Nem terveztem meg előre, hogy mikor fogom elolvasni ezt a könyvet. Éppen folyamatban volt egy másik, amikor hirtelen kedvet kaptam rá, csak úgy random. Tudtam, hogy egy nyaralásról szól, és mivel szeretek történeteket akkor, abban az időszakban, évszakban olvasni, amiben a cselekmény játszódik, nem akartam tovább húzni, amúgy is pont alkalmas volt erre a szeptemberi vénasszonyok nyara, na meg Leiner Laura abszolút kikapcsolódást nyújtó stílusa. Pont erre volt szükségem.
Teljesen véletlen, hogy pont öt éve voltam tengerentúlon nyaralni Görögországban – bár a történet fő helyszíne Tunézia – abszolút visszahozta az emlékeket, a tenger illatát, a nyaralás hangulatát, a kalandvágyat.
Emma, a főszereplő lány nagyon szimpatikus volt nekem az első perctől kezdve, bár nem értettem eleinte a pontozási rendszerét, de megszoktam. Nagyon tetszett a személyisége, az öniróniája, a humora, a szerencsétlenkedései, borzasztóan sokat nevettem főleg ezen, szerintem életemben nem nevettem még így könyvön, mint most. Zseniális volt, hogy akármihez hozzányúlt, vagy csak kb. ránézett, összetört, ami csak lehetett, megtörtént vele: brutálisan leégett és megcsípte egy medúza is.
Noel, a fiú, akiről már nyilván az eleje óta tudni lehetett, hogy Emma bele fog esni, hiába egy alpári bunkó elsőre, hát én imádtam, hogy így egyszerre volt idegesítő, meg egy ice prince, aki nem mellesleg nagyon intelligens. Szeretem az ilyen vonzó seggfej palikat, akikről aztán kiderül, hogy a legtörődőbbek, amikor arra van szükség.
A többi szereplő közül nagyon szerettem Mikit, Palát, Évit és Szandit és Tomit, akik megszínesítették az egészet; Miki a túlzott optimizmusával, hiperaktivitásával, a többiek pedig amolyan hátvédként álltak Emma mögött – Tomi a legjobb barátjaként Pestről látta el jótanácsokkal, a lányok összetartóan utálták, akit kellett és főleg azokat, akik Noelre vetették a szemüket.
Fölösleges lenne leírni a történet cselekményét, mert úgyis el fogom mégegyszer olvasni. A kedvenc jelenetimet/fordulataimat viszont kár lenne kihagyni.
Először is imádtam azt a fordulatot, hogy Emma lakosztályba került, amit kénytelen volt Noellel megosztani, eleve mennyi olyan helyzet adódhatott így, ami khm izgalmas.
Az abszolút egyik kedvenc jelenetem, amikor a kerthelyiségben Emma két pincér teli tálcáját is összetöri, aztán mintha nem lenne elég, még a kezében lévő pohárt is eltöri. XD Sírtam a nevetéstől. XD
Jót szórakoztam azon, hogy az arab pincérek félreértették Emma rendelését, és a kezdeti egy pohár bor helyett a végén már három üveggel vittek neki – bár ebből egy üveg mindig Palánál landolt, aki a német lánykávával itta meg.
Szerettem, amikor Emma és Noel szívatták
egymást, például a leégésre való krémmel, vagy csak ártatlan flörtölős
beszólogatásokkal. Például amikor a bazárban voltak, és Noel el akarta adni Emmát két tevéért cserébe. XD
Várható volt, hogy Noel és Emma egymásra fog találni, aztán amikor már majdnem megtörtént, mindig közbejött valami – ez fú, olyan idegesítő volt.
Ami viszont a legjobban tetszett ebben a könyvben, hogy megidézte, visszahozta azt az öt hetet, amíg Görögországban voltam, pont ebben a szeptemberi időszakban, amikor olvastam. A mi társaságunk is random volt, bár teljesen más okból, és nem volt sajnos ott egy Noel nekem, de hasonlóan kalandos, vicces, élményekkel teli volt, mint nekik ez az ajándék tizenkettő nap.
Én is ott voltam, amikor Emma kiült az erkélyre meginni a kávét vagy olvasni ez kicsit, ott voltam, amikor kiment egyedül a tengerpartra, érezte a sós vizet a bokája körül, a tengeri szelet, ahogy a haját dobálja. Ott voltam, amikor elmentek felfedezni a környéket, bár ők tevegelhettek, én szamárháton ültem. Ez a történet – bár nem minden része, de velem is megtörtént a maga módján, és ez az, ami leginkább hozzám köti. Az élmények, a nyaralás, a tenger.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése