Ezt a könyvet az én Milóm az egekbe dicsérte, azt mondta, hogy nekem fixen tetszeni fog, mert szeretem az ilyesmi hangulatú, tematikájú könyveket. Ahhoz képest annyira nem nyerte el a tetszésem, legalábbis az eleje. Borzalmasan lassan indul be az egész sztori számomra, mondhatni az első 100-150 oldal unalmas volt, viszont a végére megérte a "szenvedés". Azért idézőjeles, mert mindazonáltal, hogy unalmas volt, azért valahol érdekes is volt és nem csak az Alicia Berenson szál, de engem Theo szála is érdekelt.
Theo pszichológus lévén jól el volt csesződve. Emlékszem, említi is benne, hogy kb mindenki a szakmában ilyen elcseszett, csak valaki titkolja, még önmaga elől is, vagy csak nem vesz róla tudomást. Kedveltem őt, mint embert, volt benne valami különleges, meg az szimpatikus volt, hogy igazán segíteni szeretett volna Aliciának, mindenki felé empatikus volt. Sajnáltam, amikor kiderült, hogy megcsalja a felesége, de még ennek ellenére sem mert lépni, mert még mindig jobb volt vele neki, mint egy olyan világban, ahol nincs vele Kathy, ahol megint egyedül kell lennie. Eddig is megértettem a palikat, de a könyv után még jobban tudatosult bennem, hogy a férfiak mennyire nem mernek elszakadni egy biztos ponttól az életükből, és inkább benne maradnak egy szar kapcsolatban, minthogy lépjenek. Ilyenkor persze jön a megcsalás meg minden faszom kínja. Az apja miatt is sajnáltam. Igazából Theo egy nagyon sajnálatra méltó ember volt végig, mondhatni szánalmas, és teljesen a munkájába temetkezett, ezért is volt ennyire jó benne.
Az emberi életnek van egy olyan korai szakasza, amelyet nem őriz meg az emlékezet. Szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy készre formáltan emelkedünk ki ebből az ősködből, ahogy Aphrodité is a tenger tajtékából. Az agykutatás jelenlegi eredményei azonban bebizonyították, hogy ez nem így van. Félkész aggyal születtünk, amely inkább hasonlít kelt tésztára, mint olümposzi istenekagytekervényeire. Donald Winnicott pszichoanalitikus szerint: „Kisbaba mint olyan nem létezik.” A személyiségfejlődés nem elszigetelten megy végbe, hanem másokkal való kölcsönhatásban. Láthatatlan és az emlékezetben nem őrzött erők formálnak minket, amelyek valójában a szüleink.
Alicia egy szimpatikus nő volt mindvégig. Tetszett a személyisége, na már amennyit tudhattunk belőle így, hogy nem beszélt. Azért a naplója beszédes volt helyette is, mondjuk néha nem tudtam eldönteni, hogy a leírtaknak mennyi lehet a valóság alapja. Egyébként ez a könyvben a legbosszantóbb, hogy nem tudod, hogy most ez valóban megtörtént-e, vagy valakinek épp a túlképzelt gondolataiban úszunk. De tetszett Alicia festés iránti rajongása, meg ahogy viszonyult az emberekhez. Aranyos volt, kedves. Jobb férjet érdemelt volna. Valaki olyat, aki hisz neki abban a pillanatban, amikor meggyőződése volt róla, hogy valaki figyeli őt. Valaki olyat, aki nem küldi el rögtön dilidokihoz, hanem esetleg meghallgatja és próbál rájönni a legjobb megoldásra. Valaki olyat, aki nem csalja meg őt. Nohabár Gabriel valamiért egy ilyen Ezel-hasonmásként jelent meg nekem, akit IMÁDOK, Gabriel mégsem nyerte el a tetszésem. Shady volt már az elejétől, és szegény Alicia hiába hitte, micsoda jó házassága van, hiába szerette a férjét, az a szardarab így is megcsalta. Hát az életébe került haha :D
Több lehetséges elképzelésem volt az igazságról, mégis a legegyszerűbbre nem gondoltam. Meg sem fordult a fejemben ez a forgatókönyv. Igazából mindenki shady volt már egy ponton, és bármelyikükbe bele tudtam képzelni a gyilkost xy oknál fogva. Úgyhogy meglepett a végkifejlet és tetszett is. Meglepett amúgy, hogy nem gondoltam erre, valakinek biztos rögtön leesett. De most talán így jobb volt, mert emiatt felértékelődött a szememben ez a könyv. Nem olvasnám el újra, de a vége felértékelte nálam ezt a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése