Helen Hoang - Amit a szív diktál

 

Ennek a könyvnek az első felét nagyon élveztem, igazán jó karakterek vannak benne, szenvedélyesek, furák, szerethetőek, tehát minden, ami egy jó karakterhez kell. Nagyon kedveltem Annát, ahogy ott beszélt arról, hogy milyen elvárásokkal kell szembesülnie, amit egyébként gyakran nem is más emberek támasztanak felé, hanem saját maga, na meg a családja. Hát egyből megjelent a szemem előtt egy páros, akiket imádok és mindig nézek facebookon. Imádtam, amikor Anna arról morfondírozott szopás közben, hogy ő mennyire nem szeret szopni XD Imádtam, hogy van egy háziállata, Kavics, aki egyébként egy kavics XD Imádtam, hogy ilyen kis bohókás volt, de mégis elég fura, tök sok érzéssel. És Quan is lenyűgözött, már az elején. Hogy ennyire imádja a gyerekeket, hogy így áll a családjához, a barátaihoz és az élethez, hogy nem adta fel, amikor beteg lett és meggyógyult. 

Hát amikor kiderült, hogy Julian nyitott kapcsolatban akarja tovább folytatni, nem is tudom mit éreztem. Olyan "elvagyok vele, mert ezt várják el tőlem" kapcsolat volt az övék, legalábbis Anna részéről, hogy Julian mit érzett, fogalmam sincs. Ahogy Anna reagált, az egy kicsit sajnálatra méltó volt, végül beadta a derekát. Dehát ezzel meg találkozott élete szerelmével, úgyhogy ha úgy vesszük, még segített is neki Julian kiszakadni egy olyan világból, amiben amúgy a lány nem érezte magát jól, csak nem mert szólni róla, mert a családja imádta Juliant. 

Az elején, ahogy megismerkedett Quan és Anna, ahogy nézték a hülye dokumentum sorozatokat, hát annyira jó érzés volt olvasni. Ki a fene gondolna erre, hogy arról írjon, ahogy két ember más-más helyen egy randi appon találkozva a polipokról néz dokumentumfilmet XD Hát kurva jó ötlet volt. A könyv egyébként szexuálisan túlfűtött, szerintem amúgy sokkal több erotika van benne, mint amennyi kellett volna. Az elején ezek a majdnem-szexek, meg mutasd meg hogy szereted cuccok enyhén zavarbaejtőek voltak, mintha kb pornót olvasnék, pedig szerintem rohadtul nem ez volt a lényege az ő történetüknek. Viszont ez egy kicsit ilyen kettős, mert amúgy meg tök jó volt ezeket a pettingeket olvasni, szenvedélyes volt és érzéki minden mozzanata. 

Ahogy ők ketten egymásba szerettek, jöttek a bonyodalmak is. Egy kicsit olyan volt amúgy Quan helyzete, mintha kb én vinnék haza egy fiút, nem felelt meg Anna családjának a tetkóival, meg hogy ilyen félig carpe diem életmódba volt, meg hogy nem volt rendes állása, ami nem is igaz. Hát Anna családja, kezdve a nővérével... kiakasztó, fárasztó, ellenszenves, mégis nagyon valódi volt. Simán el tudom képzelni, hogy egy kínai családnál ilyen keményen bánnak a gyerekekkel, vagy hogyha egy kicsit is kilóg a családból, széttapossák. Így volt ez Annával is és a betegségével, kb nem is érdekelte a a nővérét, hogy milyen betegsége van, csak azt mondogatta, hogy ez biztos nem igaz, csak figyelemre bánik. Hát na igen... ilyen ez, amikor a családod nem hallja meg a segélykiáltásod. Borzalmas lehetett Annának, hogy miközben próbált segíteni az apjának, aki már félig a sírban volt, még arra is rá kellett jönnie, hogy a betegségének mennyi rétege van és miképp befolyásolja az életét. 

Összességében jó könyv volt, a vége felé azért kezdett laposodni, amikor már Anna rájött, hogy csak ő irányíthatja az életét, és visszatért a hegedűhöz meg Quanhoz. Az kifejezetten tetszett, hogy mindenki ott volt a koncertjén, csak a nővére nem, akivel közben összevesztek az apjuk miatt. Ezzel is az író a realitás talaján maradt. 

Rácz-Stefán Tibor – Kamupasi karácsonyra

Oké, azt hiszem kijelenthetem, hogy ez a kedvenc bl könyvem. Hirtelen azt sem tudom, mit írjak róla, egyszerre itt van minden érzés és gondolat, de nem tudom annál hitelesebben átadni, mint maga a könyv. Ezt minden bl szeretőnek el kellene olvasnia! 

Először is imádtam ezt a borítót! Másodszor a történetet, ami egy kellemetlen alaphelyzetet állít fel, Daninak a karácsonyi vacsorára haza kell vinnie a szerelmét, aki amúgy nincs, de azt hazudta, hogy van, hogy ne cikizzék. 

Adott egy gyerekkori ex-barát, Zénó, aki visszatér Dani életébe, azonban fogalma sincs arról, milyen sebeket okozott Daninak azzal, hogy anno kilépett az életéből. 

Többek között emiatt is alakult ki Daninak tisztaságmániája és OCD-je, attól a megfeleléskényszertől, hogyha minden tökéletes körülötte, akkor talán őt is szeretni fogják. Istenem amúgy, annyira fájt így olvasni a fiú belső gondolatait, hogy milyen kínt okoz neki ez, hogy nem tud uralkodni a késztetésen, hogy feltakarítsa a koszt vagy megigazítson valamit. Mindig is érdekeltek az ilyen betegségek, érdekes így olvasni róluk, könnyebb megérteni is az ezzel elő embereket. Tehát Dani sokszorosan sérült volt, dehát ki nem az? Aztán váratlanul felbukkan Zénó az Ambrózia könyvesboltban, Dani munkahelyén és elkezdődnek a bonyodalmak...

– Ó, az Obszidián! Készülj fel, hogy bele fogsz zúgni Daemon Blackbe!

Amúgy meg... ki ne akarna a könyvesboltban beleszeretni valakibe? Minden álmom egy olyan srác, aki szeret olvasni, és akivel a könyvekről is tudok beszélgetni. 

Zénónak is ott volt a magányos gyerekkora, a nagymamája, akit túl hamar elveszített, akit tizennégyévesen egyedül ápolt, senki nem volt vele abban az időben... Borzasztó magányos lehetett. 

Nehéz az élet, ha sosem tudod, jövőhéten melyik országban ébredsz majd fel. 

Végül persze Zénó lett a kamupasi karácsonyra. Istenem, de imádtam azt a kb egy napot, amit ott töltöttek, te jó ég. Szerettem, amikor egymást úgymond kerülgették, Zénónak mindig volt egy mozdulata, egy érintése egy bensőséges gesztusa Dani felé, amiről árulkodott, hogy "szerelmesek". Az egyik kedvenc jelenetem az, amikor Dani szobájában éjjel olvasnak egymásnak hátatvetve, meghitten. 

Az olvasás békességet teremt a káoszban, és boldogságot a kietlenségben.

Ez az, amire minden könyvmoly vágyik: a teljes harmóniára a pároddal, amikor az olvasás nem a másiktól elvett idő, hanem éppen az, ami közel hoz titeket egymáshoz.

Azt is imádtam, amikor Zénó segített Daninak újraélni a gyerekkori vágyait és felülette a rénszarvasdíszre, ahogyan régen az apukája tette. 

Több mint tizenöt éve halott, de ugyanúgy fáj, mint régen. Egyszerűen csak megtanultam elviselni a hiányát. Ha rá gondolok, még mindig szúr a szívem, és eláraszt a bánat, de már nem taszít a földre.

A végén volt egy történés, értem, kellett, hogy legyen benne valami bonyodalom, de hogy miért pont így, azt nem tudom. Mindenesetre neg lehetett érteni Zénó viselkedését a végén, nincs ember, aki ebben a helyzetben jól reagált volna. 

Nem a párkapcsolat és a viszonzott szerelem a kulcs önmagunk jobbá tételéhez, hanem a munka, amit mi magunk beletesszünk a fejlődésünkbe. 

Összességében minden rezdülésüket imádtam, szó szerint, amikor Daninak elakadt a szava, elállt az én lélegzetem is, teljesen kész voltam. Még sosem volt ilyen, de Daninak és Zénónak hála megtapasztaltam azt, milyen, amikor egy könyvön eláll a lélegzetem. Az a sok érzés, te jó isten, lehet elfogult vagyok, ennel az írónak nagyon szeretem a könyveit, de ez lett a kedvencem. Azt pedig külön szeretem a történteiben, hogy a szereplők több könyvön át élnek, felbukkannak mellékszereplőként a korábbi kedvenc karakterek. Már alig várom, hogy mi lesz a következő, akiben egy kicsit Dani és Zénó is megjelenik. 

Nem volt egyszerű ez a pár nap egyikünknek sem, de bármit is hoz a jövő, azt veled akarom megélni, és nem nélküled. Mert ha egy ponton rosszra fordulnának a dolgok, addig egy életre való boldog pillanatunk lehet.

Abby Jimenez – A póráz két végén

 

Ezt a könyvet fülszöveg és borító benyomására választottam, felkeltette az érdeklődésem a kiskutyás koncepció. Az alap sztori arról szólt, hogy Sloan egy ideje már elveszítette a vőlegényét, de még nem jutott túl a gyászon, azonban betoppan az életébe, pontosabban a kocsijába egy kutya, aki teljesen felforgatja az életet. Merthogy társul hozzá egy gazdi is, aki történetesen zenész, mégpedig a nő kedvence. A kiskutya remek kerítőnek bizonyult, majd egyszer én is így fogok párt választani. XD

A főszereplő, Sloan  szimpatikus volt, mondjuk ahhoz képest, hogy kivarrt karú vagány nő, nekem inkább gyengéd művészlélek lányként jött át, de persze ez nem üti egymást. 

Jason nekem nagyon megnyerő volt, imádtam az ő megjelenését, a mindent-meg-akarok-adni-neki hozzáállását, ahogy szinte tenyerén hordozta Sloant. Aki nagyon tetszett nekem, az a szókimondó legjobb barátnő volt, Kristen és a férje, akik mindig kiálltak és segítettek, amikor csak szükség volt rá.

A történet közepéig jól haladtam a könyvvel, aztán kissé kiszámítható volt a történet íve, így lassan és nehézkesen olvastam végig. Megvoltak a klisék, amikor a turné egyik állomásán megjelent a nő, hogy meglepje Jasont, de az exnek hitt énekes csaj nyitott ajtót, erre azt hitte, megcsalták. 

Az ember nem lehet befolyással arra, hogy milyen rossz dolgok történnek vele. De azt eldöntheti, hogy önmagából mennyit enged sérülni miattuk.

Amit viszont Jason tett... Hogy valóban azt hazudta, hogy így történt csam azért hogy a lánynak biztonságos élete lehessen, ezáltal lemondott róla önzetlenül, hihetetlen. Melyik férfi tenne ilyet? Kedveltem Jasont, annyira férfias és gentleman volt, több ilyen férfi kéne a világnak.

– Emlékezetből meg tudnám festeni az arcodat, tudod? – mondtam halkan. – Belém égtél, Jason.

A vége tipikusan olyan, hogy a könyv harmadánál történik valami durva bonyodalom, ami végül megoldódik. Ez éppen a koncert közben volt, amikor két szám közt Jason bevallotta a többezer ember előtt, hogy szerelmes és elénekelte a hozzá írt dalt. Aztán felismerte a tömegben ülő Sloant, elindultak egymás felé és bum, happy end. Ez a jelenet egyébként amellett, hogy klisés volt, tetszett, romantikus volt. 

Egy valóságos költemény volt, egy nőről szólt, aki maga volt az összes évszak. Ő volt a néma pillamat, amikor a hó hullani kezd. A lágy, csábító tavaszi köd a befagyott tó felett. A telihold, fehér és makulátlan a tintafekete nyári égbolton. Az ősz, ami úgy tündököl, hogy az ember szíve beleszakad, amiért láthatja ezt a békés szépséget.

Őszintén összességében nem volt rossz, aranyos volt, de annyira nem ragadott magával, hogy többször is elolvassam. 

Ez csak egy átmeneti évszak volt és minden évszaknak megvan a maga szépsége. Még akkor is, ha az ember a következőt várja.

Sue Fortin - Sister Sister

 

Sue Fortintól már olvastam könyvet, az akkor annyira nem fogott meg, ez ellenben nagyon is, hiába volt kiszámítható, olyan jól volt az XD voltak benne meglepő tények így is, amik jól jöttek ki benne, akkor robbant, amikor kellett neki. 

Alapjáraton nagyon kedveltem Claret, olyan igazi nő és anyuka jelent meg a lelki szemeim előtt, aki lojális a férjéhez és a családjához, közben jól teljesít a munkában is, olyan igazi tökéletes nő, akit mindenki szeret. A férje Luke is szimpatikus volt, bár többször gondoltam őt papucsnak, mint erős férjnek, meg ez a muveszkedos baromsága sem tetszett, gyakorlatilag Clare teremtette meg a pénzt. Ellenben a kapcsolatuk nagyon szép volt, ahol szeretet és szerelem is jelen volt, osszeillo páros képet nyújtották, akik meg tudnak mindent beszélni egymással, noha Clare életében jelent volt a folytonos szomorúság, amiért 20 éve nem látta a húgát, ami egyébként beterítette az egész könyvet szürkeséggel. 

Amikor megkapta a levelet Alice-től tök boldog volt mindenki, aztán fokozatosan jöttek a baljós dolgok, a paranoia, Clare gyanakvása, ami ugye teljesen jogos volt. Ezen a ponton egyébként Lukeot utáltam, hogy ennyire nem ismeri a feleségét, hogy ennyire nem hisz neki gyakorlatilag semmiben, amit a felesége próbált neki elmondani/elmagyarázni. Inkább hitt egy gyakorlatilag vadidegennek, akit nem is ismert, mintsem annak a nőnek, akivel X ideje együtt van és minden rezdülését ismeri. Luke itt nálam lecsúszott jó mélyre, habár minden közvetett bizonyíték Clare ellen szólt, azért baszki csak a feleségemnek hiszek, nem egy kis csitrinek. Na mindegy. 

A vége több ízben is meglepő volt. Először Leonardre gondoltam, hogy tutira ő lesz az emberünk, aztán róla egy másik dolog derült ki, ami rohadtul meglepett, bár tök logikusan fel volt építve. Aztán a kettő nem zárta ki egymást, tehát továbbra is ott maradt lehetséges főgonoszkent a fejemben, de ekkor már Tom is itt volt, hogy tutira ő lesz az XD Szegény Alicet sajnáltam, teljesen másképp is alakulhatott volna ez, dehát ilyen egy mi lett volna, ha... Egy katyvasz volt az egész amúgy, de egy logikus katyvasz, es ugye mint az elején írtam, kiszámítható is, de tényleg így, kiszámíthatóan kiszámíthatatlan.

Colleen Hoover - Ugly Love

 

Tudtam, hogy lényegében más lesz ez a könyv, mint amiket olvastam az írótól, már a legelejétől kezdve fanfic hatása volt a tartalomnak, viszont sok könyvet meg tudnak tölteni úgy, hogyha valami nagyon fanfic is, az író képes ezt úgy megcsinálni, hogy egy csodálatos történet legyen. Hát sajnos valamiért úgy érzem, hogy most ezt itt nem sikerült elérni nálam. Tetszett, mert nem lehet rá azt mondani, hogy nem, ugyanis elég gyorsan elolvastam, inkább azzal volt a probléma, hogy mivel Colleenról van szó, magasak voltak az elvarasaim a karakterekhez, a sztorihoz. Nem volt kiemelkedő karakter, mondat, történés. Ennek ellenére tudatos volt a felépítés, minden a helyén volt egyébként, talán lehetett volna most valami szabálytalanság az egészben; túl kiszámítható volt, olyan sablon az egész, ami nagyon meglepett. És közben meg tényleg tetszett. Fura. 

Tetszett Miles, de nem volt semmi extra, nem lettem belé szerelmes. Az indoka tetszett, meg tényleg minden olyan érthető volt, mit miért tett, bár olyan fanfices hatása volt (szintén) ennek a "ne kérdezz semmit a múltról, ne várj semmit a jövőtől" dumájának, valahogy másképp is ki lehetett volna ezt fejezni, miért nem akar beszélni a múltjáról, milyen fájdalom érte, hiszen a legnagyobb kín érte, amit az ember csak elképzelhet. Egy ilyen után nyilván megváltozik egy ember egész lénye, attitűdje. Talán egyébként Miles részei jobban is tetszettek, rövidek voltak és velősek, és Rachellel annyira tökéletesek voltak, hogy már szinte sajnáltam, hogy ez a könyv nem róluk szólt, hiszen az a kapcsolat szerelemre volt építve, Tate-tel pedig szexre. Annyi csodás gondolata volt Miles-nak Rachel-ről. 

Régebben is élveztem a csókolózást, de csak azért, mert tetszettek a lányok, akikkel csináltam. Ennek semmi köze nem volt a személyiségükhöz. Amikor megcsókoltam őket, gyönyört éreztem. Ezért szeretnek az emberek csókolózni. De amikor valakit önmagáért csókolsz, a különbség nem a másfajta gyönyörben található, hanem abban, milyen fájdalommal jár, ha nem csókolhatod.

