Nicholas Sparks – Az utolsó dal

 

Egy kicsit nehéz most megtalálni a szavakat a könyvre, mert még friss, épp egy órája, hogy befejeztem, de nem szeretném úgy írni az élményemet róla, hogy nem vagyok már abban az érzésben, amit a befejezésével, és egyébként az olvasása alatt éreztem.

Csodálatos könyv volt, minden egyes szava, a gondolatai, a témája, a párbeszédek, a karakterek. Ha egyszerűen kéne fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy a béke és a nyugalom, meghittség volt, amit éreztem, ahogy olvastam, aztán néha felcsaptak az indulatok és az izgalmak egyes események miatt, de már az elejétől kezdve éreztem, hogy ez más lesz, különlegesebb, mint azt várnám.

Ronnie az elején még tipikus lázadó tizenhét éves volt, akinek a foga se fűlőtt hozzá, hogy az egész nyarat az apjánál töltse a tengerparti házban az öccsével együtt, amikor New Yorkban sokkal izgalmasabban is el tudná képzelni a barátaival ezt az időt. De nem volt választása, ott kellett töltenie azt a három hónapot, ami aztán egészen másként alakult, a kezdeti nehézségek ellenére. Az első heteket egy rossz társaságban töltötte, Marcussal. Egyébként én bírom, meg kedvelem a rosszfiús karaktereket, de ez a srác nem volt egészen normális, piromániás és pszichopata volt, konkrétan örömét lelte abban, hogy másokat kihasználva a saját érdekeinek kedvezzen, nem érdekelte, hogy akár más életét ezzel tönkreteszi, mert ő ezáltal szórakozott. Beteg volt, hogy milyen áhítattal nézte, ahogyan a tűz martalékává válik valami, egyben egy kicsit tetszett is ez benne, hogy ennyire lenyűgözi az élő tűz, de sajnos jobban szimpatizáltam a másik fiúval, Will-lel, na meg Ronnie egy idő után elkezdett félni tőle, így bennem is jobban nőtt az ellenszenv. Aztán ott volt, amikor Blaze, puszta féltékenységből Ronnie táskájába csempészett egy csomó nagy értékű lemezt a boltban, ezzel bíróság elé kényszerítve az egyébként lopás miatt próbaidőre helyezett lányt.

 

Aztán jött Will. Hát, mit ne mondjak, én is szívesen találkoznék vele, megnézném, ahogy fürdőnadrágban, a tengerparton röplabdázik, és szerintem én nem bánnám, ha leöntene véletlen hideg üdítővel, ahogyan Ronnie-val is tette véletlen. XD Na de ez a fiú olyan kedves, jószívű és jó humorú volt, aki tényleg a tipikus álompasi, nem mellesleg, hogy egyébként kőgazdag is a családja, de még jobban tetszett attól a ténytől, hogy ez nem tette őt nagyképűvé, és nem a pénzével akarta maga mellé csábítani a lányokat, hanem éppen ellenkezőleg, sokáig Ronnie sem tudta, hogy milyen családból is származik a fiú. Tetszett, hogy milyen hamar beleszeretett Ronnie-ba, hogy mennyire különlegesnek találta, ahogy csak nézett rá, mintha megállt volna számára az idő.

 

… amikor a lány önkéntelenül rámosolygott, a fiúnak olyan érzése támadt, hogy Ronnie olvas a gondolataiban. (…) Volt egy pillanat, amikor Will azt képzelte, a jövőben minden egyes este ezzel a lánnyal sétál majd a parton. – Will

 

Tetszett, hogy még akkor is önmaga volt, amikor Ronnie nyilvánvalóan vegetáriánus volt, és szíve ügye volt, hogy ne bántsák az állatokat, a fiú fesztelenül beszélt arról, hogy milyen formákban szereti a kacsákat: sütve, főzve. JAJ XDDD Ez amúgy bunkó is egy részről meg tapintatlan, de Ronnie nem az a fajta volt, aki meg akar változtatni embereket a saját kedvére. Annyira aranyos volt, amikor kettejük közös ügye lett a lány háza mögötti partszakaszon talált tengeri teknősfészek őrzése, még éjjel is több éjszakát töltöttek kint felváltva, hogy megvédjék a tojásokat a ragadozóktól. Hát ez mennyire aranyos volt már. ;; Nagyon szerettem ezt benne, hogy Ronnie-nak ilyen fontos az állatok védelme, emellett persze Willnek is, aki ebben szeretett volna tovább tanulni egyetemen, ha az anyja engedte volna.

Eddig még nem találkozott Ronnie-hoz fogható lánnyal. Biztos volt benne, hogy soha többé nem akarja elengedni a kezét, hiszen az ujjaik pontosan illettek egymáshoz – könnyedén fonódtak egymásba, tökéletesen kiegészítették egymást. – Will

 

Ronnie öccse meg egyszerűen zseniális volt. XD Hát, tíz éves létéhez képest olyan szövege volt a gyereknek, hogy csak nevettem rajta mindig, nagyon jó fej volt és érett a korához képest, remélem, hogy találkozok majd hozzá hasonlóval majd az iskolában.

Ez nagyon vicces volt, pedig tényleg csak csókolóztak XD

 

– Mikor ment el a templomba?

– Nem tudom. Szerintem több órája. Ezért is ültem ki ide. Vártam, hogy visszajöjjön. És akkor megjelentetek Will-lel, és szexelni kezdtetek.

– Csak csókolóztunk!

– Nem. Nem hiszem. Egyértelműen látszott, hogy szexeltek – mondta Jonah teljes meggyőződéssel a hangjában. – Ronnie

 

Aranyos volt, hogy mennyire igazságtalannak érezte, hogy ő nem ehet kekszet, amikor csak megkívánja, hanem neki előtte rendes ebédet vagy vacsorát kell ennie előtte, bezzeg a nála idősebbek megtehetik, hogy esznek, ha szeretnének. XD

 

– Ha valaki kekszet akar enni, akkor kekszet eszik. Így csinálják az emberek. – Jonah

 

És hát Steve. Ronnie apja, akinek az életében a gyermekei után a zenét szerette a legjobban. Ő tanította Ronnie-t zongorázni, együtt komponáltak dalokat, amíg még a lány szeretett zongorázni, aztán miután elváltak a szülei, megutálta a zongorát, mert azt hitte, hogy Steve elárulta őt, pedig valójában nem így történt, de akkor még nem tudta. Annyira durva amúgy számomra, kicsit felfoghatatlan is, hogy egy olyan csodálatos dolgot, mint a zongirázást hogyan lehet megutálni, ha valaki egyszerűen olyan tehetséges benne, mint Ronnie, mert én mit meg nem adnék érte, hoy fele annyira is tudjak játszani a tongorán, de megértettem, hogy lelkileg milyen nehéz lehetett ez számára. Valahol azt olvastam, hogy csak azt tudjuk gyűlölni, amit előtte valaha szerettünk, és ez a gondola szerintem ide is nagyon illik. Volt három olyan év, amíg nem is beszélt vele pár szó kivételével Ronnie, és belegondolva, ez borzalmasan nehéz, magányos és szomorú idő lehetett Steve-nek.

Nagyon megkedveltem őt, igazából nem is tudom, hogy milyen ez, kicsit tényleg olyan csendes volt, nem beszélt sokat, de amikor beszélt, egyszer sem mondott semmit fölöslegesen. Nem veszekedett, nem emelte fel a hangját, nem erőltetett semmit, amikor a lánya felől támadást kapott, hanem minden tettéből és szavából az odaadó, őszinte szeretet áradt. Ahogy Ronnie a végén felismerte, az édesapját mindvégig a Lélek vezérelte. El se hittem, hogy létezik ilyen szülő, tényleg csodálatos volt, hogy mindent megtett a gyerekekért. Haragudtam Ronnie-ra, amiért úgy beszélt vele, ahogy, amikor önző módon a saját akaratát akarta érvényesíteni, de örültem, hogy a végére ez teljesen megváltozott. Megváltozott Ronnie is, jobb ember lett. Ebben segített az is, hogy ott volt vele Will, de leginkább az, hogy kis idő elteltével elkezdte lebontogatni a közé és apja közé emelt falakat. Felismerte, hogy Steve szeretetteljes, visszafogott viselkedése nem támadás, nem álca, hanem teret hagy neki, figyel rá és meghallgatja, amikor arra van szüksége. Egyszerűen szereti őt, úgy, ahogy neki arra szüksége van. És ezt nagyon jó érzés volt olvasni.

 

Az érzelmek jönnek-mennek – irányíthatatlanok. Így aztán nincs értelme aggódni miattuk. Végül is az embereket a tetteik alapján ítélik meg, így volt ez már a kezdetek kezdetén is.  – Steve

 

Steve mindvégig kereste Isten jelenlétét, szerette volna megérteni, amiről a lelkésszel szokott beszélgetni, és ezt az utat a gyermekei felé érzett szereteten keresztül találta meg végül, ez is olyan csodálatos és különleges gondolat volt. Aztán kiderült Steve betegsége, amit igazából már az eleje óta sejtettem, de aztán mégis olyan hirtelen következett be, hogy arra sem ők, sem én nem voltam felkészülve. De ennek hatására, ha lehet, még közelebb került Steve a gyerekeihez, és Ronnie megbocsátott az őt ért sérelmekért, majd képes lett arra is, hogy önmagának meg tudjon bocsátani, ami talán az egyik legnehezebb dolog az életben.

 

– Hiszem, hogy Isten megmutatja neked az utat. De meg kell értened, hogy néha időbe telik, amíg fel tudod ismerni, Isten mit szeretne tőled. Gyakran van ez így. Isten szava általában csak halk suttogás, és neked nagyon oda kell figyelned, hogy meghalld. Máskor azonban, a legritkább pillanatokban a válasz nyilvánvaló, és olyan hangosan szól, mint a templomharang. – Ronnie

 

A vége egyszerűen, ha lehet, még szomorúbb volt, de mégis csodálatos volt, minden sorából érződött a szeretet.

 

– Én isteni fénynek hívom azt az ablakot, mert a mennyországra emlékeztet. Ha látsz egy napsugarat, amely átvilágít azon az ablakon, vagy egy akármilyen másik ablakon, mindig tudd, hogy ott vagyok veled, jó? Én leszek a fény. Én leszek az ablakon átszűrődő fény.     – Steve

 

Valamikor ott kezdtem el sírni, amikor Ronnie, miután befejezte a dalt, amit az apja kezdett el írni, meglepetésként, és utolsó dologként, amit még megtehet érte, az újjáépült templomban, elzongorázta neki a kész darabot. Az utolsó dalt.

 

Az élet, pontosan olyan, mint egy dal, állapította meg magában Steve. Az eleje rejtély, a vége megerősítés, de a közepe az, ahol az érzelmek rejtőznek, amelyek megérintik az embert.

 

Hirtelen megértette, hogy Isten nem más, mint a szeretet, mégpedig a szeretet legigazibb formája, és ezekben a gyermekeivel töltött utolsó hónapokban Isten érintését olyan erősen érezte, amilyen hangosan a Ronnie keze alatt formálódó zenét hallotta.  – Steve

 

Csodálatos volt, tényleg. Az érzelmek elképesztőek voltak, mind közül pedig a szeretet volt a legkiemelkedőbb. A család, az egymás megértése, a megbocsátás, az újrakezdés, minden benne volt ebben a könyvben, ami megérintett, és olyat adott, amit még nem egészen tudok megfogalmazni, de érzem, és arra ösztönöz, hogy én is jobb emberré váljak.

Köszönöm ezt az élményt!

Horváth Péter – Szerelem első vérig

 

Hát azt a mindenit! Életeben olvasott összes könyv közül, ami nem kötelező és önszántamból kezdtem el olvasni, ez a második, amire azt mondhatom, hogy borzalmas volt. Az egyik az a fanfictionnak is gyenge „Kiáltok, miért nem hallod?!” volt, és most meg ez, nem is tudom, hogy melyik volt a rosszabb. :’D

Elkezdtem, mert kaptam, magamtól biztosan nem vettem volna meg, meg amúgy is, nem igazán szeretek úgy megvenni könyvet, hogy előtte nem olvastam, mert minek vegyek szart, ha amúgy nem tetszik? Én kikölcsönzöm a könyvtárból, és ha annyira nagyon tetszik, akkor megveszem, mert úgyis elolvasom még. Hát ezt még onnan se kölcsönöztem volna ki, de legalább nem én költöttem rá. XD Jaj, szörnyű, hogy ennyire utálkozom egy könyvön, de elképesztően szar volt. Ennyire még nem vártam, hogy legyen már vége, még egy kötelezőnél se szenvedtem ennyire, mint ennek a kemény 155 oldalán, de hát végre vége is lett, az amúgy áprilisra tervezett olvasmányomnak. Halleluja!

Hát kezdve azzal, hogy tök sok dolgot nem értettem belőle abból kifolyólag, hogy a történet valamikor az ezerkilencszázas évek közepén játszódik, Szegeden, tele volt olyan szavakkal, amiket még hírből sem hallottam, kicsit még műveletlennek is éreztem magam miatta rip xD Példának néhány ilyen, ha esetleg rá akarnék keresni: germózni, klokettált, reterát, froclizzon, szlopált, expander, ergya és még jó pár, de az elején még nem írtam ki ezeket. De mindegy, nem kerestem rájuk olvasás közben, mert annyira nem érdekelt.

A történetet nem is tudnám értelmesen felvázolni. Egy csapat, koleszos 17-18 éves fiúról szólt, akik össze-vissza kergetik a lányokat, hogy szexelhessenek, aztán egyszer csak megalakítanak egy bandát, és gyakorolnak, aztán fellépésre is mennek. Komolyan, olyan zavaros volt, ez sem tetszett benne, hogy E/3-ban volt, de váltakoztak a szemszögek, sokszor azt se tudtam, hogy kiét olvasom. Volt egyszer a főszereplő fiúnak, Fügedinek a szemszöge, aztán a lányé, aki bejött neki, vagy csak eleinte arra kellett, hogy a szűzességét elveszítse, aztán végül is nem is vele volt meg, hanem egy legalább negyven éves operaénekessel, akivel az apja hozta össze like wtf? Aztán a kiscsaj is, akinek bejött a Fügedi, ő Ágota volt, neki meg az unokatestvére csapta a szelet, aztán összejöttek a Fügedivel. Aztán történt egyszer egy szalagavató, ahol Fügedi féltékeny lett, mert Ágota azzal az unokatestvér-szeretővel táncolt, erre olyan féltékeny lett, hogy fel akarta magát akasztani a fiúvécében, de persze ott voltak a többiek, nem sikerült. Szinte az összes szereplő undorító volt, utáltam az egészet. Mindenkinek a szexen járt a feje, ami végül is életkori sajátosság, de könyörgöm! Azért van már, ami sok, és ez sok volt. Nem is leírásban, mert a dolgokat konkrétan nem írta le (még jó!), de annyira egyértelmű volt, hogy szexelnek: hintán, bokorba, erdőben, a folyóparton, rokonokkal, 17 éves a 40+ évessel, 20 éves lány az 50-es matektanárral fúj. Meg amúgy is utálok durvább káromkodásokat olvasni, és ebben a kurva szó majdnem minden oldalon megfordult. Tény, mindenki az volt benne, ebben igazat adtam a szereplőknek. Nem is tudom, hogy miért írok erről a könyvről, mert egyik részére se akarok emlékezni, de arra talán jó lesz, hogy ha el is felejtem, hogy olvastam, messziről elkerüljem, ha ezt visszaolvasom. XD

"– Mi a baj, Fügedi? Csak nem szerelmes, édes gyermekem? A szerelem elveszi az erőt, aláássa az egészséget. Cudar egy dolog."

 

Se a párbeszédek, se a karakterek nem voltak jók, a történet se, gondolatok se nagyon voltak benne. Egyedül, ami azt mondom, hogy tetszett benne, azok a tájleírások voltak, ügyesen használta az író a jelzőket, nem is sokat, de ami volt, az tetszett, például „szőke hullámok”. Volt egy jelenet, ami viszont még tetszett, amikor Füge helyett Lajta szavalt a versmondó versenyen, és a Nemzeti dalt mondta, bár totál elfelejtette, a várakozó többi versenyző súgott neki, aztán egyre jobban belelendült, úgymond „bevonta a közönséget” a súgásokkal, és végül meg is nyerte. XD Ez a rész vicces volt.

Ami tetszett benne, az az a tény volt, hogy Fügedi szaxofonozott.

„Füge soha nem gondolt arra, hogy profi zenész legyen. Ha szaxofonozott, nem kellett ostoba kérdéseken töprengenie, és ez jó volt.”

 

Aztán végül oda jutottak, hogy teherbe esett Ágota, mert persze felelőtlenek voltak és naivak, mondván, „Fügének Hatvannál ki kell szállnia”. :’D Aztán úgy volt, hogy elveteti a magzatot, én meg az eddiginél is jobban utáltam az egészet olvasni, mert hiába, egy élet a tét, és az egész helyzet olyan elcseszett, ha olyan helyre születik a baba, ahol nem akarják, vagy tizenévesekhez, ahova becsúszott, de igazából szeretnék… De végül megtartotta a gyereket a lány, és a Füge meg is kérte a lány kezét, ami szintén elég váratlan, kidolgozatlan és elhamarkodott volt, de hát egészségükre. XD

„– Szeretlek – mondta.  Nem érted?

Szótlanul vágtak keresztül a városon. Jó volt így, semmire nem gondolva, bamba képpel lépkedni, mintha csak véletlen volna az élet.”

 

Aztán a legvégén történt egy olyan dolog, hogy Füge anyja, aki korábban sokat panaszkodott egészségügyi dolgokkal, hipochondernek gondolták, de végül sajnos meg is halt, mert, bár nem hittek neki és az orvosok se találtak semmit, a betegség valós volt, és akkoriban nem nagyon tudtak mit kezdeni egy mellrákkal sem.

„Füge egyre szédítőbb iramban futott, (…) mintha le akarna futni a térképről, ki a világból, az időből, visszafelé.

(…)

Füge lehunyta a szemét. Hangtalanul zokogott.

(…)

Zuhogott az eső.”

 

Szóval, örültem, hogy vége lett, és hogy kicsit keserűen is, de ez a lezárás legalább tetszett, mert azt a fájdalmat és szomorúságot, amit egy anya elvesztése okozhat, meg tudtam érteni, és először az olvasása során, a legutolsó oldalon átjött egy érzelem.

Estelle Maskame - Kai sötét oldala

 

Nem árulok nagy zsákbamacskát, azzal, hogy miért keltette fel a figyelmem és vettem meg végül ezt a könyvet, csak egy név - Kai. Hát igen, ennyi elég volt az EXO Kai rajongó seggemnek, a név. Viszont ezen felül még az is felkeltette a kíváncsiságom, hogy az írónő tizenöt évesen adta ki az első könyvét, a tizenhárom éves korában wattpadon publikált sztoriját, a rákövetkezendő négy évben pedig még kiadott ÖTÖT! Like wtf?!

Úgyhogy megvettem, ha másért nem is vettem volna, már csak azért, mert ez a lány ugyanolyan idősen kezdett el írni, mint én, és mégis mennyivel előrébb tart. Jól ír, nem ír jól, le a kalappal, mert valamit azért jól csinál a jelek szerint.

A könyv egy tini sztori, főszereplője Vanessa, aki utálja a kapcsolatokat, folyamatosan csak kalandjai vannak, ám az egyik rosszul sül el. Ekkor jön át a másik iskolából Kai, akinek szintén Vanessa “ex partnerével” van összetűzése, így összefognak és egy több pontból álló bosszúhadjáratba kezdenek. Persze Kai lehengerlő pasi, úgyhogy mindenki tudja Nessie kapcsolat-ellenessége hová lesz majd a könyv végére.

Elkezdtem, és meg is bántam, ugyanis Vanessa karaktere rendkívül ellenszenves volt számomra, és úgy éreztem, hogy én nem leszek képes végigolvasni egy könyvet ennek a lánynak a szemszögéből. De mondom várok egy kicsit, legalább addig, amíg Kai érdemleges módon színpadra kerül, ha már a karakter neve miatt vettem meg a könyvet. Aztán Kai megmentette a helyzetet, utána pedig rájöttem, hogy Vanessa nem is annyira szörnyű. Sőt! Elkezdtem megérteni miért olyan, amilyen, aztán egyre jobban sajnáltam, az írónő szerintem jó munkát végzett a karakter fejlődésével, kidolgozásával és a miértjeivel, ugyanis még meg is kedveltem.

A kedvenc pontom Vanessa karakter fejlődésében az volt, amikor rájött, hogy mekkora egy szar, hogy az anyjának ígért összes dolgot megszegte, és hogyha élne, mit gondolna róla, hogy biztosan csalódott lenne.

“Mindegyik szabályt megszegtem. Hogyan érezné magát, ha tudná, hogy egy rólam készült videó terjed a közösségi felületeken és a net távoli sarkaiban? Hogyan kezelné a szégyent - az enyémet és a magáét, miután nem hallgattam a tanácsaira? Eljátszottam a bizalmát, ostoba és hanyag voltam, és nem tartottam magam ahhoz, amit a halála előtt ígértem.

Összerándulok a szégyentől. Már bánom. (...)

Bárcsak velem lenne anya! Még akkor is, ha leordítaná a hajamat. Akkor is, ha életem végéig tartó szobafogságot kapnék. Akkor is, ha bevágnám az orra előtt a szobám ajtaját.

Legalább érdekelném.

Legalább életben lenne.”

Ezt már csak azért is szörnyű volt olvasni, ugyanis Vanessa azért süllyedt le ennyire, mert az apja konkrétan SEMMI érdeklődést nem mutatott az anyjuk halála óta felé és a húga felé. Kézzel lábbal kapart, sorra halmozta a hibákat, csak azért, hogy az apja észrevegye, normális emberi interakcióba lépjen vele, legyen az negatív vagy pozitív. Például, amikor a barátnőjével lógtak a suliból, és a barátnőjét felhívta az apja, de őt senki.

“A mobilomra pillantok, mintha arra számítanék, hogy bármelyik pillanatban hívhat apa. Okosabb lehetnék. (...) Bármit megtennék, ha most azonnal felhívna, és telefonon keresztül leordítaná a hajamat. Bármit megadnék, ha most azonnal tudni akarná, hol vagyok. Ha tudni akarná, miért tömöm magam fagyival ahelyett, hogy irodalomórán jegyzetelnék. És bármit megtennék, ha megkérdezné, jól vagyok-e, mert akkor talán elég bátorságot tudnék gyűjteni ahhoz, hogy megmondjam neki, nem.”

Lehet azért is sikerült megkedvelnem Nessie-t, mert több helyen is tudtam vele azonosulni. Régen én is mindig vágytam apa figyelmére, amit sose kaptam meg… Aztán arról is beszélt, hogy tizenhét éves és mivel az apja teljesen elmerült a gyászban, ezért ő gondoskodik a húgáról, és hogy anyja helyett az anyja, pedig még ő is csak gyerek.

“Szeretem azt hinni, hogy mindenre magasról teszek, és olyan ember vagyok, aki meglépi, amit akar, bármi legyen is az. Ez a hozzáállás megkönnyíti az életet. A saját szabályaim szerint élek. Nem érdekel semmi.”

Ezután a gondolatmenet után, pedig elkezdi megkérdőjelezni mindezt, és a tetteit, amit épp végrehajtani készül. Ezzel is tudtam azonosulni, ugyanis én is szeretem ezt hinni, és sokszor én is csak ezt hiszem, előadom másoknak, de közben meg ugyanúgy bennem is vannak kételyek.

Ami még nagyon tetszett, hogy Vanessa sose állította be úgy a saját helyzetét, mintha semmiről nem tehetne. Örültem neki, hogy bevallotta magának, többször is, hogy tudta mi történik, hogy direkt még tette is magát a kamerának, mert élvezte, de megbánta. Egyszer se álszenteskedett. Amikor arra gondolt, hogy mindenki rajta nevet és róla beszél, hiába érezte magát megaláztatva, mindig eszébe jutott, hogy ő is ugyanezt csinálta volna a helyükben, és hogy igazából ő se jobb, mint mások a suliban.

“(...) valószínűleg eddig is ugyanazt gondolták rólam, mint most, csak nem volt bátorságuk vagy lehetőségük az arcomba vágni. De az emberek felbátorodnak - és kegyetlenné válnak -, ha a többség hangján szólalhatnak meg. Ebben általában én is benne vagyok, de most végtelenül helytelennek érzem.”

A könyv nehéz és komoly témáját végig kisebb-nagyobb bosszúállások tarkítják, amit Kai és Vanessa együtt hajtanak végre. Ezek bármennyire is helytelenek voltak, az írónő jól kivitelezte őket, és izgalmasan, szórakoztatóan írta meg a jeleneteket, amik egyébként tele voltak nagyon jó párbeszédekkel és jelenetekkel a két főszereplő között. Sikerült elérnie, hogy egyre jobban várjam, hogy végre új cselszövést kövessenek el Harrison, a közös ellenség ellen.

Igaz, ezek a tervek egy ponton átmentek komoly, már bűncselekménynek számító dolgokba, annak ellenére is, hogy Nessie lelkiismerete mindig felszólalt, annak ellenére is, hogy amikor végre Kai döntött úgy, hogy ez sok lesz, akkor Vanessa lett hirtelen az, aki pusholta a dolgokat, és végül a legmeszebb ment, Kai tudta nélkül. Viszont mindennek meglett a böjtje, ráadásul kiderült a sztori másik oldala is. Ja és persze a végén Vanessa rájön, hogy ugyanolyan lett a bosszú által, mint az ember, aki ellen háborút indított.

Most pedig ejtek egy pár szót Kairól, de igazából benne közel sem volt ekkora fejlődés, mint Vanessában, és nem azért mert végig faszfej, hanem mert már az elején hibátlan. Oké, sok mindennek ő az értelmi szerzője, de amikor a betöréshez került a sor, akkor azt mondta, hogy állj! annak ellenére is, hogy amúgy az ő ötlete volt elsősorban.

A könyv során felhozza, hogy Vanessa a sötét oldalát ismerte meg, így később már nem érheti meglepetés, ugyanis a sötét oldal mindig a kapcsolatok későbbi szakaszában bújik elő. Ezzel totál egyet tudtam érteni, viszont ő még a “sötét” oldala mellett is kis csoda volt.

Igazából Kait egy törődő kis soft gombócként tudnám jellemezni. A srác biciklizik állandóan - aztán Vanessával együtt bicikliznek állandóan :3 -, ami már magában aranyos, de! konkrétan fenthagyják a halloweeni dekorációt hálaadásig, azért mert az öccse szereti, így boldogan száll le az iskolabuszról, ha hazaér. Oké, oké ez a családja érdeme is, DE! a srác konkrétan régiség meg kacat meg használt boltokat jár nonstop, azért, hogy ebayen el tudjon adni minden szart, és a bevétellel segítsen a családjának. Ugyanis az apukája kerekesszékes, amiért pluszpont az írónőnek, mert szerintem ilyennel ritkán találkozni. Ezeken felül pedig Vanessának is mindig teljes figyelmet és törődést szentel, ami pedig a legfontosabb, hogy nem ítélkezik. Nem érdkeli, hogy Vanessa az iskola ribanca, és hogy szexvideó terjeng róla a neten.

Kai Washington vicces volt, szarkasztikus humorral megáldott, életvidám, bohókás srác, aki már az első pillantással megdobogtatta a szívem.  A gyermeki éne és amilyen játékosan komolyan vette a bosszút, számomra felüdülés volt.

“- Válasszunk egymásnak fedőnevet? Én leszek… Washington kapitány. Aztán majd kitalálok valami menőbbet. És te?

Jó, most már biztos, hogy különc.

- Ööö…

- Akkor Nessie - vágja rá gondolkodás nélkül.

- Tessék?

- Figyelj, Nessie! - folytatja. - Itt Washington kapitány beszél. Ma este találkozzunk, hogy megbeszéljük a csatatervünket! Nálam vagy nálad?”

És itt kb fél órája ismerték egymást, mégis annyira közvetlen volt, és már rögtön becézni kezdte. Egyébként nem tudom, hogy nem volt más, amit konkrétan kiemelhetnék tőle, avgy csak annyira elmerültem a dolgokban. Na mindegy.

A kedvencem tőle az volt, amikor Vanessa szekrényére ocsmányságot írtak a diákok, ő pedig odarajzolta Nessie-t a Loch Ness-i szörnyet. Hát meg kell védeni ezt a gyereket! Aztán Vanessa felvilágosította, hogy úgy néz ki, mint egy kígyó, és tuti kígyónak fogják titulálni, aztán ki akarta javítani és egy hatalmas paca lett az egész.

Természetes Kai teljes mértékben hisz az igaz szerelemben, annak ellenére is, hogy összetörte az előző szerelme a szívét.

Vanessa barátnője, Chyna - aki nem úgy írja a nevét, mint kína angolul (igen, ez Kai dumája lol) - karaktere is tetszett. Elmondta, hogy nem ért egyet a bosszúval, de mindig ott volt, amikor szükség volt rá, és segített, mert a barátnője erre kérte. És itt még megemlíteném Meddie-t is, aki csendesen, a háttérből, de mégis mögöttük állt, és végül ő is legyőzte a görcsös igyekezetét arra, hogy mindenki is kedvelje.

Nessa apukája pedig… Szörnyű az egész helyzet, amit teremtett azért, mert azt hitte a lányainak így a legjobb. Utána amikor a végén lassan kiderült, hogy igazából tényleg figyelt, csak szándékosan leszarta, mert azt hitte úgy a legjobb… Ezzel nagy badarságokba taszítva a lányát, aki mindent elkövetett, hogy legalább végre lebassza az apja és szobafogságra ítélje...  Szívszorító az egész.

Végül nagyon örülök, hogy elkezdtem a könyvet, hogy aztán folytattam, mert egy komoly témákkal foglalkozó, mégis szórakoztató történetet ismertem meg. Úgy sikerült elszomorítania és megérintenie több szempontból is, hogy közben nem nyomta össze a lelki világom és a jókedvem, mert rengeteg résznél fel tudtam lélegezni egy-egy frappáns párbeszédnek vagy vicces jelenetnek hála.

Nicholas Sparks - Válaszúton

 

Még anno elkezdtem olvasni a A szerlemünk lapjait, viszont őszintén bevallom, nekem az unalmas volt. Valamiért olyan lassúnak éreztem az egészet. Így alakult, hogy kicsit félve kezdtem bele ebbe a könyvbe, viszont mindenképp belekezdtem, mert még annyi Nicholas Sparks romantikus történet van, amiket el kell olvasni, hogy nagyon sok.

A történet egy laza férfiról, Travisről szól, aki már túl van egy pár barátnőn, de csak nem tud megállapodni, és egy nőről, Gabbyről, aki már szeretné, ha a pasija elvenné, de hát a pasi már kevésbé akarja ezt. A könyv főként ennek a két személynek a kb öt napon keresztüli ismerkedésével foglalkozik. És egy komoly kérdéssel, amit a könyv elején bevezet az író, majd a végén ismét visszahoz.

Megmondom őszintén, én ezzel az utóbbi problémával kapcsolatban teljesen másra számítottam, mint ami valójában volt. Egyébként kicsit csalódott voltam emiatt, de hát ettől függetlenül sikerült megsiratni. De hát engem mikor nem?

Szóval elkezdtem, és milyen jól tettem! Ha másért nem is, már csak Travis személyisége miatt is, mert esküszöm maga volt a tökély. Legalábbis nekem. A férfi humoros, jófej, szarkasztikus, kedves, intelligens, ÁLLATORVOS, szereti az extrém sportokat, világutazó, pénze is van és még jól is néz ki. Kicsit unfair, pláne, hogy nem az én világomban az én kapásom.

"- Most randira hív?

- Nem, egy baráti összejövetelre!

(...)

Gabby a fejét rázta.

- Azt hiszem, nem megyek. Nekem is van barátom.

-  Nagyszerű! Hozza el őt is!

- Majdnem négy éve vagyunk együtt!

- Amint már említettem, nagyon szívesen látjuk őt is!

(...)

- Tényleg? - bökte ki végül.

- Hát persze! Miért ne?

- Sajnálom, ő nem tud jönni. Jelenleg nincs a városban.

- Akkor, ha nincs jobb dolga, jöjjön át egyedül!

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet…

- Miért?

- Mert szeretem a barátomat.

- És?

- És mi?

- És… szeretheti nálam is! Amint mondtam, jó buli lesz! És az idő is jó lesz! Kipróbálta már a vízi ejtőernyőzést?

- Nem. De most nem is erről van szó!

- Úgy gondolja, a barátja nem örülne, ha átjönne?

- Pontosan!

- Szóval az a fajta aki nem szereti, ha a madárkája kirepül, amíg ő távol van?

- Nem, egyáltalán nem!

- Akkor nem szereti, ha a barátnője jól érzi magát?

- De igen!

- Esetleg nem szereti, ha maga új embereket ismer meg?

- Dehogynem!

- Akkor megbeszéltük!"

Minden szava és jelenete annyira szellemes volt, és olyan jól irányította a beszélgetéseket Gabbyvel mindig a saját javára. Egyszerűen nem tudtad nem szeretni. Még úgy se, hogy tudtad, valahol ez manipuláció, amit amúgy utálok.

A fenti sok jó dolog mellett, Travisben még megvan az a gyermekded ecsetvonás is, amit egyik felnőttnek sem kellene elveszítenie.

“- Mire gondolsz? - kérdezte Laird.

- Nem lényeges.

- De mégis!

Travis felé fordult:

- Gondolkoztál már azon, miért van az, hogy bizonyos színek egyben nevek is, mások pedig nem?

- Miről beszélsz?

- Például a fekete és a fehér. Mr. White, a gumis; Mr. Black, a harmadikosok tanára. Mr. Green, a Clue játékosa. Viszont sohasem hallottam még Mr. Orange-ről vagy Mr. Yellow-ról! Ez azt mutatja, hogy van olyan szín, amely névként jól hangzik, és van olyan, amelyik nem. Érted?

- Nem mondhatnám, hogy sokat törtem ezen a fejem…

- Én sem. Csak az imént jutott eszembe. De azért érdekes, nem?

 - Ja! - nyögte ki nagy nehezen Laird.

Mindketten elhallgattak.

- Mondtam, hogy nem lényeges.

- Mondtad.

- És igazam volt?

- Aha.”

A vicc az, hogy nem én hagytam ki, tényleg nincs egy komentár sem, mégis akkorát üt ez a párbeszéd, és annyira szórakoztató! Lehet pont ezért, mert itt tényleg csak a lényeg van, és semmi nem vonja el róla a figyelmem. De nem csak ezek, több részen is hangosan nevettem, mindezt Travisnek köszönhetően.

Travis egyébként szerintem nem csak ezt hozta igazán jól, hanem a mély dolgokat is. Például, amikor az utazásokról beszélt, az csodálatos volt.

“- Az utazás nem arról szól hogy mit nézünk meg, hanem inkább arról, amit közben átélünk. - Travis a vizet fürkészve próbálta összeszedni a gondolatait.

- (...) Néha már úgy éreztem, hogy előre elrendeltetett, hogy ezekre a helyekre utazzam, mert ezek az emberek ott vártak rám, és arra, hogy megismerkedjünk. De…

Elhallgatott, majd mélyen Gabby szemébe nézett.

- De ma már más vagyok, mint akkor voltam. Mint ahogy az utazás végén is más ember voltam, mint a kezdetekor. Sőt holnap is másmilyen leszek, mint ma. Vagyis minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni, hogy ne csak elfogadjak egy másik kultúrát, hanem élvezzem is; (…) Megfelelő hozzáállással, lényegtelen, hová utazik az ember, úgyis felejthetetlen élményben lesz része!”

Aztán jött az a rész, ahol arról volt szó, hogyan kell párt választani, és nagyon tetszett ez a zenés megközelítése a dolognak.

“Az udvarlást illetően az apja egyetlen jó tanácsa az volt, hogy olyan nőt válasszon, akinek van humorérzéke. Most értette meg igazán miért fontos ez. Ha a beszélgetést tekintjük a dalszövegnek, a nevetést a zenének, az együtt töltött időből így lesz sláger, amelyet bármikor szívesen meghallgatunk, anélkül, hogy megunnánk.”

Nagyon tetszett, a boldogság illúzióhoz való hasonlítása is, ami azóta nem megy ki a fejemből, és a múltkor már baráti társaságban is felhoztam. Tényleg elgondolkodtatott, hogy vajon hányszor vagyunk igazán boldogok, és hányszor csak hisszük, hogy azok vagyunk, amikor amúgy nem is?

“Travis úgy érezte, a természet jelet küld neki, hogy az eső után mindig kisüt a nap, és borúra derű következik. Ám amikor a következő pillanatban a szivárvány eltűnt, és újra esni kezdett az eső, rádöbbent, hogy a boldogság sokszor nem más, csupán illúzió.”

A mártírkodást nem szeretem, és Travis a könyv végén eléggé leépült állapotba került, ahol mindent és mindenkit szépen lassan ellökött magától. Persze tényleg óriási hibát követett el, és a helyében valószínűleg mindenki az önhibáztatás végtelen mély gödrébe zuhant volna, de akkor is rossz volt olvasni, hogy végül ez az ember mindenkit elmart magamellől. De aztán még ezt is sikerült elfeledtetni velem, amikor részletezte, hogy miért is tett úgy, ahogy. 

“Az igazi különbség az, hogy Megan, Allison és Liz a lányainak akarnak segíteni, míg Joe, Matt és Laird neki. A lányai legalább megérdemelték.

Ő inkább büntetést érdemelt volna.”

Ebből a mondatból tényleg átjött minden szörnyűség, rettentően szíven talált.

Gabby karaktere viszont… Hát nem tudom, lehet tényleg passzolt Travishez, és lehet tényleg elég laza és vakmerő volt, de nekem mindezt elnyomta a tény, hogy épp megcsalást hajtott végre majdnem az egész könyv alatt. Ami amúgy annyira nem is zavart volna, hogyha nem az lett volna, hogy magában mindig rájön, hogy hoppá meg kellene állni, hoppá ez most így nem lesz jó, hoppá mekkora egy szar vagyok. Viszont minden ilyen pillanat után meggyőzte magát, hogy nem, ez semmi komoly, nem baj, ha ezt meg azt csinálja, miközben amúgy teljesen tisztában volt vele, hogy ennek nem lesz jó vége. Amivel nem lett volna baj, hogyha az akkori pasijával akkor véget vet mindennek, de nem, még a visszatekintés végén is az volt a dilemmája, hogy Travist válassza-e vagy az akkori pasiját.

Viszont nem írom le teljesen Gabbyt, mert egy nagyon maradandó és lenyűgöző tényt tőle is kaptam, amikor a csillagokról beszélt. Persze azon kívül, hogy tényleg mennyire igaza volt, és mennyire érdekes, hogy mennyi mindent lehet tudni manapság a csillagokról, a közember pedig kb semmit se tud, míg régen a segítségükkel tájékozódtak az emberek meg egy csomó mindenre használták őket.

“Például, hogy ha nézzük őket, az olyan, mintha visszafelé utaznánk az időben, hiszen némelyik olyan messze van, hogy a fénye több millió év alatt jut el hozzánk. Illetve, hogy a ma látható csillagok fénye a dinoszauruszok idejében indult el felénk.”

Egyébként a könyv végére már Travis is kicsit a bögyömben volt, hogy tudta Gabbynek barátja van, mégis folyamat pusholta a csajt… Ez se épp a tisztességesség tetőfoka, de még mindig jobb, mint amit Gabby csinált végig. Ettől függetlenül összességében tetszett a könyv, mert nagyon jókat nevettem rajta, de úgy érzem, hogy a végének sokkal jobban meg kellett volna ráznia. Ezt valószínűleg az akadályozta meg, hogy nem igazán tudtam a nő karakterét megkedvelni.

Egyébként érdekes az élet, annyi minden extra szórakozást meg sportot csináltak, meg csinált Travis, aztán a tragédia mégis egy szimpla autóbalesetből származik...

Tomi Adeyemi - Erény és bosszú gyermekei (Orisa legendája-sorozat 2. rész)

 

(Ez a borító is egyszerűen csodálatos, bár sajnálom, hogy eltér a grafika az első kötetétől, ami még ennél is csodásabb volt)

Végre elkezdtem és befejeztem az Orisa legendája trilógia második részét az Erény és bosszú gyermekeit. Ennek az első része a Vér és csont gyermekei voltak, a harmadik pedig ha minden igaz az évben jön majd ki, de ha megint ilyen gyorsan fogják fordítani, akkor csak jövőre lehet majd olvasni magyarul. Sad.

Az első könyvért odavoltam. Legalábbis emlékeim szerint az nagyon tetszett. Az egész világ, amit kaptunk engem magával ragadott. Hogy mágia volt benne, de más fajta, mint amiket eddig megismerhettünk, ugyanis Tomi az afriaki gyökerekhez és vallásokhoz (Joruba) nyúlt vissza. És igen, ez a történet fekete szereplőkről szól. Ami csak még jobban tetszett, mert hát nem igazán kapunk világmegváltó történeteket fekete mágusokkal. Amit pedig a legjobban imádtam, hogy nagyon erős társadalmi problémákkal foglalkozik. Meg amúgy is szeretem a fájdalmas, depresszív történeteket.

Amire viszont tisztán emlékszem, hogy nem tetszett az első kötetben az, hogy Inan és Zélie kapcsolata mennyire - számomra - hirtelen lett annyira mély, mint amennyire az írónő azt el akarta hitetni. Az a mélység kicsit alaptalan volt nekem, ettől függetlenül persze szurkoltam nekik. Ez a mélység próbált megmaradni itt a második kötetben is, de Inan karaktere annyira katasztrófális lett számomra, hogy már inkább a haláláért szurkoltam.

 Inan

“Az a király akartam lenni, aki az apám nem lehetett. Erre én fejeztem be a művét.”

Inan karaktere az első kötetben is eléggé befolyásolható volt, de ott volt neki Zélie és a húga Amari, hogy kordában tartsák, ami ebben a kötetben már szinte egyáltalán nincs meg. Persze a szerencsétlennek mellettük is sikerült behódolni az apja, Saran király elvárásainak, ezzel megbocsáthatatlan következményeket okozva Zél életében. De az idióta nem tanult. Sőt! Ebben a kötetben az összes hibát elköveti, amit csak elkövethet. Olyan szinten naiv és befolyásolható, hogy azt hittem széttépem a könyvet a kezeim között. Az anyja, Nehanda királyné pedig mindent meg is tesz annak érdekében, hogy érzelmi zsarolás alatt tartsa. De hát sok erőfeszítésébe nem telik, mert Inan egy balfasz.

Persze voltak jó pillanatai, az első önálló gondolatai mindig jók voltak, amikor felcsillant bennem a remény, hogy na most! Na most Inan végre a helyes útra lép! Aztán jött az anyja, és puff első jó gondolatoknak annyi, jöjjenek a fos második gondolatok, amik kegyetlenek.

Aztán Inan tényleg jót cselekszik, megteszi a jó lépést, de aztán megint jön az anyja és bamm!

Úgyhogy az évszázad agymosottjának járó díjat Inan kapja!

Zélie

“Próbálok nem gondolni rá.

De ha mégis, a hullámokat hallom.

Baba velem volt, amikor először hallottam őket.

Amikor először éreztem őket.

Úgy szóltak hozzám, akár egy altató, vezettek minket az erdei ösvényről a tenger felé. Óceáni szellő borzolta a hajam laza gyűrűit. Napsugarak hullottak be a ritkuló falevelek között.

Nem tudtam, mit találunk, milyen csodát rejt az altató. Annyit tudtam, hogy el kell jutnom odáig. Olyan volt, mintha a lelkem egy része lenne ott, azokban a hullámokban.

Mikor végre megláttuk, kicsi kezem kicsúszott Babáéból, és eltátottam a számat a megilletődéstől, mert varázslat volt abban a vízben.

Az első varázslat, amelyet éreztem azóta, hogy a király emberei megölték a Mamát.”

Zélie maga az erő az első kötetben, bár néha elgyengül és szüksége van a megmaradt szeretteire, de viszonylag tartja magát. Bármennyire is erős és kitartó, bármennyire is ő a Halál katonája, még a legerősebb harcosok is pofára esnek, Zélie pedig hatalmasakat zuhan az egész köteten át. Nagyon csapongó volt, de mindazok után, amit és akiket és ahogy elveszített teljesen jogosnak találtam a belső vivódását. Meneküljön és éljen minden szenvedés és félelem nélkül, vagy harcoljon és veszítsen el mindent is, azért, hogy másoknak jó legyen?

Szerintem semmi baj, hogy Zélie akarata nagyon megrogyott olykor. Amivel viszont már bajom volt, hogy hogyan viselkedett Amarival, aki bár az ellenség lánya volt, mégis a családjának tekintette. Persze amikor nagy volt a szükség, végül mindig beadta a derekát, és ott volt a lánynak, de ez szerintem hosszú távon kevés volt. Ez pedig nagyon érződött Amarin is. Hogyha egy kicsit, egy kicsit jobban fókuszál mindarra, amit Amari az első könyvben értük tett, a mágusokért, ahelyett, hogy megrögzötten arra gondol, hogy Saran király családjából származik… Sokat segített volna mindenkin.

“- Olyan vagy, mintha esküvőre készülnél!

- Lényegében arról is van szó. - A nyakába borulok. - De nem egy emberrel kötöm össze az életem, hanem egy egész klánhoz leszek láncolva.

- Ugyan, menj már! A lerohanás előtt mást se hallottam tőled, csak hogy mennyire szeretnél csatlakozni az Aratókhoz.

- Akkor gyerek voltam, de most… - Elnémulok, behunyom a szemem. Nem tudom, mit mondjak.

- Túl sok minden történt? - kérdezi a bátyám.

- Túl sok mindent vettek el.

Csend lesz. Visszaülök a székre, mindenre és mindenkire gondolok, akiket elvesztettünk. Valamikor a varázslástól éreztem úgy, hogy igazán élek, de most nem használhatom a mágiát úgy, hogy ne gondoljak azokra, akik meghaltak.”

Ez a jelenet szerintem remekül bemutatja, hogy Zélie mennyire össze van törve, mennyire megviselte minden, ami történt. Mennyire fél a még megmaradt szeretteinek az elvesztésétől, attól a rengeteg mindentől, amit elvárnak tőle, és attól, hogy nem lesz képes eleget tenni nekik, hogy miatta fognak még többen meghalni.

“Mosolyogva átmegyek a templom elé. Épp előttünk van a tökéletes szirt. A vízeséssel szemközt ugrik ki a hegyből.

(...)

Odatartom arcomat a szelek ostorának.

Kislánykorom óta nem érzett szabadság hajt előre. A mágia úgy ágaskodik bennem, akár a hullám. Még egy lépés, azután elrugaszkodok a szirtről.

(...)

A varázsige elnémul a szél üvöltésében. Szétvetem a végtagjaimat. Egy pillanatra tudok felfelé szállni.

(...)

Rohan felém a víz, megint hatéves vagyok. Baba és Mama még élnek.

Még senkinek sem kell meghalnia, akit szeretek.

(...)

Kacagva hajtom magamat felfelé. Egy pillanatig felülemelkedek minden szenvedésemen. Érzem a szabadságot, amelyre vágytam.”

Talán ez a jelenet a legkeserédesebb az egészben. Előttem van egy világ, ahogy Zélie boldogan nő fel, az édesanyjával és az édesapjával, ahol boldogan használhatja a mágiát úton útfélen. Ahol normális keretek között éri el, hogy az Aratók klán főnöke legyen. Ahol minden nap ilyen a számára, mint ez a pár pillanat, és sírok.

Amari

“Békénk törékeny, akár az üveg, de nem hallgathatjuk el többé az igazságot. Túl sokáig némították el a mágusokat. Ha én nem szólok értük, ki fog?”

Amari csodálatos az egész könyv alatt. Harcol a Orisáért, a kosidánokért, a tîtánokért (olyan kosidánok, akiknek mágus felmenői voltak, de nekik nem volt semmilyen mágiájuk, egészen az első kötet végéig), és a mágusokért egyaránt. Ő tényleg békét akar, és igyekszik mindent bevetve a mágusok oldalán. Míg Zélie egy bizonyos ponton túl már teljesen elvész a mágusokkal tervezett bosszúban, addig ő próbálja őket visszarángatni a valóságba, megértetni, hogyha ugyanazt csinálják, mint a mágiára képtelen kosidánok, akkor ugyanolyan rosszak.

A könyv közepe felé, átlép egy határt, szerintem, de az még annyira nem is vészes. Arra még azt mondom oké, csak feszegette a határokat, mondjuk azt. És valahol jogosan tette, mert muszáj volt valahogy elérnie, hogy emberszámba vegyék a mágusok. Egyedül azt sjanálom, hogy Zélie-nek tett ígéretét közben megszegte…

Aztán Amari miközben erősen menetel és küzd az igazáért, azért, hogy mindenki békében élhessen, hogy minél kevesebb ember sérüljön, lassan elhagyja önmagát a könyv végére. Olyat tesz, amit nem mertem volna elképzelni. 

A könyv során végig, sőt talán már az első kötetben is, mindig furcsálltam, hogy mennyit gondol az apja szavaira. Hogy azzal bátorítja magát. Ezzel igazán nem is volt gond, egészen a második kötet végéig.

Ebben a kötetben tökéletes példát kaptunk arra, hogy ha két mérgező szülővel nő fel az ember, az mekkora befolyással van az egész életére. Vegyük csak Inant és Amarit ebben a kötetben.

Ami nagyon tetszett, hogy a két testvér ahogy haladunk a történetben rájön, hogy bármennyire is próbáltak küzedni az apjuk ellen, ugyanott végezték.

“Én sokkal jobb királynő leszek.

A búcsúszavaim apához. Egy régi Amari fogadalma. Gúnyolása mindannak, akivé lettem.

Nem tudom, apa elszörnyedne-e azon, amiket műveltem, vagy büszke lenne, hogy milyen mélységekig lealjasodtam. Nem vagyok jobb nála.

Ugyanolyanok vagyunk.

(...)

Hogy az égbe engedhettem, hogy a kísértete legyen a vezérlő csillagom?”

Mama Agba

“Olyan, mintha a szellőt hozná magával a kreppelt selyem redőiben.”

Zélie szemszögéből van a fenti idézet, amivel Mama Agbát jellemezte - tökéletesen.

Úgy kellett, mint egy falat levegő ebbe a történetbe. Mama Agba Látó, és nem tegnap született, valószínűleg ezért is olyan ölcs és megértő mindenkivel. De ha nincs, akkor biztosan elvesztek volna a karaktereink a gyűlöletükben, a fájdalmaikban és a bizonytalanságukban. Tzain is azért segített, de hát róla nem érzem úgy, hogy szót kellene ejtenem, annyira most nem volt releváns. Szerintem.

“- A klánfőnökség nem azt jelenti, hogy többé nem követsz el hibákat. Csak annyit jelent, hogy a hibáid ellenére is tovább harcolsz.”

Az első könyvben nem kaptunk belőle olyan sokat, ha jól emlékszem. De esküszöm, ebben a könyvben ő volt a legcsodálatosabb.

“- Nem egyedül kell csinálnod. Mindnyájunkat a szívedben hordozol. - Megfogja a kezem, és a szívemre fekteti, összefonva az ujjainkat. - Élni fogunk minden lélegzetedben, minden igézésedben, amelyet elmondasz.

