen kiegészítették egymást:

– Ha egy napfelkeltét láttál, az olyan, mintha mindegyiket láttad volna – feleltem.

Poppy szomorúan ingatta a fejét. Rám nézett, és szánakozás volt a tekintetében. Összerándult a gyomrom.

– Ez nem igaz – érvelt. – Mindennap más. A színek, az árnyalatok… az, hogy milyen hatással van a lelkedre. – Felsóhajtott. – Minden nap ajándék, Rune. Ha az elmúlt két évből tanultam valamit, akkor ez az.

Annyira érzelmes volt, amikor azt gondolta, hogy talán Poppy azért szakított meg vele minden kapcsolatot, mert úgy gondolta, hogy a szeretkezésüket megbánta, esetleg fájdalmat okozott neki, vagy túl korainak tartotta és mégsem kellett volna meglépniük ezt. Az pedig annyira valid volt, ahogy tizenhét évesen elkezdett viselkedni. Borzasztó volt egyébként olvasni, hogy mennyire leépült és hogy az addig amúgy tök tisztelettudó, rendes, kedves fiúból egy kis köcsög, cigizős, ivós rosszfiú lett, de ezt tette vele Poppy hiánya. 

Aztán amikor Rune és Poppy végre Amerikában volt, de már semmi sem ugyanolyan volt, mint régen, a szívem megszakadt. A könyv nem rejti véka alá, hogy Poppy meg fog halni, két évig kemózták, de aztán végül is már nem segített neki. És sokszor eszembe jutott az a kisfiú a tiktokon, kb hatéves lehetett, egy férfi megkérdezte tőle, hogy igazságosnak érzi-e, nem szomorú-e attól, hogy ennyire beteg és a fiú azt válaszolta, hogy ő Isten kiválasztottja, és boldog hogy ő lett rákos, nem a húga ;;;; Poppyról ugyanez jutott eszembe. 

– Mi az? Kérlek, mondd el nekem. Jól vagyok. Hidd el, hogy most jól vagyok.

A szemembe nézett, aztán a mozdulatlan vizet szemlélte. Amikor pillantása visszatért rám, azt kérdezte:

– De mi van akkor, ha ez az utolsó alkalom, amikor ezt tehetjük?

Teste és a korlát közé csúsztam, kivettem a cigarettát a kezéből, és a patakba dobtam. Lábujjhegyre álltam, két kezem közé fogtam az arcát.

– Akkor itt van nekünk a ma este – mondtam. Rune arca megrezzent a szavaimtól. – Itt van nekünk ez az emlék. Itt van nekünk ez a gyengéd pillanat. – Fejem oldalra biccent, kellemes emlék mosolya játszott az ajkamon. – Ismertem egy fiút, akit teljes szívemből szerettem, aki egyetlen pillanatért élt. Aki azt mondta nekem, hogy egyetlen pillanat megváltoztathatja az egész világot.Megváltoztathatja egy ember életét. Az az egyetlen pillanat az ember életét abban a rövid pillanatban végtelenül jobbá vagy végtelenül rosszabbá teheti.

Behunyta a szemét, de én folytattam:

– A ma este, hogy újra itt lehetek veled a pataknál… – mondtam, és éreztem, hogy béke tölti el szívemet – …az, hogy a nagyikámra emlékezhetek, és arra, hogy miért szerettem annyira… végtelenül jobbá tette az életemet.

Erre a pillanatra, amit tőled kaptam, mindig emlékezni fogok. Magammal viszem… akárhova megyek.

Konkrétan végig bömböltem ezt a könyvet, mint egy csecsemő. Amikor Rune megtudta, hogy Poppy meg fog halni, amikor tört-zúzott, legszívesebben én is azt tettem volna, de csak bömböltem, ahogy Rune felborította az asztalt, ordított az apjával, hogy elvesztegettek két évet, hogy nem volt Poppy mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Én is ugyanezt tettem volna a helyébe, miközben nagyon, nagyon, nagyon sajnáltam az apját is. De azt hiszem, a legjobban reagált rá, ahogy csak reagálhatott. Nem szólt egy szót sem, nem ért hozzá, csak ott volt a fiának, megmutatta, hogyha bármikor egy ölelésre, eggy beszélgetésre lesz szüksége, ő ott lesz neki, de amíg nem áll rá készen Rune, addig nem szólal meg, csak ott lesz, szótlanul. 

Amikor a tengerparton voltak... hát én esküszöm, van erre szó, erre a fájdalomra?! Mindig azt mondjuk, mi emberek, hogy nincs olyan szó, amivel ki lehetne fejezni a szerelmet. De arra sincs szó, amit ott éreztem, azon kívül, hogy a lelkem szilánkokra tört. És Poppy, mint egy igazi csoda, még ekkor is csak azt nézte, hogy Rune jól legyen. Ez a lány a kínok kínját élhette át, de az fájt neki a legjobban, ha a szeretteit szenvedni látta... 

Ezt, itt... ezt... soha nem fogom elfelejteni: 

– Ez a kedvenc versem, Rune. Nagyikám kedvence is ez volt.

– Hogy szól a vers? – kérdeztem, és elmosolyodtam azon, hogy milyen kicsinek tűnik Poppy lábnyoma az enyém mellett.

– Szépen. Szép vers. És nagyon mély értelmű, szóval nem tudom, mit fogsz gondolni róla – mondta évődőn pillantva rám.

– Azért csak mondd el – biztattam, csak hogy halljam a hangját. Csak hogy halljam a lelkesedést a hangjában, amikor megoszt velem valamit, amit nagyon szeret.

– Inkább történet, mint vers. Arról, hogy valaki álmodik.

Az álomban egy ilyen tengerparton vannak. De az Úr mellett lépdelnek.

Szemem összeszűkült, Poppy arca grimaszba húzódott.

– Mondtam, hogy mély értelmű!

Nevetett.

– Valóban mondtad – feleltem, és állammal a fejére biccentve noszogattam. – Folytasd!

Poppy felsóhajtott, és ujjával vonalakat firkált a homokba. Majdnem meghasadt a szívem, amikor megláttam, hogy végtelenségjel.

– Ahogy a parton sétálnak, a sötét égre kivetítődnek az ember életének eseményei. Az egyes események mozifilmszerűen jelennek meg, és az ember észreveszi, hogy két személy lábnyoma van mögöttük a homokban.

Minden új jelenet után két lábnyomsort hagynak maguk mögött.

Poppy a lábnyomainkat nézte.

– Miután minden jelenet lepergett, az ember visszanéz a nyomaikra, és valami furcsát vesz észre. Észreveszi, hogy élete legszomorúbb, legnyomorúságosabb helyzeteinek felidézése alatt csak egy lábnyomsor jelent meg. A boldogabb időknél kettő.

A szemöldököm önkéntelenül összerándult, azon gondolkodtam, vajon milyen irányt vehet a történet.

Poppy felemelte a fejét, pislogott a vakító napfényben.

Könnybe lábadt szemmel nézett rám, és folytatta:

– Az embert ez nagyon aggasztja. Az Úr azt mondta, hogy ha az ember neki szenteli az életét, ő mindig mellette lesz. Az ember tehát feltette a kérdést az Úrnak: élete legrosszabb időszakaiban, legnyomorúságosabb helyzeteiben miért hagyta el őt? Miért hagyta el az Úr, amikor megígérte, hogy vele lesz mindennap?

Mély nyugalom áradt szét Poppy arcán.

– És mi volt a válasz? – kérdeztem. – Mit mondott erre az Úr?

Egyetlen könnycsepp csordult ki a szeméből.

– Azt, hogy egész életében vele volt, mellette haladt, kivéve akkor, amikor egyetlen lábnyom látszik a homokban. Akkor felemelte, magához ölelte, és úgy vitte.

Poppy szipogott egy kicsit, aztán folytatta:

– Nem érdekel, hogy nem vagy vallásos, Rune. Ez a történet nem csak a hívőknek szól. Mindenkinek van valakije, aki a legrosszabb, legszomorúbb időkben, amikből nem látunk kiutat, felemel, és visz minket. Így vagy úgy, akár az Úr vagy valaki, akit nagyon szeretünk, vagy mindketten, felemel minket és segít… amikor úgy érezzük, hogy nem bírjuk, nem tudunk továbbmenni… akkor átsegít minket.

Sírtam, nagyon sírtam, amikor pedig Rune rákontrázott, az egyik legemlékezetesebb csók volt ez számomra. 

– Négyszázharmincharmadik csók. Poppyminnel a móló alatt.

Poppy óvatosan mosolygott, várta, hogy mit fogok még mondani.

– A szívem majd kiugrott a helyéből.

Elmosolyodott. Egy pillanatra látni véltem, hogy kivillan fehér foga, és ettől majdnem felkiáltottam örömömben.

Tökéletes időzítés volt hozzátennem:

– Mert szeretem. El sem tudom mondani, mennyire szeretem. Ő az én egyetlen sor lábnyomom a homokban.

Aztán amikor Rune elkezdte valóra váltani Poppy utolsó kívánságait, az valami rettentő módon volt paradoxon, mert Poppy mindvégig boldog volt, miközben egyre és egyre gyengébb lett. Amikor elmentek New York-ba, mert mindig is azt tervezték, hogy együtt fognak ott élni, Poppy zenész iskolába megy, Rune meg abba a művész iskolába, a szívem belehasadt. Amikor eljátszhatta azt a darabot, azon a színpadon, amire mindig is vágyott, és tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor cselló volt a kezében... konkrétan elbúcsúzott az egyik olyan dologtól, ami életet adott neki, de ezt olyan módon tette, hogy valóra vált az álma. De Poppy is, amikor elvitte Runet arra a kiállításra, mert tudta, hogy neki meg ez volt álma ;; És a második szeretkezésük, ami még emlékezetesebb volt, mint az első alkalom... És hogy előrébb hozták a szalagavatót, ami rózsaszín-fehér volt, cseresznyevirág témás. Vagy ahogy megmutatta neki a virágzást képről, és végig ott volt mellette, amikor már annyira le volt gyengülve, hogy járni sem bírt. De Poppy nem volt letörve. Poppy boldog volt, mert megélte a virágzást. Hát ez kész. Még akkor is, amikor már tudta, hogy nincs sok hátra, amikor már olyan gyenge volt, hogy járni sem tudott, boldog volt és hálát adott az életnek és Istennek, hogy ennyit meghagyott még neki, hogy láthassa az utolsó virágzását. 

Poppy halálát... borzalmas volt olvasni, borzalmas volt az az érzés. De az, ami utána jött, sokkal szörnyebb volt. Tudtam, hogy majd lesz benne ilyen levél, és tudtam, hogy nem fogja önző módon azt kérni Rune-tól, hogy ezek után ne legyen szerelmes. De amikor az utolsó ajándéka a kék szivecskékkel teleszórt üveg volt, hát mondom ilyen nincs... Már nem láttam a könnyektől meg a fájdalmaktól. És basszus, még az egyetemre is sikerült őt beküldetni. 

Emlékszem, volt benne egy olyan párbeszéd, ahol Poppy attól félt, hogy mi van akkor, ha a halál után el fog felejteni mindent, merthogy addig nem fog tudni feljutni a mennyországba a kötelékek miatt meg minden, és megkérte Rune-t, hogy mindenképp emlékeztesse őt ezekre a csókokra, de csak egy év után, mert valahol azt olvasta, hogy a lélek egy év után nyugszik meg, vagy valami ilyesmi. És akkor Rune mit művelt... Hát mit művelt... Egy év után, a kedvenc helyükön, a cseresznyeligetben, pontosan ezer emberrel, lampionok segítségével felküldte neki az összes csókukat, amik a lapon szerepeltek. Szerintem ezen a részen sírtam a legjobban, a leghosszabb ideig. És a lelkem darabokra tört, hogy Rune melyik csókukat küldte fel Poppynak. Darabokra. 

1000. csók 

Az én Poppymmal.

Amikor hazatért.

A szívem meghasadt.

 

Ana Huang: Twisted Love

Ezt a könyvet elég nyögvenyelősen olvastam ki, mert valahol a felénél elveszett a lelkesedésem iránta, de nem akartam mégse félbehagyni, mert annyira nem is volt szar, csak nem volt jó se. Oké, spicy elvileg, de azon kívül, hogy bagzottak benne enyhe kinkkel, nekem nem volt olyan, mint gondoltam, hogy milyen ez a műfaj. Vagyis hasonló, de azért kicsit szebben, szenvedélyesebben olvastam volna szívesebben, nem ilyen nyersen.

Ava aranyos volt benne, meg elég naiv is, és örök pozitív, kicsit magamra is emlékeztetett, kedveltem őt.

„– Vannak szörnyű emberek a világban? Persze. És szörnyű dolgokat művelnek? Igen. De léteznek csodálatos emberek is és csodálatos dolgok is történnek, ha pedig túlzottan a negatívumokra figyelünk, nem vesszük észre azt a sok pozitívumot, ami ugyanúgy ott van az életben.“

Alex tetszett, a kis jégszívű ice prince, de nem lettem bele szerelmes, nekem annyira nem jött át, mint akartam, néha fura volt a belső monológja, hogy olyan „ki ha én nem" felfogású volt, arrogáns is volt, mindent a hatalommal meg a pénzzel akart megoldani kb. Viszont aranyos közös jeleneteik voltak, például a sütizések meg az almaszedés, hogy olyan overprotective volt, hogy mindenkit ki akart belezni, aki csak ránézett Avára. XD Tetszett a Josh es közte lévő barátság is, szívesen olvastam volna többet róluk is akár, talán majd Josh szemszögéből.

„ – Szeretetet. – A szó lágy szellőként lebegett közöttünk. – Mély, örökké tartó, feltétlen szeretetet. Annyira akarod, hogy élni is hajlandó vagy érte.

– A  legtöbben azt hiszik, hogy az a  legnagyobb áldozat, ha képesek meghalni valamiért. Tévednek. A legnagyobb áldozat, amit meghozhatsz valamiért, az az, hogy élsz érte, hogy hagyod, hogy felemésszen, és teljesen megváltoztasson, olyannyira, hogy végül már magadra sem ismersz.

A halál maga a felejtés. Az élet a valóság. A legdurvább igazság, ami csak létezik. – Annyira akarod, hogy bármire igent mondanál. Bárkiben képes lennél hinni. Még egy szívesség, még egy kedves gesztus… és akkor talán, de csak talán, megadja neked azt a szeretetet, amit olyan kétségbeesetten meg akarsz kapni, hogy odaadnád érte mindenedet.“

Maga a történet nagyon kiszámítható volt, bár nem tudom, magamtól hogy nem jöttem rá, hogy Alex családját a nagybátyja tette el láb alól, pedig olyan egyértelmű volt. XD na mindegy

Az is meglepett, hogy nem is Ava anyukája volt az, aki kiskorában vízbe akarta fojtani, hanem Michael az apja, aki igazából nem is az igazi apja. 

Amúgy olyan sablonos volt, főleg az, miután Aváékat elrabolták, Alex bekamuzta, hogy végig kihasználta a lányt meg Josht, utána pedig eltaszította magától, hogy ezzel megvédje. De ember, éppen kinyírta, akitől meg akarta védeni, akkor miért is kellett átverni? Főleg, hogy előtte Ava mekkorát csalódott az “apjában”, erre benne se bízhat tovább. Ez egy fölösleges közjáték volt plusz a huzavona egy évig Londonban szintén értelmetlen volt, simán mondhatta volna, hogy hazudott, nem kellett volna még jobban ártania hogy Avának így, a valóságban fogadta volna vissza a franc ezek után, akkor reálisabb lett volna, ha nem ilyen a vége, bár szurkoltam is nekik, mert nyilván tudtuk az igazat.

A csajokat amúgy kedveltem, főleg Bridgetet, de ő is volt benne a legtöbbet, de ha Chingu nem olvassa el előre a többit, itt abbahagynám, de a következőt imádta, úgyhogy kezdem is. 😁

Colleen Hoover - Verity

 

Colleen Hoover az egyik kedvenc írómmá nőtte ki magát az évek során, és amikor elkeztem olvasni megjött az az utánozhatatlan hangulat, amit csak nála, meg néhány írónál érzek még. Amikor olvastam a jelenetet, olvastam a mondatokat, a gondolatokat tudtam, hogy áh, ez tipik Colleen. Mert mégis ki a fasznak jutna eszébe úgy kezdeni egy könyvet, hogy egy random csávó feje szétplaccsan a betonon, miközben nem nézett szét a piroson? Igen. Kurvára imádtam, ahogy elkezdődött. És az utána lévő dolgokat még jobban imádtam. Ahogy az a két idegen találkozott egymással, ahogy a szikra elindult kettejük között olyan normális volt, mint a levegő és mégis olyan éteri, mintha csak kevés ember számára adatna meg ez a lehetőség. Mintha ott, ahogy a veszteségeikről beszéltek, olyan láthatatlan köteléket alakított volna ki közöttük, amit még ők maguk sem gondoltak. Ezért aztán amikor Lowen megkapta élete ajánlatát, persze hogy élt vele. Ki ne tette volna. 

Jeremy édes volt, ha egy romantikus könyvet olvastam volna, talán bele is szerettem volna, bár nem úgy, mint Dannybe vagy Elliotba vagy Atlasba, de azért ment volna. Tetszett, hogy ennyire szerette a gyerekeit, hogy meglátta Harperben azt a pluszt, amit mások nem. Hogy nem volt neki megalázó, hogy Verity többet keresett, mint ő, de mégis dolgozni akart. Jó volt elképzelni őt, egy igazi, 35 év körüli rohadt helyes, jóképű férfi tárult a lelki szemeim elé. Lowen egyébként több ponton emlékeztetett magamra, fura volt olvasni. Már rég találkoztam karakterrel, aki ennyire hasonló lett volna személyiség jegyeit tekintve velem. Nem is tudom, hogy tetszett-e a karaktere, mert amúgy szerintem valahol nem ő volt a lényeg és az író csak annyit osztott meg róla, hogy kinda kedvelhető, vagy valaki számára semleges legyen. De szerintem pont elég volt, mert ahogy a címben is szerepel, itt Verity volt a főszereplő. Paradoxon módon, csóró nő meg sem szólalt a jelenben, mégis nagyobbat robbantott, mint bárki. Amúgy én valamiért kedveltem Verityt. Szerintem egy pezsgő egyéniség volt, először a múltban olvasottak miatt, aztán meg azért, amit Lowen beleképzelt XD 

Ahogy beköltözött Lowen, hogy megírja Verity helyett a könyv nem tudom hány utolsó kötetét, olyan paranoiás lettem hirtelen, hogy kész. Magam sem értettem, de ahogy lefestette azt a családi házat, távol mindentől, a közelben a tóval. Tisztára Amityville Horror feelingem lett, de amúgy azt hittem, hogy jobban fogok borzongani. Mindenesetre volt bennem egy ilyen rossz érzés az egész hangulatával, amit a könyv maga teremtett. Azok a részek, amikor Verityt ott ápolják, meg hogy meg sem mozdul, meg nem tud csinálni semmit egyedül, csóró nő mindennek ki van szolgáltatva, maga alá pisil meg ilyenek... Olyan megalázó volt olvasni nőként, de közben meg érdekelt, hogy mégis hogyan jutottunk el idáig, na de aztán jött a fekete leves. 

Hát amikor Lowen megtalálta Verity kéziratát, és ott már az elején le van írva, hogy biztos azt képzeltük, hogy majd ez egy ilyen önéletrajz lesz az utókornak, közben a legsötétebb gondolatok voltak benne... Na de mielőtt még elérkeztünk volna ezekhez a sötét pillanatokhoz, konkrétan az egyik kedvenc részem az volt, ahogy Verity és Jeremy megismerték egymást. Amikor Verity arról beszélt, hogy három napig csak dugtak, dikkkkk mondom mi ez az illuminati, én is ugyanezt akartam írni a ficimbe, csak Song Mingivel hahaha. De ahogy találkoztak, az is olyan volt, mint Jeremy és Lowen találkozása, legalábbis az én olvasatomban biztos, sőt. Nekem sokkal jobban tetszett Jeremy és Verity kémiája leírva. Aztán ahogy egyre és egyre beljebb értünk a kéziratban, és Verity terhes lett, ott azért erősen megváltozott a véleményem róla. Egyes részek olvasása gyomorforgató volt, máskor amúgy, néhány gondolatával tudtam azonosulni. Miért kéne csak azért eldobnod az addig felépített életét valakinek, csak mert kölyke lesz. Jójó, az, amiket művelt, az azért felháborító volt, meghogy csak azt nézte, hogy így most Jeremy szemében nem ő van az első helyen, de azért nem tudom, a lelkem egyik elcseszett részén én együtt éreztem Verityvel, bár ez valószínűleg abból fakad, hogy nem szeretem a kölyköket. És az meg olyan valid volt, hogy Chastint szerette, Harpert meg nem. Legalább saját magának beismerte ezt, nem mindenki képes rá. Viszont azt, hogy ő ölte meg Harpert, azt azért nem tudtam benyelni, azt felkavaró volt olvasni, miközben a kisfia életét is kockáztatta ezzel. 

Aztán ahogy Lowen egyre inkább olvasta ezt a kéziratot és minél tovább volt abban a házban, már ő is tiszta paranoiás lett, látott dolgokat, vagy nem látott, ki tudja :D Az nagyon kemény volt, amikor Jeremy és Lowen szexeltek, Lowen meg látta Verityt a lépcsőnél, összeszorított kezekkel. De elhiszem amúgy, hogy Lowen nem tudott erre hogyan reagálni, hiszen be lett adva mindenkinek, hogy Verity gyakorlatilag egy szobanövény, az a ház meg teljesen elvette tőle a józan ítélőképességét.

Mivel sok mindenhol olvastam, hogy ez egy mindblowing női pszicho-thriller, ezért nagyon vártam a csavart. Mindvégig azt hittem, hogy az egész kéziratot Jeremy írta, és direkt úgy helyezte el, hogy Lowen megtalálja és közösen tönkretegyék Verityt. Valamit vártam Jeremytől, valami extra gonosz húzást, de sajnos ezt nem kaptam meg. Helyette kaptam egy nagyon nyámnyila befejezést, és ezt borzasztóan sajnálom. Ettől még az is jobb lett volna, ha annak a kéziratnak minden szava igaz. De ezzel számomra nagyon el lett rontva a vége, és szegény Verity meg úgy halt meg, hogy Jeremy nem fogja megismerni az igazságot az ő szemszögéből. 

Amúgy végig tetszett, kivéve az utolsó pár oldal. Nem mondom, hogy el rett rontva az olvasási élményem, de annyiféleképp lehetett volna jobb befejezés, hogy azt már fájdalmas összeszámolni. 

Sophie Lark - Savage Lover

Na hát, ha a Brutal Prince nem tetszett, akkor ez még feleannyira sem, mint az. Próbáltam a pozitív dolgokat összeszedni, de olyan keveset tudok mondani, hogy amúgy már kellemetlen. Eleve nem értem, hogy állítólag ez a könyvsorozat full népszerű, pláne ugye a Brutal Prince. Hát ez meg hogy lehetséges?! Na mindegy. 

Ugye, ahogy említettem előzőleg, Nero Gallo valóban a szerelmem lett, viszont itt ahogy kifejtette az író egy kissé csalódnom kellett benne. Persze vannak utalások arra, hogy miért lett ennyire üres a lelke, stbstb, de olyan kevés, olyan semmilyen karakter lett, hogy konkrétan az emelte fel, amit én beleképzeltem, plusz a külseje. Ettől eltekintve, azért persze tetszett, de csak amiatt, ahogy én elképzeltem őt. Camille talán egy fokkal jobban tetszett Nero-tól, de akkor már inkább Aida és Callum jobb karakterek lettek. De tetszett, hogy vagány, bevállalós, jól megmondta a magáét ha kellett, és a kocsik iránti rajongása telitalálat volt, hogy így hozzák össze Nero-val, ez egy jó közös pont. Az a rész is tetszett, hogy Camille szegény családból származott és hogy mindent megtett annak érdekében, hogy legyen mit ennie a családjának és hogy tudják fizetni a rezsit meg hasonlókat. Sajnáltam, hogy az apjánál tüdőrákot diagnosztizáltak, de mivel ez lezáratlan maradt a végére, az én képzeletemben az apukája túlélte és tünetmentes lett. Ez mondjuk tetszett, hogy reális maradt a nyitott véggel.

Meg ennyiből azért jobb volt, hogy tényleg mondhatni reálisabb dolgok történtek benne, mint a Brutal Prince-ben. Az viszont nagyon jó volt, hogy Camille nem húzta a nagy leleplezést Nero előtt, hogy az a rendőr ráállította. Azt hittem, hogy majd itt is a végtelenségig lesz húzva, Nero már bízni fog a csajban stbstb, aztán összetöri azt a sötét lelkét... de kellemesen csalódtam, hogy nem így lett, és Camille mindent elmondott. És az is jó volt, ahogy Nero reagált rá. Tetszett amúgy a kémiájuk, meg hogy két ennyire fekete bárány, sebzett lelkű ember meggyógyította egymást. Amikor Camille be volt állva a drogtól, az egy jó rész volt haha :D Tetszett a leírás, ahogy a tengerparton kényezteti Nero. Nem mondom, hogy borzasztó könyv volt, de azért jó sem volt. 

Hát azt hiszem, többet nem olvasok ettől az írótól rip. 

Sophie Lark - Brutal Prince

 

Hát azt kell mondjam, nincs szerencséje ennek a könyvnek, hogy a Twisted után olvastam el, mert fixen sokkal jobban tetszett volna, ha nincs ez a viszonyítási alapom, mert Ana Huang jobb írónő, mint Sophie Lark (sorrynotsorry). Nem akartam összehasonlítani a kettőt, de akarva-akaratlanul is megtettem, és nagyon érződött a különbség a karakterekben, a leírásokban mind jelenetekben, mind gondolatokban, mind érzésekben. 

Amúgy a karakterek ennek ellenére persze tetszettek, meg tök jó volt maga a sztori, jók voltak a szexjelenetek, tetszett ez a két alvilági család rivalizálása, szerintem nem is nagyon olvastam még ilyen maffiás könyvet, és örülök, hogy ez volt az első, jó kis bemelegítés volt, ha esetleg valaha többre vágynék. És hát persze Galloék a szívem csücskei lettek, különösen Nero, akinek van egy kötete és fixen el fogom olvasni és Sebastian is ilyen kis nyunyim lett, és mélyen fel vagyok háborodva, hogy neki nincs saját kötete! Ember, szerintem nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, hogy Sebastianról akarok tudni sok dolgot, hogy élte meg, hogy szétbaszták a térdét és emiatt nem fog tudni sportkarriert befutni, tényleg megbocsátott-e Griffinéknek, vagy van benne még azért harag, lesz nője, hogy lesz nője, ki lesz a nője, mi lesz vele, mit fog csinálni... Válaszokat akarok! 

Na de, Aida Gallo és Callum Griffin amúgy tényleg nagyon tetszettek, Aida karaktere különösen, olyan kis vadóc volt, meg fiús, de közben nőies, intelligens és jó megfigyelő. Igazi olasz vibeja volt valóban haha. És még káromkodtak benne egy csomót olaszul, rögtön eszembe jutott az én oppám :D Callum meg kimért, elegáns, hidegvérű, határozott ír férfi. Még említik is valahol a könyben, hogy konkrétan tűz és jég, és amúgy tényleg nagyon illett rájuk. Az, hogy hogyan találkoztak és miért kellett későb összeházasodniuk, az szerintem amúgy kissé elcséptelt volt, de végül is nem bántam, mert ezt a tematikát is imádom. Azt is említik a könyvben, hogy fordítva történt minden, először volt házasság, aztán szex és végül ismerkedés, amit amúgy én nem bántam, bár ahhoz képest, hogy mennyire ingerültek voltak, mennyire utálták egymást az első közös együttlétüknél, ahhoz képest elég intense lett. Viszont tök jól volt megírva, érzéki és finom volt amellett, hogy egy picit még vad is, úgyhogy tényleg nem volt vele baj. Sőt, igazából minden szexjelenet tök jól volt megírva, még amikor durván csinálták az sem volt olyan nyers és érzéketlen, az is tüzes és szenvedélyes is volt. Meg tök jó volt a kémia közöttük, mondjuk lehetett volna egy picit több párbeszéd, egy picit több program, amit csinálnak együtt, hogy ne úgy jöjjön le, hogy csak a szex miatt kerültek egymáshoz közel - mert valamilyen szinten ez jött le. Persze, az amikor bedrogozták Callumot és Aida ott maradt megmenteni ahelyett, hogy elmenekült volna, az már egy olyan gesztus volt, ami árulkodó jel volt. Meg amúgy az is tök szimpatikus volt karakterfejlődés szempontjából, hogy Callum nem rögtön számonkérte Aidától az Ollies csókos ügyet, hanem elgondolkodott rajta, meg nyilván féltékeny volt, de akkor is adott időt maguknak. 

Amúgy azt kell mondjam, hogy még a mellékszereplők is tetszettek, mondom főleg ugye Gallóék, hozzájuk húzott a szívem, de Griffinékkel sem volt semmi problémám, még Callum két húga sem volt olyan idegesítő, mint hittem, hogy lesznek. Inkább úgy érzem ténylegesen, hogy nem jutott elég idő, hogy kiforrjanak, de ugye Callum mindkét húgának van külön kötete, lehet emiatt nem ment bele komolyabban az író. Viszont Nero ennek ellenére is kitört a lapok közül, pedig tényleg csak néhány információmorzsa volt róla megosztva, de az bőven elég volt. Hát igen, nagyon múlik azon valószínűleg, hogy nekem mi a zsánerem. 

Összességében tetszett amúgy, csak nem volt olyan hatalmas katarzis élményem, nem volt átütő.

Ana Huang - Hate (Twisted)

 

Hm, hol is kezdjem. Annyira vártam már, hogy olvashassam ezt a kötetet, már az előző könyvekben is sóvárogtam, hogy még jobban megismerhessem Josht és Julest, és azt kell mondjam, nem csalódtam. Egész egyszerűen másra számítottam. De ez csak amiatt van, mert már mutatták magukat valamilyennek az előző kötetekben, és azt hittem, hogy másképp fog felépülni a történetük, de az, amit én elképzeltem amúgy lehet rosszabb lett volna, mint ahogy alapból alakult. Ugyanis ez a könyv katartikus élmény volt. Felrobbant bennem minden, amikor jöttek a párbeszédek, az egész atmoszféra magába szippantott és nem engedett el. Most tényleg kurva nagy hiányérzetem van ebben az állapotomban, hogy vége lett ennek a könyvnek, annyira kivégzett engem Josh. 

Kezdjük a negatívval, abból nagyon kevés van. 

Mert hát van benne egy pár dolog, ami kavargott bennem, miközben olvastam bizonyos részeket. Az első az az, hogy miért pont "Red"? Ember, értem én, hogy Jules vörös meg minden, de a többieknek mind sokkal jobb becenevük volt, ez meg annyira cringe és fura volt egyszerre. Persze az író kifejtette, hogy miért pont ez lett Jules beceneve, de ettől még a nem tudom mi is jobb lett volna. Ez valószínűleg csak szőrszálhasogatás részemről, de leszarom. Egy kis mértékben elrontotta az olvasási élményemet. Annyi minden illik Juleshoz és a karakteréhez, annyira rohadt szexi beceneveket is lehetett volna neki adni...Ellenben Josh ő Dr. Chen, Chen, Joshy. Hát mindet imádtam, pláne hogy tudtuk, mennyire utálja, amikor Joshynak szólítják haha. A másik, hogy ámbár voltak benne olyan párbeszédek, amikre számítottam, azért voltak benne enyhén szólva gyerekes párbeszédek is. Habár illett Josh-hoz, mert néha olyan volt, mint egy csecsemő, de bizonyos részeknél úgy éreztem, hogy sokkal ütősebb párbeszédeket is ki lehetett volna hozni abból az aktuális beszélgetésükből. Nem sok ilyen volt benne, de akadt egy pár. Ennyi. 

Jules Ambrose... Én már csíptem őt az előző könyvekben is, de itt egyenesen odáig voltam érte. Annyira magával ragadott, hogy olyan érzésem volt mindig, mintha minden, amit érezne az átragadna rám is. Nyers, határozott, reális, elkötelezett, független, gyönyörű, okos, intelligens, kedves - azzal, aki megérdemli -, humoros, igazi nő. Imádtam, hogy mindegyik férfi főszereplő nagyon tetszett neki, konkrétan mindegyikre úgy gondolt, hogy még nem látott tőlük helyesebbet, Rhys Larsent a legjóképűbb férfinak nevezte meg, akit csak ismer, Joshról meg lószart sem mondott XD Imádtam a könyvek és a kaják iránti szeretetét, hogy esős napokon szeretett a legjobban könyvtárban lenni, hogy egy jó ingyenkaját sosem utasítana vissza, az imádatát a sós karamellás cuccok iránt. Komolyan most kedvem lenne végigkóstolni minden sós karamellás cuccot. 

Josh csak nézte, ahogy majszolom a finomságot, és a kimerült arckifejezése valami olyasminek adta át a helyét, amit képtelen voltam beazonosítani.

Szinte a bőrömön éreztem a jelenlétét. Ez rá valahogy egyáltalán nem volt jellemző.

– Mi van? – néztem rá kérdőn.

Mintha válaszolni akart volna, de előbb hátradőlt, és a kezét összekulcsolta a tarkója mögött.

–  Sokkal jobban bírlak, ha nem beszélsz. Azt hiszem, gyakrabban kéne kaját hoznom neked.

–  Még jó, hogy telibe szarom, bírsz-e vagy sem – mondtam negédes hangon. – De ha kajával akarsz megvesztegetni, hát, hajrá! Viszont jobb, ha tudod, én minden egyes centiméterét tüzetesen megvizsgálom annak, amit a számba veszek.

 

A múltja, amikor elmesélte, miken kellett keresztül mennie, mit és miért tett... borzasztó volt olvasni. Eddig a női karakterek közül őt sajnáltam a legjobban, bár szorosan mellette van Bridget is, de talán az rosszabb, hogy az, akit mindenkinél jobban szeretsz, és akinek mindenkinél jobban kellene, hogy szeressen téged, elárul. Mert azzal nem nagyon lehet megküzdeni és magadat emészted vele. Sőt, elkezded magadban keresni a hibát. Ez az egyik kedvenc párbeszédem, olyan nyers és olyan igazi volt és imádtam érte Julest:

– Még te dumálsz? – Felszegtem az államat, és a tekintetem belefúródott az éjsötét szemébe. – Josh Chen, a selyemfiú. Az adrenalinfüggő. Még hogy én próbálok bátornak látszani? És veled mi van? Azzal mi van, hogy lépten-nyomon kockára teszed az életedet mindenféle agyament extrém sporttal, pedig Avának már kurvára te vagy az egyetlen élő rokona? És azzal mi van, hogy csak azért, mert orvos vagy, mindenkit lenézel a kurva magas erkölcsi lovadról, mert amit te teszel, az persze mind valami titokzatos nagyobb jó érdekében történik, ugye? Azzal mi van? – A körmöm apró félholdat vájt a tenyerembe. – Baszki, te ugyanúgy nem tudsz továbblépni abból a szarságból, ami évekkel ezelőtt történt. Jaj, hazudott nekem. Jaj, elárult engem! – utánoztam a hangját. – Igen, keményen megszívtad. És? Ez van, baszd meg! Az élet ilyen. Kihevered és túlteszed magad rajta, vagy beleragadhatsz a mártírszerepbe. Még te dumálsz nekem arról, hogy megjátszom magam, és elbújok a szerepem mögé? Szerintem te meg azért ragaszkodsz a haragodhoz, mert nincs semmi más, amibe kapaszkodhatnál. Ez az egyetlen dolog, ami még életben tart, és magasról szarsz rá, hogy ezzel milyen fájdalmat okozol azoknak, akiket állítólag szeretsz.

Ahogy Joshra gondolt az elején, végem volt XD Olyan viccesek, mégis hasonlóak voltak, hogy kész. 

Bizonyára több száz alacsony önbecsülésű szerencsétlen rohangál a világon csak azért, hogy Josh Chen kedvére vitorlázhasson egy életen át a Jupiter méretű egójával. A Sátán bizonyára kicsit szórakozott volt, amikor megalkotta a saját pokoli ivadékát, és valószínűleg kicsit túladagolta a kellemetlenséget Josh kotyvalékában. 

És végre, Josh Chen. Joshy. Dr. Chen. Vajon van olyan szó, amivel ki tudnám fejezni azt, hogy mennyire szerelmes vagyok belé? A fejem búbjától a kislábujjamig meghalási volt Joshért. Jójó, lehet red flag egyesek szemében, de leszarom XD Beszéltem arról, hogy sajnos Alex Volkov nem tudott kiszabadulni a lapok fogságából, és ő így "csak" egy karakter maradt számomra, ELLENBEN JOSH CHEN... A legelső gondolatával kitépte magát a könyből és konkrétan, mintha egy hús-vér ember lett volna, olyannyira volt eleven, olyan emberi, szárnyallt a mennyország és pokol között, annyira bele lehetett látni a lelkébe, mégis volt benne valami titokzatosság. Teljesen elvarázsolt engem Josh Chen. Annyira sajnáltam őt mindenért, ami vele történt úgy, hogy konkrétan nem is az ő hibája volt egyik sem. És mégis magát emésztette, neki volt bűntudata, amit felkavaró volt olvasni egy ilyen pozitív ember szemszögéből. Láttam tiktok oldalakon, hogy nagyon sokan egyáltalán nem kedvelték Josh karakterét, amit egyébként megértek, mert tényleg egy egoista balfasz végig kb. Hát ez tipikusan a Sasuke-effektus; valaki csak azt látja, hogy Naruto mennyit szenved és milyen kedves karakter, míg Sasuket nem kedveli, mert ősbunkó és rideg, pedig ugyanannyit, ha nem többet szenvedett, mint Naruto. Szóval Josh Chen egy Sasuke karakter, valaki imádni fogja, aki átlát a rétegeken, valaki meg soha nem fogja megérteni. 

De a bűntudat már csak ilyen. Szarik a tényekre, és nincs benne racionalitás. A kétség legapróbb magvaiból sarjad ki, átkúszik a psziché legszűkebb repedésein is, és mire felfogod, mi az az ocsmány feketeség, ami az ereidben áramlik, már annyira beleette magát a lelkedbe, hogy képtelenség a lényed egy részének elvesztése nélkül megszabadulni tőle. 

És még egy:

Nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Csak hát nem tudtam, hogyan. Valahányszor megpróbáltam, a múlt egyből felkapta az ocsmány fejét, és visszarepített az időben.

Hogyan tudnék elengedni valamit, ami egyszerűen nem volt hajlandó elengedni engem?

Ez valahol az elején van benne ez a gondolatfoszlány Josh-tól, és eszembe jutott az, amit nemrégiben a tiktokon láttam - pedig amúgy csak minimális köze van hozzá -, hogy egy kapcsolatban mindkét félnek küzdenie kell, nem csak egy palinak. 

Lehet, azért ilyen tüskés, mert nála ez valami védelmi mechanizmus, de én meg leszarom. Nekem aztán nem dolgom, hogy lehántsam róla ezeket a kemény rétegeket, mintha valami hülye romantikus regényben lennénk, amiket Ava annyira zabál.

Ez meg annyira én. Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy baszki, utálom ezt az érzést, már amikor elkezdek valakivel beszélni, és kb abban a pillanatban meg is unom, mert... nem tudom, de megunom. Nem pezsdítik fel a vérem.

A rezidensi állásom rengeteg időmet felemésztette, de még ha volt is egy kis szabadidőm, rohadtul nem vágytam most egy olyan barátnőre, akivel hosszú távú kapcsolatom lenne. Ez az elkötelezősdi nekem rohadtul nem jön be. Pár hét után folyton unatkozni kezdek, meg ez az egész párkapcsolatosdi annyira kimerítő. Folyton randizgatni, telefonálni, csak úgy pár szót váltani a másikkal…

És ahogy Julesról beszélt... XD Annyira nevettem néha, hogy már besírtam, de közben meg a szívem cikázott valahol a földön és 600 méterrel felette. Tehát Joshy a sátán ivadéka, Jules meg egy szukkubusz MEGHALOK XDDDDDDDDDDDD

– Ezt a dögös bigét! – A csapos szeme úgy csillogott, hogy attól még jobban felállt a szőr a hátamon. – Könyörgöm, mondd, hogy nincs pasija!

Kényszeredett mosollyal próbáltam leplezni az ingerültségemet.

– Tudod te, mi az a szukkubusz?

Elgondolkodva vakarta az állát. Az iménti csapat már megkapta az italát, és most csak én ültem a bárban.

– Azok a pici növények? A húgom imádja őket. Tele van velük az egész ablakpárkány.

– Nem, haver! Az a succulent! – Aztán valamivel halkabban folytattam: – A szukkubusz az egy olyan démon, amelyik egy gyönyörű nő alakjában jelenik meg, hogy elcsábítsa a férfiakat, és kiszívja belőlük az életerőt. Állítólag csak mitikus lények, de… – biccentettem Jules felé – …ez a csaj, ez egy hús-vér szukkubusz. Úgyhogy inkább tartsd távol magad tőle! A csinos pofikája mögött veszedelmes démon lapul. Egy igazi embernek nem is lehetett volna ilyen vörös a haja, ilyen átható a tekintete és ilyen buja a teste. Az egészre csak egyetlen magyarázat létezett: természetfeletti erő.

De amúgy mindig is volt köztük szikra, csak nem látták a fától az erdőt. Aztán amikor Jules elkezdett dolgozni a klinikán, és több idejük lett együtt... Na azok a részek valami isteniek voltak, ahogy ott szapulták egymást, mégis flörtölősbe tolták, nagyon jó párbeszédek voltak és egyszerűen csak lubickoltunk abban a kémiában, ami olyan vad és mindent elsöprő volt, mint egy cunami. 

–  Megmérgezted? – Mert azért lássuk be, a civilizált viselkedésünk még korántsem jelenti azt, hogy a másiknak csak úgy heccből megvesszük a kedvenc sütijét.

– Nem volt rá időm. Talán majd legközelebb.

–  Vicces. Felléphetnél egy stand-up comedyben. – Azzal kivettem a muffint a dobozból, és alaposan megnéztem, hogy tényleg nincs-e megbuherálva.

– Tudom – pimaszkodott tovább Josh –, de ez csak egy a sok csodálatos képességem közül.

Tyű, nem tudom letilt-e a blogger, de az első szex... Hát azt én nem is tudom hogy írjam le, milyen érzés volt. Nem mondom, hogy valami másra számítottam, mert nem. De az fix, hogy nem számítottam arra, hogy ilyen durva lesz, viszont ahogy elindult az egész, az valami lélekbizsergető volt.

–  Addig kúrhatnálak, amíg vissza nem szívsz minden szót, amit mondtál, és még utána is azért könyörögnél, hogy folytassam.

Ez figyelmeztetés volt, nem csábítás. Amitől a tűz az ereimben még forróbban perzselt.

– Tudod, mit mondanak azokról a férfiakról, akiknek nagy a szájuk… – A levegőben kavargó veszély várakozással töltött el, és végigfutott a gerincemen. Egyetlen lépésre voltunk attól a ponttól, ahonnan már nincs visszaút, de eléggé be voltam gerjedve ahhoz, hogy ne érdekeljen. – Ezzel kompenzálják a kis pöcsüket.

Az a mosoly, ami ebben a pillanatban átsuhant Josh arcán, elég gonosz volt ahhoz, hogy egy kicsit meg is rémüljek.

–  Nahát, Red! Mindjárt rá fogsz döbbenni, hogy ez kurvára nem igaz – mondta szinte suttogva.

A következő mozdulata olyan gyorsan volt, hogy még csak levegőt venni se maradt időm. Magához rántott, és rászorította a száját az enyémre.

És abban a pillanatban a világ, ahogy addig ismertem, ezer és ezer darabra tört.

Szerintem soha semmiből nem ragadtam még ki ennyi idézetet, párbeszédet, gondolatfoszlányt. De valahogy úgy éreztem, hogy ezekre emlékezni akarok. Az írónak egyébként szerintem eddig ez a legreálisabb könyve mind érzelmeket, mind tematikát illetően. Annyira nagyon emberi volt, még ez a hülye Max is, hogy nagyon. És ahogy az utálat elkezdett fejlődni, de még maguknak sem akarták beismerni... Úristen, na azok a részek is! Nem is tudom eldönteni, hogy melyiket szerettem jobban: amikor gyűlölték egymást, vagy amikor már csak tettették, hogy gyűlölik egymást. De egyszer elhangzott a könyvben, hogy mindennek megvan a maga kis bája. Hát ezeknek az érzelmeknek is megvolt, az írónő könnyen játszott velük, mert ugye vékony a határ szerelem és utálat között, pláne ha két ilyen emberről van szó, akik ennyire hihetetlenül jól összepasszolnak. Amikor együtt nézték a Némó nyomábant, és kiderült, hogy Joshnak ez mennyire fontos. Amikor Jules meglepődött azon, hogy Josh mennyire jól ismeri a kedvenc kajáit. Amikor a kedvenc könyvéről beszélt és Josh nem nevette ki, mert az egy gyerekkönyv volt. Amikor Josh kiállt Julesért azon a kórházi eseményen. Olyan apró dolgok ezen, dehát mégis annyira intenzív volt az egész. 

Ahogy meghallottam, amint kimondja az igazi nevemet azon a mély, rekedtes hangján, a pulzusom az egekbe ugrott. Ez eddig is ilyen volt? Mármint a hangja? Azelőtt inkább olyan érzés volt, mintha átszúrta volna a dobhártyámat, vagy mint amikor valaki végighúzza a körmét az iskolai táblán… Most meg… Na, ne! Ezt sürgősen felejtsük el!

Ugyanúgy akart engem, mint én őt, és mindketten gyűlöltük magunkat ezért.

Elővettem a telefonomat, és behívtam az új-zélandi útikalauzt, gondoltam, így talán sikerül elterelnem a figyelmemet arról a bizonyos vörösről.

Nem jött be.

Ha egy vízesést láttam, azt képzeltem, hogy megdugom Julest alatta.

Ha egy éttermet, akkor meg azon fantáziáltam, hogy ott eszegetünk, mint valami elcseszett szerelmespár.

Ha valami gyalogtúra képeit néztem, akkor azt képzeltem el, hogy… na, szóval ezt talán inkább nem részletezném.

– A kurva életbe! – Totál bekattantam.

 

Amikor Josh az Alexszel való barátságáról beszélt, megszakadt a szívem. Nem elég, hogy az élet ennyire kurvára kicseszett vele, még a legjobb barátját is elvette tőle. Vagyis hát, nyilván, részben az ő hibája is volt, hogy nem tudott neki megbocsátani, dehát én pontosan tudom, hogy milyen az, amikor az ember nem felejt, ezzel együtt pedig nem képes a megbocsátásra. Kurva szar, mert csak én szenvedek ezáltal, de valahogy az az opció, hogy én valakinek megbocsássak, aki fájdalmat okozott nekem... még ha akarnék se tudnék. Ugyanakkor amikor Bridget esküvőjén voltak a bárban, szerintem soha nem volt még annyira élő és érző lény Alex Volkov, mint ahogy próbálta a legjobb barátját visszaszerezni a maga módján. Ha több ilyen lett volna az első kötetben, az ő szemszögében, akkor valószínűleg belé is szerelmes lennék XD 

Valahol értékeltem a fejlődését, ugyanakkor bántott is, hogy milyen sok idő telt el azóta, hogy a barátságunknak vége szakadt. Annyi, hogy már csak nevetséges utánzatai voltunk egykori énünknek, mintha egy elvarázsolt kastély tükörtermében néznénk magunkat, legbelül persze ugyanazok maradtunk, de az idő eltorzított bennünket.

Na de, amikor Josh és Jules eljutott odáig, hogy ugyan még nem mondták ki azt, ami a levegőben izzott, de azért már elmentek randizni, és micsoda első, igazi randi volt az, az eszem megállt. Josh csodálatos. És Jules is. És minden egyes gondolat az volt. 

Azelőtt Jules úgy volt gyönyörű, ahogy a fű zöld, a tenger meg mély. Egyszerűen ilyen a világ, de nem mondhatnám, hogy engem ez különösebben megérintett volna.

Most meg úgy volt gyönyörű, hogy a legszívesebben belefulladtam volna, hogy kitöltse a lelkem legrejtettebb zugait is, mígnem teljesen felemészt engem. Az sem számított volna, ha belehalok, mert egy olyan világban, ahol engem folyamatosan körülvett a halál, ő volt az egyetlen, aki mellett éreztem, hogy élek.

–  Oké, néha talán kicsit utáltalak. – Aztán a mosolya elhalványult, és a tekintete megint komoly lett. – Nem tudom, mit tettél velem, Red. De valahogy sikerült eljutnom onnan, hogy a legszívesebben megöltelek volna… odáig, hogy képes lettem volna ölni érted.

Aztán amikor Jules elmondta Joshnak, hogy ő vitte el a festményt és beismert neki mindent, hát ott olyan elképesztő módon haragudtam Joshra... De még az is, ahogy reagált, az ő szemszögéből annyira érthető volt. Hiszen akikben a legjobban bízott mind átverték, ráadásul egy csomószor mondta, hogy Julesnak elmondott olyanokat is, amiket eddig soha senkinek, úgyhogy megértem, hogy Ő ezt a legnagyobb árulásként élte meg. Az érzelmei kimásztak a lapok közül, és mindent éreztem vele együtt, de valahogy mégis mérges is voltam rá. Mert nem hiszem el, hogy kellett neki egy harmadik fél, aki belemondja a pofájába, hogy Jules legalább magától mondta el az igazat, és ha nem mondta volna el, akkor valószínűleg soha nem esik le neki, hogy Jules tört be. Hogy nem esett le neki, hogy Jules azért tette ezt, mert azt akarta, hogy tiszta lappal induljanak, mert nem akarta elveszíteni. Rájött, hogy szereti, és még csak kimondani sem hagyta neki. Aztán az, amit művelt vele, az kegyetlenség volt. De legalább rájött, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. Amikor térden állva könyörgött, kicsit el is érzékenyültem, ahogy ott mindketten sírtak omg ;;

Magunk mögött hagyni a múltat nem azt jelenti, hogy ráépítjük az új életünket, aztán reménykedünk, hogy soha senki sem talál rá. Nem. Azt jelenti, hogy feltárjuk az összes borzalmat, és vállaljuk érte a felelősséget.

Imádtam ezt a könyvet. Annyira, mint amennyire Jules és Josh utálta egymást. 

Ana Huang - Games (Twisted)

 

Áh édes szentek, legszívesebben sikítanék, és még az sem fejezné ki, hogy mennyire nagyon nagyon nagyon imádtam ezt a könyvet. Mondjuk igaz, egy ilyen tematikával nem nagyon lehet melléfogni, és ennek a kötetnek ezzel a tematikával szerintem sokkal könnyebb dolga volt, mint az első részének, azért - számomra - egy hercegnőről és a testőréről sokkal inkább szeretek olvasni, mint egy lerágott csont, milliárdos, megtört lelkű fiúról és hozzá egy bármilyen női karakterről. De ez nem negatív dolog, le is szarom, hogy könnyebb dolga volt, megvett kilóra :D Hát én szerelmes lettem mindenkibe. 

Nem tudom mikor olvastam már ennyire csodálatos női karaktert, mint Bridget. Lenyűgözött a finom eleganciájával, az erős jellemével, hogy ennyire nem akart hercegnő lenni, hogy csak szerette volna élni az életét úgy, ahogy egy normális ember tenné. Annyira egyszerű, de nagyszerű volt. Nem kellett semmi felesleges túlzó jellemvonás, Bridget élt minden idegszálával, minden porcikájával, engem pedig teljesen levett a lábamról, úgyhogy nem csodálom, hogy Rhys Larsen is odáig volt érte haha. Kemény dolga lesz Jules-nak, mert az első kötetben azt hittem, hogy őt fogom a legjobban szeretni, mert imádom az ilyen kis bitcheket, akik amúgy aranyszívűek, de Bridget elvarázsolt minden értelemben. Olyan imádnivaló volt, hogy ennyire szerette az állatokat és mindig úgy gondolt erre, hogy ez egy közös jellemvonás az anyukájával, aki sajnos belehalt a születésébe. Sajnáltam őt is a gyermekkora miatt, de legalább ott volt a testvére meg a nagyapja. Az megérintett, hogy úgy gondolta, hogy mindenki, aki fontos volt számára miatta halt meg, magát hibáztatta mindenért, ahogy én is teszem sok esetben, úgyhogy ez így dupla csapás volt - mert igazából az, amiket gondolt, valamilyen szinten szerintem valid volt, legalábbis én így gondolom, de tényleg csak egy minimális szinten, egyáltalán nem az ő hibája volt, hogy meghalt az apja. Imádtam, hogy ilyen intelligens karakter volt, habár nem tudom, szerintem Jules ebben le fogja szárnyallni, de tényleg Bridget annyira nő volt, annyira vonzó, amikor olvastam kb úgy jelent meg előttem, mint egy angyal. Imádtam, hogy nem volt nagyképű, pedig hát ugyebár lehetett volna mire; azt is imádtam, hogy nem volt naiv. Nem is értem, ő meg Ava hogy lehetnek barátok, mert kb ég és föld a két leány, és bár tényleg kedveltem Avát, de Bridget... *hearteyes* 

Rhys Larsen... Bekerültél abba a szűk kategóriába szerény köreimben, amikor úgy gondoltam, hogy egy karakter bárcsak ki tudna lépni egy könyből, hogy itt járjon közöttünk, mint egy igazi hús-vér férfi. Az első kötetben ugye az Alex szemszögek nem tetszettek, hát itt egyesen éheztem, hogy még többet meg tudjak Rhys Larsen-ről, a múltjáról, a gyerekkoráról, az aktuális érzéseiről Bridget felé; de egyszerűen olvasni akartam róla. Úgy ittam a sorokat, mintha a világ legfinomabb nedűje lenne, bár ez így volt Bridget szemszögeivel is. Olyan voltam mindkettejüknél, mint egy tini kislány, a lábammal rúgkapálóztam úgy, hogy észre se vettem XD Mondjuk azért viszonylag sokáig egyszerűen nem tudtam magam előtt megjeleníteni Rhys külső jellemvonásait, pedig már a legelején le volt írva, de valahogy soha nem úgy jelent meg nekem, mint a könyvbéli leírás. Aztán elengedtem, vagy nem tudom mi történt, és megjelent előttem konkrétan az álomférfim. Sötét, hullámos, középhosszú haj, gyönyörű zöld szemekkel, tökéletes testtel. Viszont igazából ha nem így lett volna leírva, akkor is szerelmes lettem volna belé, mert már ott megvett magának, amikor azt mondta Bridgetnek, hogy nem maradhat abban a házban, ahol x ideje élt, mert szerinte nem biztonságos haha. Fhu az nagyon tetszett, hogy konkrétan analizált ez a férfi, és rögtön kiismert mindenkit, akár egy pillantás alapján meg tudta állapítani, hogy xy egyed miben sántikál. Bár, egy volt katonától ez elvárható. Természetesen sajnáltam őt is a gyermekkora miatt és meg lehetett őt érteni, hogy miért nem szeret róla beszélni. A helyében én sem tettem volna.

Sötét, titokzatos, átható. Rhys az ember veséjébe látott. Pillanatok alatt lehántotta a lélekről a múlt aprólékosan kidolgozott hazugságait, és elérte az alattuk rejlő ocsmány igazságokat.

Az első találkozásuk számomra olyan volt, mint ahogy a second lead páros találkozott a Business Proposal-ba :D Konkrétan éreztem azt a tűzijáték-szerű vonzalmat rajtuk, kinyíltak a virágok, elszabadultak a pillangók, orkáni erejű volt, ahogy egymásra néztek, ahogy mindkét szemszögből megkaptuk, milyen érzéseket váltottak ki egymásból. IMÁDTAM. Aztán Rhys Larsen megszólalt, és Bridget ott ki is józanodott, visszaszálltak a pillangók XDDDD Olyan felüdülés volt olvasni, hogy "utálják" egymást, viszont az az őszinte vonzalom mindig is jelen volt kettejük között, állandóan szikrázott valami, a ki nem mondott dolgok pedig ordítottak némán. 

–  Köszönöm szépen – mondta Bridget. – Nagyra értékelem, hogy kézbe vetted a dolgot, bár elkeserítő, hogy valaki másnak kellett közbelépnie, hogy vegye a lapot. Az miért nem elég, ha én azt mondom, hogy nem?

Bosszúsan ráncolta a homlokát.

–  Tudod, vannak az idióták, és vannak a seggfejek – mondtam, és kicsit odébb léptem, hogy egy csapat vihogó bulizót elengedjek. – Na, hát kifogtál egy olyat, aki egyszerre volt mindkettő.

Ezzel kiérdemeltem egy apró mosolyt.

–  Mr. Larsen, úgy hiszem, végre civilizált emberek módjára beszélgetünk.

– Csak nem…? Valaki ellenőrizze a pokol hőmérsékletét, gyorsan! – mondtam rezzenéstelen arccal.

Bridget mosolya szélesre húzódott, és ez olyan felkészületlenül ért, mint egy gyomros.

 

És még egy, mert kurva jó: 

– De azt hiszem, egyetlen egyszer sem voltam még ilyen nagy veszélyben, mint amióta te vagy az ügyfelem.

Bridget zavartan ráncolta a homlokát, én pedig majdnem elmosolyodtam.

Majdnem.

– Ugyanis azóta tízszeresére nőtt az esélye, hogy felvágom az ereimet.

Bridget arcáról eltűnt a zavar, a helyét pedig az öröm és bosszúság furcsa keveréke vette át.

– Örülök, hogy megtalálta a humorérzékét, Mr. Larsen. Igazi karácsonyi csoda!

Annyira jó volt, hogy konkrétan eltelt két év, míg úgy ahogy tudtak egymás közelében élni. Nem siettek el semmit, pedig akkor már kedvelték egymást, kevesebbet vitatkoztak, meg ugye megkötötték az egyezségüket, ott azért érezhetően megváltoztak a dolgok. De olyan szépen fel volt vezetve, nem volt elkapkodva, minden úgy és akkor történt, amikor annak kellett. Belegondolni abba, hogy egy olyan személy mellett kellett majdhogynem 0-24-ben lennie mindkettejüknek, aki amúgy kiidegeli őt jó és rossz értelemben is, megintcsak felüdülés volt olvasni. Konkrétan nekem ez a spicy, nem az orrba-szájba szex, hanem amikor két karakter ennyire odavan egymásért, külsőleg és belsőleg is, kedvelik egymást, de kötekednek, flörtölnek, nem lépik át a határt, de már ott táncikálnak a peremén. Szikra, tűz, robbanás. Felrobbantottak mindent, egymást is, engem is. Olyan szexi és aranyos is volt egyszerre, hogy Rhys Larsen mindig úgy nevezte Bridget-et, hogy "Hercegnő", Bridget pedig mindig azt mondta Rhys-nek, hogy "Mr. Larsen" hát sfdkjslfjsljfsdlfnk!!!

AMIKOR EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB a diplomaosztóra készülődtem, addigra sikerült a pillangókat egy kis ketrecbe terelnem, de az egyikük kétszer is megszökött. Egyszer, amikor láttam, hogy Rhys simogatja Mezőt, aki még őt is le tudta venni a lábáról. A másik, amikor elcsíptem, ahogy a karizmai megfeszülnek, amikor a bevásárlószatyrokat hozta be a házba. Ezeknek a pillangóknak tényleg nem kellett sok, hogy beinduljanak. A kis csitrik.

Aztán amikor végül már nem bírták egymás nélkül... te jó ég, mi volt a a szexjelenet. Az első, amikor már belevetették magukat minden erejükkel, minden szerelmükkel. Az a kölcsönös tisztelet, a végtelen szenvedély, a fülledt erotika, a kicsit mocskos szex, de mégis érzéki, de vad. Ahogy jöttek a villámok, jöttek a mennydörgések, hát elaléltam. Néha annyira túlzó egy-egy könyvnél már, hogy annyi szexjelenet van benne, mint például a Birthday Girl, ahol konkrétan a második felében végigdugták az egész könyvet... Addig itt az író tökéletesen eltalálta, hogy mennyi szex legyen benne, és az intenzitást pedig magas fokra tekerte. Az első kötetben egyébként szerintem rövid szexjelenetek voltak, bár igazából elég is volt annyi, az olyan mocskos volt, pláne az az utolsó piknikes, saras akármi... cringe. Viszont ebben a részben az írónő elnyújtotta ezeket, Rhys Larsen kiélvezett minden pillanatot, Bridget pedig élvezte, Rhys darabjaira szedte, majd újra összerakta őt. És itt legalább nem csak durva dugás volt, hanem szeretkezés is, meg úgy minden, amire valaha is vágytam egy könyvtől. 

Szerintem mindannyian tudtuk, hogy Bridget remek királynő lesz. Kb olyan volt nekem, mint Diana hercegnő, valahogy azzal a mentalitással, kisugárzással. Hát jól megnehezítették a dolgukat ezzel a hülye szabállyal, de hihetetlenül jól kijátszotta a lapokat Bridget, meg hogy bevetette Alex Volkovot is, az egy zseni húzás volt, meg huh... Alex Volkov. Eskü ezzel az egy jelenettel jobban szerelmes lettem belé, mint az első kötetben bármikor rip XD Még az sem zavart, hogy ennyire kiszámítható volt az, hogy Rhys valami fontos ember fia lesz, mert amúgy lett volna róla egy más elképzelésem is, és akkor még a szabályt sem kellett volna megbolygatni. De így sokkal jobb volt. Így most már végre abban a kitalált országban mindenki azzal házasodik össze, akivel csak szeretne, és ha egy királyné a volt testőrével akar összeházasodni, akkor össze is fog.