Viszont Tate is olyan karakter volt, akit kedveltem. Nem volt bennem ellenszenv iránta, szimplán nem fogott meg, nem tudtam vele azonosulni. Kidolgozatlanok voltak és nem éreztem azt, mint Atlasnál pl, aki felrobbantott körülbelül az első mondatával, a lényével. 

Lehet egy másik életszakaszomban jobban tetszett volna, de így azt mondanám, hogy egynek elment. Azért nem adom fel a Colleen könyveket, keresem a kincseket. 

Chevy Stevens – Aznap éjjel

 

 

Aztarohadt. Ez a történet nagyon durva volt, minden szempontból. Kiborító, felkavaró, hihetetlen, izgalmas, fájdalmas, nagyon igazi.

Nagyon jó megoldás volt, hogy a jelen és a múlt váltakozott, így egyszerre ismerhettem meg a történtek hátterét, a miértekre viszont csak a legvégén, a jelenben derül fény.

Tizenhét év. Kimondva nem sok, de belegondolva brutál sok. Amikor benne vagyunk, éljük az életünket, ami néha unalmas, néha annyira eseménydús, hogy csak elrepülnek a napok, hónapok, hirtelen az évek is semmivé lesznek, elmúlnak. De nem tűnnek el, mert ott van bennünk minden, ami addig megtörtént velünk.

Tizenhét év. Felfoghatatlan, megfoghatatlan. Most huszonnégy, majd' huszonöt éves vagyok. Megéltem már ennyi évet, mégis kevésnek tűnik, a jelenlegi korom pedig már néha soknak. De tizenhét évet leélni úgy, hogy börtönben vagy, ráadásul ártatlanul?! Senki nem hisz benned, még a saját szüleid sem. Jézusom, borzalmas. Felidegesített, felháborított a rendszer, ami Toni ellen volt, amikor lecsukták őt a húga meggyilkolásáért, csakmert éppen ott volt, senki más rajta és Ryan-en kívül. Igazságtalan volt minden, Toni múltja, jelene, ahogy bántak vele. De a legrosszabb az, ahogy az anyja kezelte. Valahol megértettem, de közben el is ítéltem miatta.

Végig reméltem, hogy kikerül Toni a börtönből, és sikerült, erre még utána is minden ellene szólt. Nagyon sajnáltam, hogy őt és Ryant igazságtalanul szétszakították, és még el is tiltották őket egymástól. Ami kettejük között volt, azt imádtam. Bár hibáztak, lázadtak, hiszen kamaszok voltak, mi mást tehettek volna abban a korban. De imádtam azt a bizalmat, a megértést, törődést, ami közöttük volt, hogy csak gondolniuk kellett egymásra, a másik megérezte ezt. Kötelék, ez volt köztük, méghozzá erősebb, mint bármi más, ez a kötelék kiállt tizenhét év próbát is.

A pillanat felduzzadt köztünk, az érzések nyersen ránk csaptak. Emlékeztem a kölykökre, akik voltunk, hogy átmehettem hozzá és átölelhettem, ő megszagolt és megízlelt, de most semmit sem tudtam róla. Idegen volt.

Amikor a végén pedig kiderült, ki és miért ölte meg igazából Nicole-t, te jó ég. Megdöbbentő. Tudtam, hogy Shauna mindvégig benne volt, hogy fix, hogy ő volt, na de az oka, na erre nem gondoltam, hogy az apja is benne volt. Undorító, pláne, hogy rendőr volt, és még így is védte a lányát és önmagát, fúj. És mit tehet az ember, ha a rendőrök ilyenek, akiknek meg kéne védeniük, mégis kiben lehet megbízni? Hát, senkiben, csak saját magadban.

 Ennek a történetnek olyan igazi happy endje sehogy se lehetett, de szerintem a legjobban zárult. Kiderült az igazság, megkapták a bűnösök, amit megérdemeltek. Borzasztó, hogy tizenhét évet vettek el igazságtalanul két ember életéből, de legalább visszakapták egymást, kaptak lehetőséget egy új életre, együtt.

 

 

Leiner Laura – Random

 

 

Nem terveztem meg előre, hogy mikor fogom elolvasni ezt a könyvet. Éppen folyamatban volt egy másik, amikor hirtelen kedvet kaptam rá, csak úgy random. Tudtam, hogy egy nyaralásról szól, és mivel szeretek történeteket akkor, abban az időszakban, évszakban olvasni, amiben a cselekmény játszódik, nem akartam tovább húzni, amúgy is pont alkalmas volt erre a szeptemberi vénasszonyok nyara, na meg Leiner Laura abszolút kikapcsolódást nyújtó stílusa. Pont erre volt szükségem.

Teljesen véletlen, hogy pont öt éve voltam tengerentúlon nyaralni Görögországban – bár a történet fő helyszíne Tunézia – abszolút visszahozta az emlékeket, a tenger illatát, a nyaralás hangulatát, a kalandvágyat.

Emma, a főszereplő lány nagyon szimpatikus volt nekem az első perctől kezdve, bár nem értettem eleinte a pontozási rendszerét, de megszoktam. Nagyon tetszett a személyisége, az öniróniája, a humora, a szerencsétlenkedései, borzasztóan sokat nevettem főleg ezen, szerintem életemben nem nevettem még így könyvön, mint most. Zseniális volt, hogy akármihez hozzányúlt, vagy csak kb. ránézett, összetört, ami csak lehetett, megtörtént vele: brutálisan leégett és megcsípte egy medúza is.

Noel, a fiú, akiről már nyilván az eleje óta tudni lehetett, hogy Emma bele fog esni, hiába egy alpári bunkó elsőre, hát én imádtam, hogy így egyszerre volt idegesítő, meg egy ice prince, aki nem mellesleg nagyon intelligens. Szeretem az ilyen vonzó seggfej palikat, akikről aztán kiderül, hogy a legtörődőbbek, amikor arra van szükség.

A többi szereplő közül nagyon szerettem Mikit, Palát, Évit és Szandit és Tomit, akik megszínesítették az egészet; Miki a túlzott optimizmusával, hiperaktivitásával, a többiek pedig amolyan hátvédként álltak Emma mögött – Tomi a legjobb barátjaként Pestről látta el jótanácsokkal, a lányok összetartóan utálták, akit kellett és főleg azokat, akik Noelre vetették a szemüket.

Fölösleges lenne leírni a történet cselekményét, mert úgyis el fogom mégegyszer olvasni. A kedvenc jelenetimet/fordulataimat viszont kár lenne kihagyni.

Először is imádtam azt a fordulatot, hogy Emma lakosztályba került, amit kénytelen volt Noellel megosztani, eleve mennyi olyan helyzet adódhatott így, ami khm izgalmas.

Az abszolút egyik kedvenc jelenetem, amikor a kerthelyiségben Emma két pincér teli tálcáját is összetöri, aztán mintha nem lenne elég, még a kezében lévő pohárt is eltöri. XD Sírtam a nevetéstől. XD

Jót szórakoztam azon, hogy az arab pincérek félreértették Emma rendelését, és a kezdeti egy pohár bor helyett a végén már három üveggel vittek neki – bár ebből egy üveg mindig Palánál landolt, aki a német lánykávával itta meg.

Szerettem, amikor Emma és Noel szívatták egymást, például a leégésre való krémmel, vagy csak ártatlan flörtölős beszólogatásokkal. Például amikor a bazárban voltak, és Noel el akarta adni Emmát két tevéért cserébe. XD

Várható volt, hogy Noel és Emma egymásra fog találni, aztán amikor már majdnem megtörtént, mindig közbejött valami – ez fú, olyan idegesítő volt.

Ami viszont a legjobban tetszett ebben a könyvben, hogy megidézte, visszahozta azt az öt hetet, amíg Görögországban voltam, pont ebben a szeptemberi időszakban, amikor olvastam. A mi társaságunk is random volt, bár teljesen más okból, és nem volt sajnos ott egy Noel nekem, de hasonlóan kalandos, vicces, élményekkel teli volt, mint nekik ez az ajándék tizenkettő nap.

Én is ott voltam, amikor Emma kiült az erkélyre meginni a kávét vagy olvasni ez kicsit, ott voltam, amikor kiment egyedül a tengerpartra, érezte a sós vizet a bokája körül, a tengeri szelet, ahogy a haját dobálja. Ott voltam, amikor elmentek felfedezni a környéket, bár ők tevegelhettek, én szamárháton ültem. Ez a történet – bár nem minden része, de velem is megtörtént a maga módján, és ez az, ami leginkább hozzám köti. Az élmények, a nyaralás, a tenger.