Ezt a könyvet fülszöveg és borító benyomására választottam, felkeltette az érdeklődésem a kiskutyás koncepció. Az alap sztori arról szólt, hogy Sloan egy ideje már elveszítette a vőlegényét, de még nem jutott túl a gyászon, azonban betoppan az életébe, pontosabban a kocsijába egy kutya, aki teljesen felforgatja az életet. Merthogy társul hozzá egy gazdi is, aki történetesen zenész, mégpedig a nő kedvence. A kiskutya remek kerítőnek bizonyult, majd egyszer én is így fogok párt választani. XD
A főszereplő, Sloan szimpatikus volt, mondjuk ahhoz képest, hogy kivarrt karú vagány nő, nekem inkább gyengéd művészlélek lányként jött át, de persze ez nem üti egymást.
Jason nekem nagyon megnyerő volt, imádtam az ő megjelenését, a mindent-meg-akarok-adni-neki hozzáállását, ahogy szinte tenyerén hordozta Sloant. Aki nagyon tetszett nekem, az a szókimondó legjobb barátnő volt, Kristen és a férje, akik mindig kiálltak és segítettek, amikor csak szükség volt rá.
A történet közepéig jól haladtam a könyvvel, aztán kissé kiszámítható volt a történet íve, így lassan és nehézkesen olvastam végig. Megvoltak a klisék, amikor a turné egyik állomásán megjelent a nő, hogy meglepje Jasont, de az exnek hitt énekes csaj nyitott ajtót, erre azt hitte, megcsalták.
Az ember nem lehet befolyással arra, hogy milyen rossz dolgok történnek vele. De azt eldöntheti, hogy önmagából mennyit enged sérülni miattuk.
Amit viszont Jason tett... Hogy valóban azt hazudta, hogy így történt csam azért hogy a lánynak biztonságos élete lehessen, ezáltal lemondott róla önzetlenül, hihetetlen. Melyik férfi tenne ilyet? Kedveltem Jasont, annyira férfias és gentleman volt, több ilyen férfi kéne a világnak.
– Emlékezetből meg tudnám festeni az arcodat, tudod? – mondtam halkan. – Belém égtél, Jason.
A vége tipikusan olyan, hogy a könyv harmadánál történik valami durva bonyodalom, ami végül megoldódik. Ez éppen a koncert közben volt, amikor két szám közt Jason bevallotta a többezer ember előtt, hogy szerelmes és elénekelte a hozzá írt dalt. Aztán felismerte a tömegben ülő Sloant, elindultak egymás felé és bum, happy end. Ez a jelenet egyébként amellett, hogy klisés volt, tetszett, romantikus volt.
Egy valóságos költemény volt, egy nőről szólt, aki maga volt az összes évszak. Ő volt a néma pillamat, amikor a hó hullani kezd. A lágy, csábító tavaszi köd a befagyott tó felett. A telihold, fehér és makulátlan a tintafekete nyári égbolton. Az ősz, ami úgy tündököl, hogy az ember szíve beleszakad, amiért láthatja ezt a békés szépséget.
Őszintén összességében nem volt rossz, aranyos volt, de annyira nem ragadott magával, hogy többször is elolvassam.
Ez csak egy átmeneti évszak volt és minden évszaknak megvan a maga szépsége. Még akkor is, ha az ember a következőt várja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése