Tillie Cole - Ezer csók

Csók 1.

Az én Rune-ommal.

A cseresznyeligetben.

A szívem majd kiugrott a helyéből.

Még mindig nem tudom, hogy mit írjak, mert ez egy csoda-könyv. A szívem kiszakad a helyéről, és már csak attól, hogy újra Poppyra és Rune-ra gondolok mindjárt elbőgöm magam, de egy percig sem bánom, hogy elolvastam. Tudtam, hogy imádni fogom. Egyszerűen tudtam. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire. Jóóóó régóta nem olvastam olyan könyvet, ami ennyire magába szippantott volna. Még így is, hogy gyakorlatilag gyerekekről volt szó, olyan különleges volt az egész. Ahogy egymáshoz kapcsolódtak, a szerelmük, hogy érezték, hogy ez egy örökké tartó dolog lesz a számukra - konkrétan nyolc évesen. A szívem reszket. 

A prológus, ahogy bekezdte a kis ötéves Rune-nal, hogy el kellett jönniük Norvégiából Amerikába az apja munkája miatt; ahogy találkozik a picit saras, kócos, hangos szomszédlánnyal, Poppyval, az valami csoda volt. Olyan volt, mint egy dorama, mintha a Start-upot kezdtem volna el olvasni, amikor még gyerekek. A Start-up egy csoda-dorama, az egyik kedvencem. Elképzelni egy kis aranyos, hisztis gyereket, akinek hosszú szőke haja, ahogy Poppy Thor-hoz hasonlította, és azt mondta, hogy innentől kezdve legjobb barátok lesznek, és Rune-nak csak ennyi kellett ahhoz, hogy ne gondolja Amerikát olyan szörnyű helynek... már itt érezni lehetett, hogy ez egy nem mindennapi könyv lesz. Aztán jött az első rész, ahol már nyolcévesek, és már elválaszthatatlanok Rune-nal ;; Már körülbelül itt könnybe lábadt a szemem, pedig még nem is tudtam semmit a könyvről, de az, ahogy egymásról vélekedtek már itt, ezen a ponton, az egy csodálatos dolog volt. Soha nem olvastam még ettől az írótól, de olyan szintű szeretet áradt a szavain keresztül, hogy a lelkem csordultig telt vele. Ahogy Poppy elbúcsúzott a nagyikájától, aki adott neki egy üveget, hogy töltse meg ezer fiúcsókkal, imádni való volt. Mondjuk nem értettem, hogy egy nyolcéves kislánnyal miért beszélget ilyenekről egy haldokló nagymama, de amúgy nem zökkentett ki, és megértettem a kontextust, hogy erre szükség volt. És természetesen már ezen a ponton könnyeztem, ahogy Poppy kirohant a cseresznyeligethez, mert egyszerűen nem kapott levegőt a nagyikája távozása után és úgy érezte, hogy minél hamarabb el kell kezdenie a kalandot, be kell gyűjtenie azokat a csókokat, mert ezt kérte tőle a nagyikája ;; Amikor Poppy nagyikának nevezte a nagymamáját, mindig az én Mirtillkém jutott eszembe. 

Bólintottam, aztán a mellettem lógó ágról lehúztam egy halvány rózsaszín cseresznyevirág-szirmot. Néztem, csak néztem a szirmot. Nagyika kedvencei. Azért szerette őket, mert nem maradtak meg sokáig. Azt mondta, hogy a legjobb és legszebb dolgok sosem maradnak sokáig a világon. Azt mondta, hogy a cseresznyevirág túl szép ahhoz, hogy egész évben megmaradjon. Éppen az adja a különlegességét, hogy olyan rövid az élete. Mint a szamurájok: nagy szépség, gyors halál. Akkor még nem tudtam igazán, mit jelent ez, de nagyikám azt mondta, ha idősebb leszek, meg fogom érteni.

 

És futott, csak futott utána Rune, míg végül utolérte az Ő Poppyját, és ahogy féltékenykedve azt mondta nyolc(!) évesen, hogy nem engedi senkinek, hogy megcsókolja, mert ők egymáséi. Hát mi ez! Hát mi ez... Baszki mindjárt bőgök megint. És megcsókolta, Poppy szíve pedig majd' kiugrott a helyéről ;; Már eddig is csupa szeretet volt a könyv, de ezután olyan szinten megtriplázódott, hogy komolyan, én még ilyet nem is tudom, hogy olvastam-e valaha. Amikor arról beszéltek, hogy nem is tudom, talán tizenkét évesen minden éjjelen, amikor már aludtak a szüleik Rune átmászott az ablakon Poppyhoz, és onnantól kezdve egyszerűen olyan szüksége lett mindkettejüknek arra, hogy egymással aludjanak, mint a levegőre... ;; Féltek, hogy le fognak bukni, de bevállalták ezt a kockázatot, mert egyszerűen nem tudtak létezni egymás nélkül. Aztán ugrik egyet a könyv, és tizenöt évesek lesznek benne. Poppy csellózik, imádja a zenét, imádja az életet, imádja Runet. Rune pedig elkezdett fényképezni, és a legtöbb képén természetesen Poppy volt. Sosem fogom elfelejteni, hogy valami iskolai előadáson voltak, és Rune arra gondolt, hogy milyen kényelmetlenül érinti őt az, hogy megbámulják a lányok, mert ő csak Poppyt látja, senki mást, és nem akarja, hogy Poppy félreértse és rosszul essen neki, ezért úgy érezte, hogy ki kell mutatnia minden szeretetével és szerelmével Poppynak, hogy mennyire fontos neki. Már hamarabb is lehetett érezni azt, hogy ők ketten mennyire nagyon szeretik egymást, de azt hiszem ennél a pontnál nyomatékosult bennem, hogy hiába ennyire fiatalok, ez valami elválaszthatatlan, megmagyarázhatatlan, csodálatos kötelék, szeretet és szerelem közöttük. 

– Hallgasd, Rune – mondta, és behunyta a szemét. Én is.

És akkor meghallottam. Olyan hangosan hallottam, mintha a fülem mellett hangzana. Az egyenletes dobbanásokat, a mi ritmusunkat. – Amikor a közelemben vagy, a szívem nem sóhajtozik, hanem szárnyal – súgta, mintha nem akarná megbolygatni a hangot. – Azt hiszem, a szívek olyan ritmusban dobbannak, mint egy dal üteme. Úgy hiszem, ez olyan, mint a zene; hogy egy bizonyos dallamhoz vonzódunk, az vonz minket. Én meghallottam a te szíved hangját, és te meghallottad az enyémet.

 

Aztán amikor Rune apja bemondta, hogy vissza kell menniük Norvégiába münkeügyben, és fogalma sincs, hogy mikor fognak tudni visszamenni Amerikába, talán hetek, talán hónapok, talán évek múlva... Az, ahogy Rune reagált, már ott fájt a szívem. És tizenöt évesen az ember nem nagyon tud szembeszállni a felnőtt szüleivel, csak úgy, ahogy Rune tette - haraggal, gyűlölettel. Amikor azt mondták, hogy még nagyon fiatal és lehet, hogy Norvégiában fogja megtalálni a párját... olyan szinten mérges lettem, mint maga Rune. Ez a baj ezekkel a gyerekszerelmekkel, hogy hiába komoly, hiába nem tudnak létezni egymás nélkül, a felnőttek csak annyit látnak belőle, hogy "tizenöt éves taknyokról van szó, nem tudják mi az a szerelem, honnan is tudhatnák". Miközben annyira lehetett érezni, hogy az ami Poppy és Rune között van, az egyedülálló. Dehát ja, mit lehetne tenni... nem is tudom, hogy azt hogy éltem meg, hogy konkrétan már tudták egy ideje, hogy el fognak költözni, de Rune-nak ezt csak 1 nappal a költözés előtt mondták el, mert tudák, hogy így fog reagálni. Úristen, az a fejezet nagyon fájt nekem, együtt éltem át mindent velük, ahogy elmondta Poppynak, ahogy együtt töltötték az utolsó éjszakájukat és szeretkeztek. Fájdalmasan gyönyörű volt. Olyan jó volt olvasni, hogy Poppynál már régóta volt óvszer, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis megteszik és fel akart rá készülni, de amúgy még várt volna vele, dehát ugye elvették tőlük ezt a lehetőséget. Velük együtt sírtam, de hittem, hogy a szerelmük lesz olyan erős, hogy átvészelik ezt valahogy. Mekkorát tévedtem... Úgy emlékszem, hogy csak pár hónap telt el, beszélgettek, telefonáltak, aztán egyszer csak Poppy eltűnt. Két évre. 

De itt mielőtt tovább mennék, muszáj vagyok írni a karakterekről. Mert brutál régen volt, hogy ennyire odáig legyek egy lányért, leszámítva Bridgetet, de ez most teljesen más volt. Legutoljára Jasmine rabolta el ennyire a lelkemet, mint most Poppy. Kezdve a zene iránti szeretetével; annyira csodálatos volt olvasni, ahogy a zenéről beszélt, ahogy érzett a zene miatt. És hogy különc volt, de olyan jó értelemben, hogy nem állt be a sorba, nem volt tucatlány. Egyáltalán nem volt gyík, de szeretett tanulni, és korán kelni megnézni a napfelkeltét, és a fehér masnikat, és a gyönyörű, de rövid életű dolgokat, mint a nagyikája volt ;; Az Istenbe vetett hite, az állandó pozitív személyisége, és hogy ennyire nagyon szeretett mindenkit. Egy csepp rosszindulat sem volt benne. Hogy lehet valaki ilyen lenyűgöző? Konkrétan, potyognak a könnyeim, miközben rá gondolok. 

– Az a lány vagyok, aki korán kel, hogy lássa a napfelkeltét. Az a lány vagyok, aki mindenkiben a jót akarja látni, akit meghat egy dal, akit magával ragad a művészet. – Felém fordult, és mosolygott. – Én vagyok az a lány, Rune, aki türelmesen kivárja a vihart, hogy megpillanthassa a szivárványt. Miért legyek boldogtalan, amikor boldog is lehetek? Számomra ez egyértelmű választás.

Rune pedig, ennek a szöges ellentéte volt. A norvég, hosszú, szőke hajú viking. Olyan, de olyan szerelmes lettem belé. Állandóan Csongi jutott eszembe róla, újra tizenhét éves lettem, pedig már nem is emlékszem, milyen érzés ilyen nagyon fiatalnak lenni, de ők ketten visszarepítettek engem. Rune ateista, emellett realista, csendes, introvertált, titokzatos, állandóan feketében jár. De a szívet megtöltötte színekkel és fénnyel Poppy, az egyetlen ember, aki tényleg, igazán ismerte Rune-t, minden egyes rezdülését. És itt van még egy párbeszéd, ahol tökéletesen látszik, hogy milyen ellentétes személyiségek, mégis tökéletesen kiegészítették egymást:

– Ha egy napfelkeltét láttál, az olyan, mintha mindegyiket láttad volna – feleltem.

Poppy szomorúan ingatta a fejét. Rám nézett, és szánakozás volt a tekintetében. Összerándult a gyomrom.

– Ez nem igaz – érvelt. – Mindennap más. A színek, az árnyalatok… az, hogy milyen hatással van a lelkedre. – Felsóhajtott. – Minden nap ajándék, Rune. Ha az elmúlt két évből tanultam valamit, akkor ez az.

Annyira érzelmes volt, amikor azt gondolta, hogy talán Poppy azért szakított meg vele minden kapcsolatot, mert úgy gondolta, hogy a szeretkezésüket megbánta, esetleg fájdalmat okozott neki, vagy túl korainak tartotta és mégsem kellett volna meglépniük ezt. Az pedig annyira valid volt, ahogy tizenhét évesen elkezdett viselkedni. Borzasztó volt egyébként olvasni, hogy mennyire leépült és hogy az addig amúgy tök tisztelettudó, rendes, kedves fiúból egy kis köcsög, cigizős, ivós rosszfiú lett, de ezt tette vele Poppy hiánya. 

Aztán amikor Rune és Poppy végre Amerikában volt, de már semmi sem ugyanolyan volt, mint régen, a szívem megszakadt. A könyv nem rejti véka alá, hogy Poppy meg fog halni, két évig kemózták, de aztán végül is már nem segített neki. És sokszor eszembe jutott az a kisfiú a tiktokon, kb hatéves lehetett, egy férfi megkérdezte tőle, hogy igazságosnak érzi-e, nem szomorú-e attól, hogy ennyire beteg és a fiú azt válaszolta, hogy ő Isten kiválasztottja, és boldog hogy ő lett rákos, nem a húga ;;;; Poppyról ugyanez jutott eszembe. 

– Mi az? Kérlek, mondd el nekem. Jól vagyok. Hidd el, hogy most jól vagyok.

A szemembe nézett, aztán a mozdulatlan vizet szemlélte. Amikor pillantása visszatért rám, azt kérdezte:

– De mi van akkor, ha ez az utolsó alkalom, amikor ezt tehetjük?

Teste és a korlát közé csúsztam, kivettem a cigarettát a kezéből, és a patakba dobtam. Lábujjhegyre álltam, két kezem közé fogtam az arcát.

– Akkor itt van nekünk a ma este – mondtam. Rune arca megrezzent a szavaimtól. – Itt van nekünk ez az emlék. Itt van nekünk ez a gyengéd pillanat. – Fejem oldalra biccent, kellemes emlék mosolya játszott az ajkamon. – Ismertem egy fiút, akit teljes szívemből szerettem, aki egyetlen pillanatért élt. Aki azt mondta nekem, hogy egyetlen pillanat megváltoztathatja az egész világot.Megváltoztathatja egy ember életét. Az az egyetlen pillanat az ember életét abban a rövid pillanatban végtelenül jobbá vagy végtelenül rosszabbá teheti.

Behunyta a szemét, de én folytattam:

– A ma este, hogy újra itt lehetek veled a pataknál… – mondtam, és éreztem, hogy béke tölti el szívemet – …az, hogy a nagyikámra emlékezhetek, és arra, hogy miért szerettem annyira… végtelenül jobbá tette az életemet.

Erre a pillanatra, amit tőled kaptam, mindig emlékezni fogok. Magammal viszem… akárhova megyek.

Konkrétan végig bömböltem ezt a könyvet, mint egy csecsemő. Amikor Rune megtudta, hogy Poppy meg fog halni, amikor tört-zúzott, legszívesebben én is azt tettem volna, de csak bömböltem, ahogy Rune felborította az asztalt, ordított az apjával, hogy elvesztegettek két évet, hogy nem volt Poppy mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Én is ugyanezt tettem volna a helyébe, miközben nagyon, nagyon, nagyon sajnáltam az apját is. De azt hiszem, a legjobban reagált rá, ahogy csak reagálhatott. Nem szólt egy szót sem, nem ért hozzá, csak ott volt a fiának, megmutatta, hogyha bármikor egy ölelésre, eggy beszélgetésre lesz szüksége, ő ott lesz neki, de amíg nem áll rá készen Rune, addig nem szólal meg, csak ott lesz, szótlanul. 

Amikor a tengerparton voltak... hát én esküszöm, van erre szó, erre a fájdalomra?! Mindig azt mondjuk, mi emberek, hogy nincs olyan szó, amivel ki lehetne fejezni a szerelmet. De arra sincs szó, amit ott éreztem, azon kívül, hogy a lelkem szilánkokra tört. És Poppy, mint egy igazi csoda, még ekkor is csak azt nézte, hogy Rune jól legyen. Ez a lány a kínok kínját élhette át, de az fájt neki a legjobban, ha a szeretteit szenvedni látta... 

Ezt, itt... ezt... soha nem fogom elfelejteni: 

– Ez a kedvenc versem, Rune. Nagyikám kedvence is ez volt.

– Hogy szól a vers? – kérdeztem, és elmosolyodtam azon, hogy milyen kicsinek tűnik Poppy lábnyoma az enyém mellett.

– Szépen. Szép vers. És nagyon mély értelmű, szóval nem tudom, mit fogsz gondolni róla – mondta évődőn pillantva rám.

– Azért csak mondd el – biztattam, csak hogy halljam a hangját. Csak hogy halljam a lelkesedést a hangjában, amikor megoszt velem valamit, amit nagyon szeret.

– Inkább történet, mint vers. Arról, hogy valaki álmodik.

Az álomban egy ilyen tengerparton vannak. De az Úr mellett lépdelnek.

Szemem összeszűkült, Poppy arca grimaszba húzódott.

– Mondtam, hogy mély értelmű!

Nevetett.

– Valóban mondtad – feleltem, és állammal a fejére biccentve noszogattam. – Folytasd!

Poppy felsóhajtott, és ujjával vonalakat firkált a homokba. Majdnem meghasadt a szívem, amikor megláttam, hogy végtelenségjel.

– Ahogy a parton sétálnak, a sötét égre kivetítődnek az ember életének eseményei. Az egyes események mozifilmszerűen jelennek meg, és az ember észreveszi, hogy két személy lábnyoma van mögöttük a homokban.

Minden új jelenet után két lábnyomsort hagynak maguk mögött.

Poppy a lábnyomainkat nézte.

– Miután minden jelenet lepergett, az ember visszanéz a nyomaikra, és valami furcsát vesz észre. Észreveszi, hogy élete legszomorúbb, legnyomorúságosabb helyzeteinek felidézése alatt csak egy lábnyomsor jelent meg. A boldogabb időknél kettő.

A szemöldököm önkéntelenül összerándult, azon gondolkodtam, vajon milyen irányt vehet a történet.

Poppy felemelte a fejét, pislogott a vakító napfényben.

Könnybe lábadt szemmel nézett rám, és folytatta:

– Az embert ez nagyon aggasztja. Az Úr azt mondta, hogy ha az ember neki szenteli az életét, ő mindig mellette lesz. Az ember tehát feltette a kérdést az Úrnak: élete legrosszabb időszakaiban, legnyomorúságosabb helyzeteiben miért hagyta el őt? Miért hagyta el az Úr, amikor megígérte, hogy vele lesz mindennap?

Mély nyugalom áradt szét Poppy arcán.

– És mi volt a válasz? – kérdeztem. – Mit mondott erre az Úr?

Egyetlen könnycsepp csordult ki a szeméből.

– Azt, hogy egész életében vele volt, mellette haladt, kivéve akkor, amikor egyetlen lábnyom látszik a homokban. Akkor felemelte, magához ölelte, és úgy vitte.

Poppy szipogott egy kicsit, aztán folytatta:

– Nem érdekel, hogy nem vagy vallásos, Rune. Ez a történet nem csak a hívőknek szól. Mindenkinek van valakije, aki a legrosszabb, legszomorúbb időkben, amikből nem látunk kiutat, felemel, és visz minket. Így vagy úgy, akár az Úr vagy valaki, akit nagyon szeretünk, vagy mindketten, felemel minket és segít… amikor úgy érezzük, hogy nem bírjuk, nem tudunk továbbmenni… akkor átsegít minket.

Sírtam, nagyon sírtam, amikor pedig Rune rákontrázott, az egyik legemlékezetesebb csók volt ez számomra. 

– Négyszázharmincharmadik csók. Poppyminnel a móló alatt.

Poppy óvatosan mosolygott, várta, hogy mit fogok még mondani.

– A szívem majd kiugrott a helyéből.

Elmosolyodott. Egy pillanatra látni véltem, hogy kivillan fehér foga, és ettől majdnem felkiáltottam örömömben.

Tökéletes időzítés volt hozzátennem:

– Mert szeretem. El sem tudom mondani, mennyire szeretem. Ő az én egyetlen sor lábnyomom a homokban.

Aztán amikor Rune elkezdte valóra váltani Poppy utolsó kívánságait, az valami rettentő módon volt paradoxon, mert Poppy mindvégig boldog volt, miközben egyre és egyre gyengébb lett. Amikor elmentek New York-ba, mert mindig is azt tervezték, hogy együtt fognak ott élni, Poppy zenész iskolába megy, Rune meg abba a művész iskolába, a szívem belehasadt. Amikor eljátszhatta azt a darabot, azon a színpadon, amire mindig is vágyott, és tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor cselló volt a kezében... konkrétan elbúcsúzott az egyik olyan dologtól, ami életet adott neki, de ezt olyan módon tette, hogy valóra vált az álma. De Poppy is, amikor elvitte Runet arra a kiállításra, mert tudta, hogy neki meg ez volt álma ;; És a második szeretkezésük, ami még emlékezetesebb volt, mint az első alkalom... És hogy előrébb hozták a szalagavatót, ami rózsaszín-fehér volt, cseresznyevirág témás. Vagy ahogy megmutatta neki a virágzást képről, és végig ott volt mellette, amikor már annyira le volt gyengülve, hogy járni sem bírt. De Poppy nem volt letörve. Poppy boldog volt, mert megélte a virágzást. Hát ez kész. Még akkor is, amikor már tudta, hogy nincs sok hátra, amikor már olyan gyenge volt, hogy járni sem tudott, boldog volt és hálát adott az életnek és Istennek, hogy ennyit meghagyott még neki, hogy láthassa az utolsó virágzását. 

Poppy halálát... borzalmas volt olvasni, borzalmas volt az az érzés. De az, ami utána jött, sokkal szörnyebb volt. Tudtam, hogy majd lesz benne ilyen levél, és tudtam, hogy nem fogja önző módon azt kérni Rune-tól, hogy ezek után ne legyen szerelmes. De amikor az utolsó ajándéka a kék szivecskékkel teleszórt üveg volt, hát mondom ilyen nincs... Már nem láttam a könnyektől meg a fájdalmaktól. És basszus, még az egyetemre is sikerült őt beküldetni. 

Emlékszem, volt benne egy olyan párbeszéd, ahol Poppy attól félt, hogy mi van akkor, ha a halál után el fog felejteni mindent, merthogy addig nem fog tudni feljutni a mennyországba a kötelékek miatt meg minden, és megkérte Rune-t, hogy mindenképp emlékeztesse őt ezekre a csókokra, de csak egy év után, mert valahol azt olvasta, hogy a lélek egy év után nyugszik meg, vagy valami ilyesmi. És akkor Rune mit művelt... Hát mit művelt... Egy év után, a kedvenc helyükön, a cseresznyeligetben, pontosan ezer emberrel, lampionok segítségével felküldte neki az összes csókukat, amik a lapon szerepeltek. Szerintem ezen a részen sírtam a legjobban, a leghosszabb ideig. És a lelkem darabokra tört, hogy Rune melyik csókukat küldte fel Poppynak. Darabokra. 

1000. csók 

Az én Poppymmal.

Amikor hazatért.

A szívem meghasadt.