Végre elkezdtem és befejeztem az Orisa legendája trilógia második részét az Erény és bosszú gyermekeit. Ennek az első része a Vér és csont gyermekei voltak, a harmadik pedig ha minden igaz az évben jön majd ki, de ha megint ilyen gyorsan fogják fordítani, akkor csak jövőre lehet majd olvasni magyarul. Sad.
Az első könyvért odavoltam. Legalábbis emlékeim szerint az nagyon tetszett. Az egész világ, amit kaptunk engem magával ragadott. Hogy mágia volt benne, de más fajta, mint amiket eddig megismerhettünk, ugyanis Tomi az afriaki gyökerekhez és vallásokhoz (Joruba) nyúlt vissza. És igen, ez a történet fekete szereplőkről szól. Ami csak még jobban tetszett, mert hát nem igazán kapunk világmegváltó történeteket fekete mágusokkal. Amit pedig a legjobban imádtam, hogy nagyon erős társadalmi problémákkal foglalkozik. Meg amúgy is szeretem a fájdalmas, depresszív történeteket.
Amire viszont tisztán emlékszem, hogy nem tetszett az első kötetben az, hogy Inan és Zélie kapcsolata mennyire - számomra - hirtelen lett annyira mély, mint amennyire az írónő azt el akarta hitetni. Az a mélység kicsit alaptalan volt nekem, ettől függetlenül persze szurkoltam nekik. Ez a mélység próbált megmaradni itt a második kötetben is, de Inan karaktere annyira katasztrófális lett számomra, hogy már inkább a haláláért szurkoltam.
Inan
“Az a király akartam lenni, aki az apám nem lehetett. Erre én fejeztem be a művét.”
Inan karaktere az első kötetben is eléggé befolyásolható volt, de ott volt neki Zélie és a húga Amari, hogy kordában tartsák, ami ebben a kötetben már szinte egyáltalán nincs meg. Persze a szerencsétlennek mellettük is sikerült behódolni az apja, Saran király elvárásainak, ezzel megbocsáthatatlan következményeket okozva Zél életében. De az idióta nem tanult. Sőt! Ebben a kötetben az összes hibát elköveti, amit csak elkövethet. Olyan szinten naiv és befolyásolható, hogy azt hittem széttépem a könyvet a kezeim között. Az anyja, Nehanda királyné pedig mindent meg is tesz annak érdekében, hogy érzelmi zsarolás alatt tartsa. De hát sok erőfeszítésébe nem telik, mert Inan egy balfasz.
Persze voltak jó pillanatai, az első önálló gondolatai mindig jók voltak, amikor felcsillant bennem a remény, hogy na most! Na most Inan végre a helyes útra lép! Aztán jött az anyja, és puff első jó gondolatoknak annyi, jöjjenek a fos második gondolatok, amik kegyetlenek.
Aztán Inan tényleg jót cselekszik, megteszi a jó lépést, de aztán megint jön az anyja és bamm!
Úgyhogy az évszázad agymosottjának járó díjat Inan kapja!
Zélie
“Próbálok nem gondolni rá.
De ha mégis, a hullámokat hallom.
Baba velem volt, amikor először hallottam őket.
Amikor először éreztem őket.
Úgy szóltak hozzám, akár egy altató, vezettek minket az erdei ösvényről a tenger felé. Óceáni szellő borzolta a hajam laza gyűrűit. Napsugarak hullottak be a ritkuló falevelek között.
Nem tudtam, mit találunk, milyen csodát rejt az altató. Annyit tudtam, hogy el kell jutnom odáig. Olyan volt, mintha a lelkem egy része lenne ott, azokban a hullámokban.
Mikor végre megláttuk, kicsi kezem kicsúszott Babáéból, és eltátottam a számat a megilletődéstől, mert varázslat volt abban a vízben.
Az első varázslat, amelyet éreztem azóta, hogy a király emberei megölték a Mamát.”
Zélie maga az erő az első kötetben, bár néha elgyengül és szüksége van a megmaradt szeretteire, de viszonylag tartja magát. Bármennyire is erős és kitartó, bármennyire is ő a Halál katonája, még a legerősebb harcosok is pofára esnek, Zélie pedig hatalmasakat zuhan az egész köteten át. Nagyon csapongó volt, de mindazok után, amit és akiket és ahogy elveszített teljesen jogosnak találtam a belső vivódását. Meneküljön és éljen minden szenvedés és félelem nélkül, vagy harcoljon és veszítsen el mindent is, azért, hogy másoknak jó legyen?
Szerintem semmi baj, hogy Zélie akarata nagyon megrogyott olykor. Amivel viszont már bajom volt, hogy hogyan viselkedett Amarival, aki bár az ellenség lánya volt, mégis a családjának tekintette. Persze amikor nagy volt a szükség, végül mindig beadta a derekát, és ott volt a lánynak, de ez szerintem hosszú távon kevés volt. Ez pedig nagyon érződött Amarin is. Hogyha egy kicsit, egy kicsit jobban fókuszál mindarra, amit Amari az első könyvben értük tett, a mágusokért, ahelyett, hogy megrögzötten arra gondol, hogy Saran király családjából származik… Sokat segített volna mindenkin.
“- Olyan vagy, mintha esküvőre készülnél!
- Lényegében arról is van szó. - A nyakába borulok. - De nem egy emberrel kötöm össze az életem, hanem egy egész klánhoz leszek láncolva.
- Ugyan, menj már! A lerohanás előtt mást se hallottam tőled, csak hogy mennyire szeretnél csatlakozni az Aratókhoz.
- Akkor gyerek voltam, de most… - Elnémulok, behunyom a szemem. Nem tudom, mit mondjak.
- Túl sok minden történt? - kérdezi a bátyám.
- Túl sok mindent vettek el.
Csend lesz. Visszaülök a székre, mindenre és mindenkire gondolok, akiket elvesztettünk. Valamikor a varázslástól éreztem úgy, hogy igazán élek, de most nem használhatom a mágiát úgy, hogy ne gondoljak azokra, akik meghaltak.”
Ez a jelenet szerintem remekül bemutatja, hogy Zélie mennyire össze van törve, mennyire megviselte minden, ami történt. Mennyire fél a még megmaradt szeretteinek az elvesztésétől, attól a rengeteg mindentől, amit elvárnak tőle, és attól, hogy nem lesz képes eleget tenni nekik, hogy miatta fognak még többen meghalni.
“Mosolyogva átmegyek a templom elé. Épp előttünk van a tökéletes szirt. A vízeséssel szemközt ugrik ki a hegyből.
(...)
Odatartom arcomat a szelek ostorának.
Kislánykorom óta nem érzett szabadság hajt előre. A mágia úgy ágaskodik bennem, akár a hullám. Még egy lépés, azután elrugaszkodok a szirtről.
(...)
A varázsige elnémul a szél üvöltésében. Szétvetem a végtagjaimat. Egy pillanatra tudok felfelé szállni.
(...)
Rohan felém a víz, megint hatéves vagyok. Baba és Mama még élnek.
Még senkinek sem kell meghalnia, akit szeretek.
(...)
Kacagva hajtom magamat felfelé. Egy pillanatig felülemelkedek minden szenvedésemen. Érzem a szabadságot, amelyre vágytam.”
Talán ez a jelenet a legkeserédesebb az egészben. Előttem van egy világ, ahogy Zélie boldogan nő fel, az édesanyjával és az édesapjával, ahol boldogan használhatja a mágiát úton útfélen. Ahol normális keretek között éri el, hogy az Aratók klán főnöke legyen. Ahol minden nap ilyen a számára, mint ez a pár pillanat, és sírok.
Amari
“Békénk törékeny, akár az üveg, de nem hallgathatjuk el többé az igazságot. Túl sokáig némították el a mágusokat. Ha én nem szólok értük, ki fog?”
Amari csodálatos az egész könyv alatt. Harcol a Orisáért, a kosidánokért, a tîtánokért (olyan kosidánok, akiknek mágus felmenői voltak, de nekik nem volt semmilyen mágiájuk, egészen az első kötet végéig), és a mágusokért egyaránt. Ő tényleg békét akar, és igyekszik mindent bevetve a mágusok oldalán. Míg Zélie egy bizonyos ponton túl már teljesen elvész a mágusokkal tervezett bosszúban, addig ő próbálja őket visszarángatni a valóságba, megértetni, hogyha ugyanazt csinálják, mint a mágiára képtelen kosidánok, akkor ugyanolyan rosszak.
A könyv közepe felé, átlép egy határt, szerintem, de az még annyira nem is vészes. Arra még azt mondom oké, csak feszegette a határokat, mondjuk azt. És valahol jogosan tette, mert muszáj volt valahogy elérnie, hogy emberszámba vegyék a mágusok. Egyedül azt sjanálom, hogy Zélie-nek tett ígéretét közben megszegte…
Aztán Amari miközben erősen menetel és küzd az igazáért, azért, hogy mindenki békében élhessen, hogy minél kevesebb ember sérüljön, lassan elhagyja önmagát a könyv végére. Olyat tesz, amit nem mertem volna elképzelni.
A könyv során végig, sőt talán már az első kötetben is, mindig furcsálltam, hogy mennyit gondol az apja szavaira. Hogy azzal bátorítja magát. Ezzel igazán nem is volt gond, egészen a második kötet végéig.
Ebben a kötetben tökéletes példát kaptunk arra, hogy ha két mérgező szülővel nő fel az ember, az mekkora befolyással van az egész életére. Vegyük csak Inant és Amarit ebben a kötetben.
Ami nagyon tetszett, hogy a két testvér ahogy haladunk a történetben rájön, hogy bármennyire is próbáltak küzedni az apjuk ellen, ugyanott végezték.
“Én sokkal jobb királynő leszek.
A búcsúszavaim apához. Egy régi Amari fogadalma. Gúnyolása mindannak, akivé lettem.
Nem tudom, apa elszörnyedne-e azon, amiket műveltem, vagy büszke lenne, hogy milyen mélységekig lealjasodtam. Nem vagyok jobb nála.
Ugyanolyanok vagyunk.
(...)
Hogy az égbe engedhettem, hogy a kísértete legyen a vezérlő csillagom?”
Mama Agba
“Olyan, mintha a szellőt hozná magával a kreppelt selyem redőiben.”
Zélie szemszögéből van a fenti idézet, amivel Mama Agbát jellemezte - tökéletesen.
Úgy kellett, mint egy falat levegő ebbe a történetbe. Mama Agba Látó, és nem tegnap született, valószínűleg ezért is olyan ölcs és megértő mindenkivel. De ha nincs, akkor biztosan elvesztek volna a karaktereink a gyűlöletükben, a fájdalmaikban és a bizonytalanságukban. Tzain is azért segített, de hát róla nem érzem úgy, hogy szót kellene ejtenem, annyira most nem volt releváns. Szerintem.
“- A klánfőnökség nem azt jelenti, hogy többé nem követsz el hibákat. Csak annyit jelent, hogy a hibáid ellenére is tovább harcolsz.”
Az első könyvben nem kaptunk belőle olyan sokat, ha jól emlékszem. De esküszöm, ebben a könyvben ő volt a legcsodálatosabb.
“- Nem egyedül kell csinálnod. Mindnyájunkat a szívedben hordozol. - Megfogja a kezem, és a szívemre fekteti, összefonva az ujjainkat. - Élni fogunk minden lélegzetedben, minden igézésedben, amelyet elmondasz.
A mosolya felragyogtatja sötét arcát, szarkalábakat rajzol a szeme sarkába.
- Az istenek gyermekei vagytok. Sohasem lesztek egyedül.”
Mama Agba elérte, hogy úgy bőgjek ismét, mint egy újszülött kisbaba. Legutóbb A szív ritmusa című könyvben bőgtem ennyire TJ bácsi miatt. Hihetetlen, hogyha jól vannak megírva és életre keltve, akkor milyen érzelmeket tudnak kicsalni belőlünk az idős, bölcs karakterek.
“- Nem vagy azonos a tévedéseiddel! - Mama Agba megragadja Amari vállát, aki ettől még keservesebben sír. - Egy pillanatig se hagyd, hogy azok határozzanak meg vagy pusztítsanak el! Az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Higgy az ő nagyobb tervükben!”
Imádtam, hogy miután Amarai elkövette azt a bődületes nagy hibát, Mama Agba még akkor sem engedte őt el. Mama Agba végig mellette volt, akkor is, amikor a mágusok kiközösítették, amiért ő tîtán, amiért a király lánya. Mama Agba nem a cimkéket látta, hanem az embert, aki elmenekült az első kötetben, amiért az apja megölte a legjobb barátnőjét, aki mágus volt, aki az életét kockára téve segített, hogy Zélie-nek sikerüljön visszahozni a mágiát Orisába.
Egy szó, mint száz: olyan volt ő, mint egyetlen útmutató csillag, a sötét éjszakai égbolton.
Roën
Úr isteeeen! Hát ha InanxZél shipnek szurkoltam az első kötetben, merthát na, azért csak vártam mikor lesz már action közöttük, AKKOR ITT FULDOKOLTAM RoënxZélie momentekért. Nem volt sok, de ami volt, az csodálatos volt.
Őszinte leszek, én egyébként nem emlékeztem már, hogy az első kötetben mit csinált Roën, úgyhogy utána kellett olvasnom lol De nem számít, mert amit itt csinált, azt sose fogom elfelejteni.
A legjobb jeleneteket ennek a férfiúnak köszönhetjük. Annyira jó volt ez a pimasz, kemény, mégis támogató szerepe, és annyira illik Zélie-hez. Nem úgy, mint Inan, akit dróton kell rángatni… nem, Zélnek egy erős, magabiztos férfi kell, mint ez az ember itt.
A legeslegcsodásabb jelenetük az volt, amikor elvitte Zélt a tengerre éjszaka. A fények, az érzések! A világ, amit bemutatott Zélie-nek, ahogy újra mosolyt csalt az arcára, amikor a legmélyebb pontján volt. És utána, és utána!
“- Hökenärīnusaī. - (...)
- Ez mit jelent? - kérdezem.
- Isten hozott itthon.
- Höke-närī-nusaī - ismétlem. Roën álmos szeme tágra nyílik. - Elrontottam?
A fejét rázza. - Csak évek óta nem mondta senki ennyire otthonosan.”
Azt mondta Zélnek, hogy ő az otthon sdkjgsdkjgnkds Roën egy zsoldos katona, aki már rég elvesztette a családját és mindenét is. Az, hogy ezt mondta Zélnek, többet mond mindennél. A legcsodálatosabb dolog.
Aztán jött az a rész, mielőtt minden tönkre ment volna, amikor betelt nála a pohár, és neki esett Zélie-nek, és édes istenem bármennyire is kemény volt, annyira jól csinálta! Szükség volt rá, mert rajta kívül senki, de senki nem billentette volna helyre a dolgokat így Zél fejében.
“- Ezek a hülyék a vérüket ontották érted! Meghalnak érted! Te viszont csak el akarsz iszkolni, hogy nyalogathasd a sebeidet…
- Milyen jogon beszélsz így? - Ismét sarkon fordulok. - Te otthagytad az otthonodat!
- Mert nekem nem volt semmim! - ordítja. - Nem volt senkim! Te győzni fogsz, és még mindig rengeteg olyan ember van, akit szeretsz! Nem sajnállak! Hagyd már abba ezt az önsajnálatot!
(...)
- Te nem ítélkezhetsz fölöttem - suttogom. - Nem én kértem magamnak ezt!
- Soha, senki se kéri, de akkor is itt vagy. Megvagy, holott milyen sokan nincsenek! - Úgy markolja a fejét, mintha ki akarná tépni a haját. - Túlélted a Lerohanást. A különítményeseket. Túlélted egy király haragját! Te nem vagy áldozat, Zélie. Túlélő vagy! Hagyd abba ezt a menekülést!”
Úgyhogy Roën most teljesen a fejembe véste magát, és eskü még azon is gondolkodom, hogy elolvasom az első kötetet megint. Csak azért, hogy tovább szidalmazzam Inant és tovább szeressem ezt az embert.
Viszont félek, ugyanis láttam twitteren, hogy Tomi nagy Avatar fan volt, és ZukoxKatara end game-et akart, amit nem kapott meg. Ebben a sztoriban Inan és Zélie kapcsolata eléggé arra hajaz…
Még Nehanda királynéról ejthetnék szót, aki csodálatosan kihasználta egyszem fia gyenge jellemét. Aki a lehető legjobb gonosz volt, mert tényleg csodásan hozta a szerepet, szerintem jobb volt, mint az elsőben Saran király. Megvetettem minden sort, amiben szerepelt. Azt pedig mégjobban, hogy a mágusok legyőzésére mágiát használtak, ráadásul úgy, hogy tîtánok asé-ját (a mágia az emberek vérében) szívták el, hogy erősebbek legyenek, ezzel feláldozva több száz ártatlan embert. De tényleg, undorító, hogy azzal akarták megnyerni a háborút, ami ellen küzdöttek, és amit eltöröltek, és ismét el akartak törölni a föld színéről.
Ez a nő, úgy ahogy van, egy hányadék.
Tomi Adeyemi világa még mindig csodálatos, éppugy a stílus, amiben ír. Örültem, hogy mélyebb betekintést kaptunk Orisa válágába, a klánokba, abba, hogy hogyan működik és működhet a mágia. A világ tovább bontakozott a szemeink előtt, aztán pusztult el a háborúban, én pedig ittam minden pillanatát, amikor nem épp szétszaggatni akartam a könyvet a kedves Inan és Nehanda miatt.
Ismét sikerült megsiratnia a sok veszteséggel és csatával, amiket remekül tárt a szemeim elé.
Így visszagondolva, nem tudom, hogy tényleg gyengébb lett-e, mint az első, mert eseménydús volt, és mindig történt valami érdekes, ráadásul az érzelmeim is teljesen elragadta. A karakterek? Persze, azok lecsúsztak, nagyon lecsúsztak… De úgy hiszem, hogy ez egy ideiglenes törés, egy olyan törés, ami az átlagos emberek életében is eljön, mielőtt teljesen ki tudnának virágozni. A cím pedig remekül szemlélteti, hogy a szereplőink mennyire megrekedtek, mennyire vivódtak a bosszú és az erényesség között.
Igazából nem tudom, hogy boldog befejezésnek örülnék-e jobban vagy sem. De ahogy egyelőre haladnak a dolgok, kétlem, hogy annyira boldog befejezést kapnánk.
Mindenesetre alig várom, hogy jöjjön az utolsó kötet, és hogy kijöjjön a film! Habár már ezek után nem tudom, hogy leszek képes a filmben bármilyen Inanos jelenetet is élvezni xDDDD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése