Ana Huang - Hate (Twisted)

 

Hm, hol is kezdjem. Annyira vártam már, hogy olvashassam ezt a kötetet, már az előző könyvekben is sóvárogtam, hogy még jobban megismerhessem Josht és Julest, és azt kell mondjam, nem csalódtam. Egész egyszerűen másra számítottam. De ez csak amiatt van, mert már mutatták magukat valamilyennek az előző kötetekben, és azt hittem, hogy másképp fog felépülni a történetük, de az, amit én elképzeltem amúgy lehet rosszabb lett volna, mint ahogy alapból alakult. Ugyanis ez a könyv katartikus élmény volt. Felrobbant bennem minden, amikor jöttek a párbeszédek, az egész atmoszféra magába szippantott és nem engedett el. Most tényleg kurva nagy hiányérzetem van ebben az állapotomban, hogy vége lett ennek a könyvnek, annyira kivégzett engem Josh. 

Kezdjük a negatívval, abból nagyon kevés van. 

Mert hát van benne egy pár dolog, ami kavargott bennem, miközben olvastam bizonyos részeket. Az első az az, hogy miért pont "Red"? Ember, értem én, hogy Jules vörös meg minden, de a többieknek mind sokkal jobb becenevük volt, ez meg annyira cringe és fura volt egyszerre. Persze az író kifejtette, hogy miért pont ez lett Jules beceneve, de ettől még a nem tudom mi is jobb lett volna. Ez valószínűleg csak szőrszálhasogatás részemről, de leszarom. Egy kis mértékben elrontotta az olvasási élményemet. Annyi minden illik Juleshoz és a karakteréhez, annyira rohadt szexi beceneveket is lehetett volna neki adni...Ellenben Josh ő Dr. Chen, Chen, Joshy. Hát mindet imádtam, pláne hogy tudtuk, mennyire utálja, amikor Joshynak szólítják haha. A másik, hogy ámbár voltak benne olyan párbeszédek, amikre számítottam, azért voltak benne enyhén szólva gyerekes párbeszédek is. Habár illett Josh-hoz, mert néha olyan volt, mint egy csecsemő, de bizonyos részeknél úgy éreztem, hogy sokkal ütősebb párbeszédeket is ki lehetett volna hozni abból az aktuális beszélgetésükből. Nem sok ilyen volt benne, de akadt egy pár. Ennyi. 

Jules Ambrose... Én már csíptem őt az előző könyvekben is, de itt egyenesen odáig voltam érte. Annyira magával ragadott, hogy olyan érzésem volt mindig, mintha minden, amit érezne az átragadna rám is. Nyers, határozott, reális, elkötelezett, független, gyönyörű, okos, intelligens, kedves - azzal, aki megérdemli -, humoros, igazi nő. Imádtam, hogy mindegyik férfi főszereplő nagyon tetszett neki, konkrétan mindegyikre úgy gondolt, hogy még nem látott tőlük helyesebbet, Rhys Larsent a legjóképűbb férfinak nevezte meg, akit csak ismer, Joshról meg lószart sem mondott XD Imádtam a könyvek és a kaják iránti szeretetét, hogy esős napokon szeretett a legjobban könyvtárban lenni, hogy egy jó ingyenkaját sosem utasítana vissza, az imádatát a sós karamellás cuccok iránt. Komolyan most kedvem lenne végigkóstolni minden sós karamellás cuccot. 

Josh csak nézte, ahogy majszolom a finomságot, és a kimerült arckifejezése valami olyasminek adta át a helyét, amit képtelen voltam beazonosítani.

Szinte a bőrömön éreztem a jelenlétét. Ez rá valahogy egyáltalán nem volt jellemző.

– Mi van? – néztem rá kérdőn.

Mintha válaszolni akart volna, de előbb hátradőlt, és a kezét összekulcsolta a tarkója mögött.

–  Sokkal jobban bírlak, ha nem beszélsz. Azt hiszem, gyakrabban kéne kaját hoznom neked.

–  Még jó, hogy telibe szarom, bírsz-e vagy sem – mondtam negédes hangon. – De ha kajával akarsz megvesztegetni, hát, hajrá! Viszont jobb, ha tudod, én minden egyes centiméterét tüzetesen megvizsgálom annak, amit a számba veszek.

 

A múltja, amikor elmesélte, miken kellett keresztül mennie, mit és miért tett... borzasztó volt olvasni. Eddig a női karakterek közül őt sajnáltam a legjobban, bár szorosan mellette van Bridget is, de talán az rosszabb, hogy az, akit mindenkinél jobban szeretsz, és akinek mindenkinél jobban kellene, hogy szeressen téged, elárul. Mert azzal nem nagyon lehet megküzdeni és magadat emészted vele. Sőt, elkezded magadban keresni a hibát. Ez az egyik kedvenc párbeszédem, olyan nyers és olyan igazi volt és imádtam érte Julest:

– Még te dumálsz? – Felszegtem az államat, és a tekintetem belefúródott az éjsötét szemébe. – Josh Chen, a selyemfiú. Az adrenalinfüggő. Még hogy én próbálok bátornak látszani? És veled mi van? Azzal mi van, hogy lépten-nyomon kockára teszed az életedet mindenféle agyament extrém sporttal, pedig Avának már kurvára te vagy az egyetlen élő rokona? És azzal mi van, hogy csak azért, mert orvos vagy, mindenkit lenézel a kurva magas erkölcsi lovadról, mert amit te teszel, az persze mind valami titokzatos nagyobb jó érdekében történik, ugye? Azzal mi van? – A körmöm apró félholdat vájt a tenyerembe. – Baszki, te ugyanúgy nem tudsz továbblépni abból a szarságból, ami évekkel ezelőtt történt. Jaj, hazudott nekem. Jaj, elárult engem! – utánoztam a hangját. – Igen, keményen megszívtad. És? Ez van, baszd meg! Az élet ilyen. Kihevered és túlteszed magad rajta, vagy beleragadhatsz a mártírszerepbe. Még te dumálsz nekem arról, hogy megjátszom magam, és elbújok a szerepem mögé? Szerintem te meg azért ragaszkodsz a haragodhoz, mert nincs semmi más, amibe kapaszkodhatnál. Ez az egyetlen dolog, ami még életben tart, és magasról szarsz rá, hogy ezzel milyen fájdalmat okozol azoknak, akiket állítólag szeretsz.

Ahogy Joshra gondolt az elején, végem volt XD Olyan viccesek, mégis hasonlóak voltak, hogy kész. 

Bizonyára több száz alacsony önbecsülésű szerencsétlen rohangál a világon csak azért, hogy Josh Chen kedvére vitorlázhasson egy életen át a Jupiter méretű egójával. A Sátán bizonyára kicsit szórakozott volt, amikor megalkotta a saját pokoli ivadékát, és valószínűleg kicsit túladagolta a kellemetlenséget Josh kotyvalékában. 

És végre, Josh Chen. Joshy. Dr. Chen. Vajon van olyan szó, amivel ki tudnám fejezni azt, hogy mennyire szerelmes vagyok belé? A fejem búbjától a kislábujjamig meghalási volt Joshért. Jójó, lehet red flag egyesek szemében, de leszarom XD Beszéltem arról, hogy sajnos Alex Volkov nem tudott kiszabadulni a lapok fogságából, és ő így "csak" egy karakter maradt számomra, ELLENBEN JOSH CHEN... A legelső gondolatával kitépte magát a könyből és konkrétan, mintha egy hús-vér ember lett volna, olyannyira volt eleven, olyan emberi, szárnyallt a mennyország és pokol között, annyira bele lehetett látni a lelkébe, mégis volt benne valami titokzatosság. Teljesen elvarázsolt engem Josh Chen. Annyira sajnáltam őt mindenért, ami vele történt úgy, hogy konkrétan nem is az ő hibája volt egyik sem. És mégis magát emésztette, neki volt bűntudata, amit felkavaró volt olvasni egy ilyen pozitív ember szemszögéből. Láttam tiktok oldalakon, hogy nagyon sokan egyáltalán nem kedvelték Josh karakterét, amit egyébként megértek, mert tényleg egy egoista balfasz végig kb. Hát ez tipikusan a Sasuke-effektus; valaki csak azt látja, hogy Naruto mennyit szenved és milyen kedves karakter, míg Sasuket nem kedveli, mert ősbunkó és rideg, pedig ugyanannyit, ha nem többet szenvedett, mint Naruto. Szóval Josh Chen egy Sasuke karakter, valaki imádni fogja, aki átlát a rétegeken, valaki meg soha nem fogja megérteni. 

De a bűntudat már csak ilyen. Szarik a tényekre, és nincs benne racionalitás. A kétség legapróbb magvaiból sarjad ki, átkúszik a psziché legszűkebb repedésein is, és mire felfogod, mi az az ocsmány feketeség, ami az ereidben áramlik, már annyira beleette magát a lelkedbe, hogy képtelenség a lényed egy részének elvesztése nélkül megszabadulni tőle. 

És még egy:

Nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Csak hát nem tudtam, hogyan. Valahányszor megpróbáltam, a múlt egyből felkapta az ocsmány fejét, és visszarepített az időben.

Hogyan tudnék elengedni valamit, ami egyszerűen nem volt hajlandó elengedni engem?

Ez valahol az elején van benne ez a gondolatfoszlány Josh-tól, és eszembe jutott az, amit nemrégiben a tiktokon láttam - pedig amúgy csak minimális köze van hozzá -, hogy egy kapcsolatban mindkét félnek küzdenie kell, nem csak egy palinak. 

Lehet, azért ilyen tüskés, mert nála ez valami védelmi mechanizmus, de én meg leszarom. Nekem aztán nem dolgom, hogy lehántsam róla ezeket a kemény rétegeket, mintha valami hülye romantikus regényben lennénk, amiket Ava annyira zabál.

Ez meg annyira én. Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy baszki, utálom ezt az érzést, már amikor elkezdek valakivel beszélni, és kb abban a pillanatban meg is unom, mert... nem tudom, de megunom. Nem pezsdítik fel a vérem.

A rezidensi állásom rengeteg időmet felemésztette, de még ha volt is egy kis szabadidőm, rohadtul nem vágytam most egy olyan barátnőre, akivel hosszú távú kapcsolatom lenne. Ez az elkötelezősdi nekem rohadtul nem jön be. Pár hét után folyton unatkozni kezdek, meg ez az egész párkapcsolatosdi annyira kimerítő. Folyton randizgatni, telefonálni, csak úgy pár szót váltani a másikkal…

És ahogy Julesról beszélt... XD Annyira nevettem néha, hogy már besírtam, de közben meg a szívem cikázott valahol a földön és 600 méterrel felette. Tehát Joshy a sátán ivadéka, Jules meg egy szukkubusz MEGHALOK XDDDDDDDDDDDD

– Ezt a dögös bigét! – A csapos szeme úgy csillogott, hogy attól még jobban felállt a szőr a hátamon. – Könyörgöm, mondd, hogy nincs pasija!

Kényszeredett mosollyal próbáltam leplezni az ingerültségemet.

– Tudod te, mi az a szukkubusz?

Elgondolkodva vakarta az állát. Az iménti csapat már megkapta az italát, és most csak én ültem a bárban.

– Azok a pici növények? A húgom imádja őket. Tele van velük az egész ablakpárkány.

– Nem, haver! Az a succulent! – Aztán valamivel halkabban folytattam: – A szukkubusz az egy olyan démon, amelyik egy gyönyörű nő alakjában jelenik meg, hogy elcsábítsa a férfiakat, és kiszívja belőlük az életerőt. Állítólag csak mitikus lények, de… – biccentettem Jules felé – …ez a csaj, ez egy hús-vér szukkubusz. Úgyhogy inkább tartsd távol magad tőle! A csinos pofikája mögött veszedelmes démon lapul. Egy igazi embernek nem is lehetett volna ilyen vörös a haja, ilyen átható a tekintete és ilyen buja a teste. Az egészre csak egyetlen magyarázat létezett: természetfeletti erő.

De amúgy mindig is volt köztük szikra, csak nem látták a fától az erdőt. Aztán amikor Jules elkezdett dolgozni a klinikán, és több idejük lett együtt... Na azok a részek valami isteniek voltak, ahogy ott szapulták egymást, mégis flörtölősbe tolták, nagyon jó párbeszédek voltak és egyszerűen csak lubickoltunk abban a kémiában, ami olyan vad és mindent elsöprő volt, mint egy cunami. 

–  Megmérgezted? – Mert azért lássuk be, a civilizált viselkedésünk még korántsem jelenti azt, hogy a másiknak csak úgy heccből megvesszük a kedvenc sütijét.

– Nem volt rá időm. Talán majd legközelebb.

–  Vicces. Felléphetnél egy stand-up comedyben. – Azzal kivettem a muffint a dobozból, és alaposan megnéztem, hogy tényleg nincs-e megbuherálva.

– Tudom – pimaszkodott tovább Josh –, de ez csak egy a sok csodálatos képességem közül.

Tyű, nem tudom letilt-e a blogger, de az első szex... Hát azt én nem is tudom hogy írjam le, milyen érzés volt. Nem mondom, hogy valami másra számítottam, mert nem. De az fix, hogy nem számítottam arra, hogy ilyen durva lesz, viszont ahogy elindult az egész, az valami lélekbizsergető volt.

–  Addig kúrhatnálak, amíg vissza nem szívsz minden szót, amit mondtál, és még utána is azért könyörögnél, hogy folytassam.

Ez figyelmeztetés volt, nem csábítás. Amitől a tűz az ereimben még forróbban perzselt.

– Tudod, mit mondanak azokról a férfiakról, akiknek nagy a szájuk… – A levegőben kavargó veszély várakozással töltött el, és végigfutott a gerincemen. Egyetlen lépésre voltunk attól a ponttól, ahonnan már nincs visszaút, de eléggé be voltam gerjedve ahhoz, hogy ne érdekeljen. – Ezzel kompenzálják a kis pöcsüket.

Az a mosoly, ami ebben a pillanatban átsuhant Josh arcán, elég gonosz volt ahhoz, hogy egy kicsit meg is rémüljek.

–  Nahát, Red! Mindjárt rá fogsz döbbenni, hogy ez kurvára nem igaz – mondta szinte suttogva.

A következő mozdulata olyan gyorsan volt, hogy még csak levegőt venni se maradt időm. Magához rántott, és rászorította a száját az enyémre.

És abban a pillanatban a világ, ahogy addig ismertem, ezer és ezer darabra tört.

Szerintem soha semmiből nem ragadtam még ki ennyi idézetet, párbeszédet, gondolatfoszlányt. De valahogy úgy éreztem, hogy ezekre emlékezni akarok. Az írónak egyébként szerintem eddig ez a legreálisabb könyve mind érzelmeket, mind tematikát illetően. Annyira nagyon emberi volt, még ez a hülye Max is, hogy nagyon. És ahogy az utálat elkezdett fejlődni, de még maguknak sem akarták beismerni... Úristen, na azok a részek is! Nem is tudom eldönteni, hogy melyiket szerettem jobban: amikor gyűlölték egymást, vagy amikor már csak tettették, hogy gyűlölik egymást. De egyszer elhangzott a könyvben, hogy mindennek megvan a maga kis bája. Hát ezeknek az érzelmeknek is megvolt, az írónő könnyen játszott velük, mert ugye vékony a határ szerelem és utálat között, pláne ha két ilyen emberről van szó, akik ennyire hihetetlenül jól összepasszolnak. Amikor együtt nézték a Némó nyomábant, és kiderült, hogy Joshnak ez mennyire fontos. Amikor Jules meglepődött azon, hogy Josh mennyire jól ismeri a kedvenc kajáit. Amikor a kedvenc könyvéről beszélt és Josh nem nevette ki, mert az egy gyerekkönyv volt. Amikor Josh kiállt Julesért azon a kórházi eseményen. Olyan apró dolgok ezen, dehát mégis annyira intenzív volt az egész. 

Ahogy meghallottam, amint kimondja az igazi nevemet azon a mély, rekedtes hangján, a pulzusom az egekbe ugrott. Ez eddig is ilyen volt? Mármint a hangja? Azelőtt inkább olyan érzés volt, mintha átszúrta volna a dobhártyámat, vagy mint amikor valaki végighúzza a körmét az iskolai táblán… Most meg… Na, ne! Ezt sürgősen felejtsük el!

Ugyanúgy akart engem, mint én őt, és mindketten gyűlöltük magunkat ezért.

Elővettem a telefonomat, és behívtam az új-zélandi útikalauzt, gondoltam, így talán sikerül elterelnem a figyelmemet arról a bizonyos vörösről.

Nem jött be.

Ha egy vízesést láttam, azt képzeltem, hogy megdugom Julest alatta.

Ha egy éttermet, akkor meg azon fantáziáltam, hogy ott eszegetünk, mint valami elcseszett szerelmespár.

Ha valami gyalogtúra képeit néztem, akkor azt képzeltem el, hogy… na, szóval ezt talán inkább nem részletezném.

– A kurva életbe! – Totál bekattantam.

 

Amikor Josh az Alexszel való barátságáról beszélt, megszakadt a szívem. Nem elég, hogy az élet ennyire kurvára kicseszett vele, még a legjobb barátját is elvette tőle. Vagyis hát, nyilván, részben az ő hibája is volt, hogy nem tudott neki megbocsátani, dehát én pontosan tudom, hogy milyen az, amikor az ember nem felejt, ezzel együtt pedig nem képes a megbocsátásra. Kurva szar, mert csak én szenvedek ezáltal, de valahogy az az opció, hogy én valakinek megbocsássak, aki fájdalmat okozott nekem... még ha akarnék se tudnék. Ugyanakkor amikor Bridget esküvőjén voltak a bárban, szerintem soha nem volt még annyira élő és érző lény Alex Volkov, mint ahogy próbálta a legjobb barátját visszaszerezni a maga módján. Ha több ilyen lett volna az első kötetben, az ő szemszögében, akkor valószínűleg belé is szerelmes lennék XD 

Valahol értékeltem a fejlődését, ugyanakkor bántott is, hogy milyen sok idő telt el azóta, hogy a barátságunknak vége szakadt. Annyi, hogy már csak nevetséges utánzatai voltunk egykori énünknek, mintha egy elvarázsolt kastély tükörtermében néznénk magunkat, legbelül persze ugyanazok maradtunk, de az idő eltorzított bennünket.

Na de, amikor Josh és Jules eljutott odáig, hogy ugyan még nem mondták ki azt, ami a levegőben izzott, de azért már elmentek randizni, és micsoda első, igazi randi volt az, az eszem megállt. Josh csodálatos. És Jules is. És minden egyes gondolat az volt. 

Azelőtt Jules úgy volt gyönyörű, ahogy a fű zöld, a tenger meg mély. Egyszerűen ilyen a világ, de nem mondhatnám, hogy engem ez különösebben megérintett volna.

Most meg úgy volt gyönyörű, hogy a legszívesebben belefulladtam volna, hogy kitöltse a lelkem legrejtettebb zugait is, mígnem teljesen felemészt engem. Az sem számított volna, ha belehalok, mert egy olyan világban, ahol engem folyamatosan körülvett a halál, ő volt az egyetlen, aki mellett éreztem, hogy élek.

–  Oké, néha talán kicsit utáltalak. – Aztán a mosolya elhalványult, és a tekintete megint komoly lett. – Nem tudom, mit tettél velem, Red. De valahogy sikerült eljutnom onnan, hogy a legszívesebben megöltelek volna… odáig, hogy képes lettem volna ölni érted.

Aztán amikor Jules elmondta Joshnak, hogy ő vitte el a festményt és beismert neki mindent, hát ott olyan elképesztő módon haragudtam Joshra... De még az is, ahogy reagált, az ő szemszögéből annyira érthető volt. Hiszen akikben a legjobban bízott mind átverték, ráadásul egy csomószor mondta, hogy Julesnak elmondott olyanokat is, amiket eddig soha senkinek, úgyhogy megértem, hogy Ő ezt a legnagyobb árulásként élte meg. Az érzelmei kimásztak a lapok közül, és mindent éreztem vele együtt, de valahogy mégis mérges is voltam rá. Mert nem hiszem el, hogy kellett neki egy harmadik fél, aki belemondja a pofájába, hogy Jules legalább magától mondta el az igazat, és ha nem mondta volna el, akkor valószínűleg soha nem esik le neki, hogy Jules tört be. Hogy nem esett le neki, hogy Jules azért tette ezt, mert azt akarta, hogy tiszta lappal induljanak, mert nem akarta elveszíteni. Rájött, hogy szereti, és még csak kimondani sem hagyta neki. Aztán az, amit művelt vele, az kegyetlenség volt. De legalább rájött, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. Amikor térden állva könyörgött, kicsit el is érzékenyültem, ahogy ott mindketten sírtak omg ;;

Magunk mögött hagyni a múltat nem azt jelenti, hogy ráépítjük az új életünket, aztán reménykedünk, hogy soha senki sem talál rá. Nem. Azt jelenti, hogy feltárjuk az összes borzalmat, és vállaljuk érte a felelősséget.

Imádtam ezt a könyvet. Annyira, mint amennyire Jules és Josh utálta egymást.