A mosolya felragyogtatja sötét arcát, szarkalábakat rajzol a szeme sarkába.

- Az istenek gyermekei vagytok. Sohasem lesztek egyedül.”

Mama Agba elérte, hogy úgy bőgjek ismét, mint egy újszülött kisbaba. Legutóbb A szív ritmusa című könyvben bőgtem ennyire TJ bácsi miatt. Hihetetlen, hogyha jól vannak megírva és életre keltve, akkor milyen érzelmeket tudnak kicsalni belőlünk az idős, bölcs karakterek.

“- Nem vagy azonos a tévedéseiddel! - Mama Agba megragadja Amari vállát, aki ettől még keservesebben sír. - Egy pillanatig se hagyd, hogy azok határozzanak meg vagy pusztítsanak el! Az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Higgy az ő nagyobb tervükben!”

Imádtam, hogy miután Amarai elkövette azt a bődületes nagy hibát, Mama Agba még akkor sem engedte őt el. Mama Agba végig mellette volt, akkor is, amikor a mágusok kiközösítették, amiért ő tîtán, amiért a király lánya. Mama Agba nem a cimkéket látta, hanem az embert, aki elmenekült az első kötetben, amiért az apja megölte a legjobb barátnőjét, aki mágus volt, aki az életét kockára téve segített, hogy Zélie-nek sikerüljön visszahozni a mágiát Orisába.

Egy szó, mint száz: olyan volt ő, mint egyetlen útmutató csillag, a sötét éjszakai égbolton.

Roën

Úr isteeeen! Hát ha InanxZél shipnek szurkoltam az első kötetben, merthát na, azért csak vártam mikor lesz már action közöttük, AKKOR ITT FULDOKOLTAM RoënxZélie momentekért. Nem volt sok, de ami volt, az csodálatos volt.

Őszinte leszek, én egyébként nem emlékeztem már, hogy az első kötetben mit csinált Roën, úgyhogy utána kellett olvasnom lol De nem számít, mert amit itt csinált, azt sose fogom elfelejteni.

A legjobb jeleneteket ennek a férfiúnak köszönhetjük. Annyira jó volt ez a pimasz, kemény, mégis támogató szerepe, és annyira illik Zélie-hez. Nem úgy, mint Inan, akit dróton kell rángatni… nem, Zélnek egy erős, magabiztos férfi kell, mint ez az ember itt. 

A legeslegcsodásabb jelenetük az volt, amikor elvitte Zélt a tengerre éjszaka. A fények, az érzések! A világ, amit bemutatott Zélie-nek, ahogy újra mosolyt csalt az arcára, amikor a legmélyebb pontján volt. És utána, és utána!

“- Hökenärīnusaī. - (...)

- Ez mit jelent? - kérdezem.

- Isten hozott itthon.

- Höke-närī-nusaī - ismétlem. Roën álmos szeme tágra nyílik. - Elrontottam?

A fejét rázza. - Csak évek óta nem mondta senki ennyire otthonosan.”

Azt mondta Zélnek, hogy ő az otthon sdkjgsdkjgnkds Roën egy zsoldos katona, aki már rég elvesztette a családját és mindenét is. Az, hogy ezt mondta Zélnek, többet mond mindennél. A legcsodálatosabb dolog.

Aztán jött az a rész, mielőtt minden tönkre ment volna, amikor betelt nála a pohár, és neki esett Zélie-nek, és édes istenem bármennyire is kemény volt, annyira jól csinálta! Szükség volt rá, mert rajta kívül senki, de senki nem billentette volna helyre a dolgokat így Zél fejében.

“- Ezek a hülyék a vérüket ontották érted! Meghalnak érted! Te viszont csak el akarsz iszkolni, hogy nyalogathasd a sebeidet…

- Milyen jogon beszélsz így? - Ismét sarkon fordulok. - Te otthagytad az otthonodat!

- Mert nekem nem volt semmim! - ordítja. - Nem volt senkim! Te győzni fogsz, és még mindig rengeteg olyan ember van, akit szeretsz! Nem sajnállak! Hagyd már abba ezt az önsajnálatot!

(...)

- Te nem ítélkezhetsz fölöttem - suttogom. - Nem én kértem magamnak ezt!

- Soha, senki se kéri, de akkor is itt vagy. Megvagy, holott milyen sokan nincsenek! - Úgy markolja a fejét, mintha ki akarná tépni a haját. - Túlélted a Lerohanást. A különítményeseket. Túlélted egy király haragját! Te nem vagy áldozat, Zélie. Túlélő vagy! Hagyd abba ezt a menekülést!”

Úgyhogy Roën most teljesen a fejembe véste magát, és eskü még azon is gondolkodom, hogy elolvasom az első kötetet megint. Csak azért, hogy tovább szidalmazzam Inant és tovább szeressem ezt az embert.

Viszont félek, ugyanis láttam twitteren, hogy Tomi nagy Avatar fan volt, és ZukoxKatara end game-et akart, amit nem kapott meg. Ebben a sztoriban Inan és Zélie kapcsolata eléggé arra hajaz…

Még Nehanda királynéról ejthetnék szót, aki csodálatosan kihasználta egyszem fia gyenge jellemét. Aki a lehető legjobb gonosz volt, mert tényleg csodásan hozta a szerepet, szerintem jobb volt, mint az elsőben Saran király. Megvetettem minden sort, amiben szerepelt. Azt pedig mégjobban, hogy a mágusok legyőzésére mágiát használtak, ráadásul úgy, hogy tîtánok asé-ját (a mágia az emberek vérében) szívták el, hogy erősebbek legyenek, ezzel feláldozva több száz ártatlan embert. De tényleg, undorító, hogy azzal akarták megnyerni a háborút, ami ellen küzdöttek, és amit eltöröltek, és ismét el akartak törölni a föld színéről.

Ez a nő, úgy ahogy van, egy hányadék.

Tomi Adeyemi világa még mindig csodálatos, éppugy a stílus, amiben ír. Örültem, hogy mélyebb betekintést kaptunk Orisa válágába, a klánokba, abba, hogy hogyan működik és működhet a mágia. A világ tovább bontakozott a szemeink előtt, aztán pusztult el a háborúban, én pedig ittam minden pillanatát, amikor nem épp szétszaggatni akartam a könyvet a kedves Inan és Nehanda miatt.

Ismét sikerült megsiratnia a sok veszteséggel és csatával, amiket remekül tárt a szemeim elé.

Így visszagondolva, nem tudom, hogy tényleg gyengébb lett-e, mint az első, mert eseménydús volt, és mindig történt valami érdekes, ráadásul az érzelmeim is teljesen elragadta. A karakterek? Persze, azok lecsúsztak, nagyon lecsúsztak… De úgy hiszem, hogy ez egy ideiglenes törés, egy olyan törés, ami az átlagos emberek életében is eljön, mielőtt teljesen ki tudnának virágozni. A cím pedig remekül szemlélteti, hogy a szereplőink mennyire megrekedtek, mennyire vivódtak a bosszú és az erényesség között. 

Igazából nem tudom, hogy boldog befejezésnek örülnék-e jobban vagy sem. De ahogy egyelőre haladnak a dolgok, kétlem, hogy annyira boldog befejezést kapnánk.

Mindenesetre alig várom, hogy jöjjön az utolsó kötet, és hogy kijöjjön a film! Habár már ezek után nem tudom, hogy leszek képes a filmben bármilyen Inanos jelenetet is élvezni xDDDD