Egy kicsit nehéz most megtalálni
a szavakat a könyvre, mert még friss, épp egy órája, hogy befejeztem, de nem
szeretném úgy írni az élményemet róla, hogy nem vagyok már abban az érzésben, amit
a befejezésével, és egyébként az olvasása alatt éreztem.
Csodálatos könyv volt, minden
egyes szava, a gondolatai, a témája, a párbeszédek, a karakterek. Ha egyszerűen
kéne fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy a béke és a nyugalom, meghittség
volt, amit éreztem, ahogy olvastam, aztán néha felcsaptak az indulatok és az
izgalmak egyes események miatt, de már az elejétől kezdve éreztem, hogy ez más
lesz, különlegesebb, mint azt várnám.
Ronnie az elején még tipikus
lázadó tizenhét éves volt, akinek a foga se fűlőtt hozzá, hogy az egész nyarat
az apjánál töltse a tengerparti házban az öccsével együtt, amikor New Yorkban
sokkal izgalmasabban is el tudná képzelni a barátaival ezt az időt. De nem volt
választása, ott kellett töltenie azt a három hónapot, ami aztán egészen másként
alakult, a kezdeti nehézségek ellenére. Az első heteket egy rossz társaságban
töltötte, Marcussal. Egyébként én bírom, meg kedvelem a rosszfiús karaktereket,
de ez a srác nem volt egészen normális, piromániás és pszichopata volt,
konkrétan örömét lelte abban, hogy másokat kihasználva a saját érdekeinek
kedvezzen, nem érdekelte, hogy akár más életét ezzel tönkreteszi, mert ő
ezáltal szórakozott. Beteg volt, hogy milyen áhítattal nézte, ahogyan a tűz
martalékává válik valami, egyben egy kicsit tetszett is ez benne, hogy ennyire
lenyűgözi az élő tűz, de sajnos jobban szimpatizáltam a másik fiúval, Will-lel,
na meg Ronnie egy idő után elkezdett félni tőle, így bennem is jobban nőtt az
ellenszenv. Aztán ott volt, amikor Blaze, puszta féltékenységből Ronnie
táskájába csempészett egy csomó nagy értékű lemezt a boltban, ezzel bíróság elé
kényszerítve az egyébként lopás miatt próbaidőre helyezett lányt.
Aztán jött Will. Hát, mit ne
mondjak, én is szívesen találkoznék vele, megnézném, ahogy fürdőnadrágban, a tengerparton
röplabdázik, és szerintem én nem bánnám, ha leöntene véletlen hideg üdítővel, ahogyan
Ronnie-val is tette véletlen. XD Na de ez a fiú olyan kedves, jószívű és jó
humorú volt, aki tényleg a tipikus álompasi, nem mellesleg, hogy egyébként
kőgazdag is a családja, de még jobban tetszett attól a ténytől, hogy ez nem
tette őt nagyképűvé, és nem a pénzével akarta maga mellé csábítani a lányokat,
hanem éppen ellenkezőleg, sokáig Ronnie sem tudta, hogy milyen családból is
származik a fiú. Tetszett, hogy milyen hamar beleszeretett Ronnie-ba, hogy
mennyire különlegesnek találta, ahogy csak nézett rá, mintha megállt volna
számára az idő.
… amikor a lány önkéntelenül rámosolygott, a fiúnak olyan érzése támadt, hogy Ronnie olvas a gondolataiban. (…) Volt egy pillanat, amikor Will azt képzelte, a jövőben minden egyes este ezzel a lánnyal sétál majd a parton. – Will
Tetszett, hogy még akkor is
önmaga volt, amikor Ronnie nyilvánvalóan vegetáriánus volt, és szíve ügye volt,
hogy ne bántsák az állatokat, a fiú fesztelenül beszélt arról, hogy milyen
formákban szereti a kacsákat: sütve, főzve. JAJ XDDD Ez amúgy bunkó is egy részről
meg tapintatlan, de Ronnie nem az a fajta volt, aki meg akar változtatni
embereket a saját kedvére. Annyira aranyos volt, amikor kettejük közös ügye
lett a lány háza mögötti partszakaszon talált tengeri teknősfészek őrzése, még
éjjel is több éjszakát töltöttek kint felváltva, hogy megvédjék a tojásokat a
ragadozóktól. Hát ez mennyire aranyos volt már. ;; Nagyon szerettem ezt benne,
hogy Ronnie-nak ilyen fontos az állatok védelme, emellett persze Willnek is,
aki ebben szeretett volna tovább tanulni egyetemen, ha az anyja engedte volna.
Eddig még nem találkozott Ronnie-hoz fogható lánnyal. Biztos volt benne, hogy soha többé nem akarja elengedni a kezét, hiszen az ujjaik pontosan illettek egymáshoz – könnyedén fonódtak egymásba, tökéletesen kiegészítették egymást. – Will
Ronnie öccse meg egyszerűen zseniális
volt. XD Hát, tíz éves létéhez képest olyan szövege volt a gyereknek, hogy csak
nevettem rajta mindig, nagyon jó fej volt és érett a korához képest, remélem,
hogy találkozok majd hozzá hasonlóval majd az iskolában.
Ez nagyon vicces volt, pedig
tényleg csak csókolóztak XD
– Mikor ment el a templomba?
– Nem tudom. Szerintem több órája. Ezért is ültem ki ide. Vártam, hogy visszajöjjön. És akkor megjelentetek Will-lel, és szexelni kezdtetek.
– Csak csókolóztunk!
– Nem. Nem hiszem. Egyértelműen látszott, hogy szexeltek – mondta Jonah teljes meggyőződéssel a hangjában. – Ronnie
Aranyos volt, hogy mennyire
igazságtalannak érezte, hogy ő nem ehet kekszet, amikor csak megkívánja, hanem
neki előtte rendes ebédet vagy vacsorát kell ennie előtte, bezzeg a nála
idősebbek megtehetik, hogy esznek, ha szeretnének. XD
– Ha valaki kekszet akar enni, akkor kekszet eszik. Így csinálják az emberek. – Jonah
És hát Steve. Ronnie apja, akinek az életében a gyermekei után a zenét szerette a legjobban. Ő tanította Ronnie-t zongorázni, együtt komponáltak dalokat, amíg még a lány szeretett zongorázni, aztán miután elváltak a szülei, megutálta a zongorát, mert azt hitte, hogy Steve elárulta őt, pedig valójában nem így történt, de akkor még nem tudta. Annyira durva amúgy számomra, kicsit felfoghatatlan is, hogy egy olyan csodálatos dolgot, mint a zongirázást hogyan lehet megutálni, ha valaki egyszerűen olyan tehetséges benne, mint Ronnie, mert én mit meg nem adnék érte, hoy fele annyira is tudjak játszani a tongorán, de megértettem, hogy lelkileg milyen nehéz lehetett ez számára. Valahol azt olvastam, hogy csak azt tudjuk gyűlölni, amit előtte valaha szerettünk, és ez a gondola szerintem ide is nagyon illik. Volt három olyan év, amíg nem is beszélt vele pár szó kivételével Ronnie, és belegondolva, ez borzalmasan nehéz, magányos és szomorú idő lehetett Steve-nek.
Nagyon
megkedveltem őt, igazából nem is tudom, hogy milyen ez, kicsit tényleg olyan
csendes volt, nem beszélt sokat, de amikor beszélt, egyszer sem mondott semmit fölöslegesen.
Nem veszekedett, nem emelte fel a hangját, nem erőltetett semmit, amikor a
lánya felől támadást kapott, hanem minden tettéből és szavából az odaadó, őszinte
szeretet áradt. Ahogy Ronnie a végén felismerte, az édesapját mindvégig a Lélek
vezérelte. El se hittem, hogy létezik ilyen szülő, tényleg csodálatos volt,
hogy mindent megtett a gyerekekért. Haragudtam Ronnie-ra, amiért úgy beszélt
vele, ahogy, amikor önző módon a saját akaratát akarta érvényesíteni, de
örültem, hogy a végére ez teljesen megváltozott. Megváltozott Ronnie is, jobb
ember lett. Ebben segített az is, hogy ott volt vele Will, de leginkább az,
hogy kis idő elteltével elkezdte lebontogatni a közé és apja közé emelt
falakat. Felismerte, hogy Steve szeretetteljes, visszafogott viselkedése nem
támadás, nem álca, hanem teret hagy neki, figyel rá és meghallgatja, amikor
arra van szüksége. Egyszerűen szereti őt, úgy, ahogy neki arra szüksége van. És
ezt nagyon jó érzés volt olvasni.
Az érzelmek jönnek-mennek – irányíthatatlanok. Így aztán nincs értelme aggódni miattuk. Végül is az embereket a tetteik alapján ítélik meg, így volt ez már a kezdetek kezdetén is. – Steve
Steve mindvégig kereste Isten
jelenlétét, szerette volna megérteni, amiről a lelkésszel szokott beszélgetni, és
ezt az utat a gyermekei felé érzett szereteten keresztül találta meg végül, ez
is olyan csodálatos és különleges gondolat volt. Aztán kiderült Steve betegsége,
amit igazából már az eleje óta sejtettem, de aztán mégis olyan hirtelen
következett be, hogy arra sem ők, sem én nem voltam felkészülve. De ennek
hatására, ha lehet, még közelebb került Steve a gyerekeihez, és Ronnie
megbocsátott az őt ért sérelmekért, majd képes lett arra is, hogy önmagának meg
tudjon bocsátani, ami talán az egyik legnehezebb dolog az életben.
– Hiszem, hogy Isten megmutatja neked az utat. De meg kell értened, hogy néha időbe telik, amíg fel tudod ismerni, Isten mit szeretne tőled. Gyakran van ez így. Isten szava általában csak halk suttogás, és neked nagyon oda kell figyelned, hogy meghalld. Máskor azonban, a legritkább pillanatokban a válasz nyilvánvaló, és olyan hangosan szól, mint a templomharang. – Ronnie
A vége egyszerűen, ha lehet, még
szomorúbb volt, de mégis csodálatos volt, minden sorából érződött a szeretet.
– Én isteni fénynek hívom azt az ablakot, mert a mennyországra emlékeztet. Ha látsz egy napsugarat, amely átvilágít azon az ablakon, vagy egy akármilyen másik ablakon, mindig tudd, hogy ott vagyok veled, jó? Én leszek a fény. Én leszek az ablakon átszűrődő fény. – Steve
Valamikor ott kezdtem el sírni,
amikor Ronnie, miután befejezte a dalt, amit az apja kezdett el írni, meglepetésként,
és utolsó dologként, amit még megtehet érte, az újjáépült templomban, elzongorázta
neki a kész darabot. Az utolsó dalt.
Az élet, pontosan olyan, mint egy dal, állapította meg magában Steve. Az eleje rejtély, a vége megerősítés, de a közepe az, ahol az érzelmek rejtőznek, amelyek megérintik az embert.
Hirtelen megértette, hogy Isten nem más, mint a szeretet, mégpedig a szeretet legigazibb formája, és ezekben a gyermekeivel töltött utolsó hónapokban Isten érintését olyan erősen érezte, amilyen hangosan a Ronnie keze alatt formálódó zenét hallotta. – Steve
Csodálatos volt, tényleg. Az
érzelmek elképesztőek voltak, mind közül pedig a szeretet volt a legkiemelkedőbb.
A család, az egymás megértése, a megbocsátás, az újrakezdés, minden benne volt
ebben a könyvben, ami megérintett, és olyat adott, amit még nem egészen tudok
megfogalmazni, de érzem, és arra ösztönöz, hogy én is jobb emberré váljak.
Köszönöm ezt az élményt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése