Nicholas Sparks – Szerelmünk lapjai

 

Gondoltam, hogy elolvasom ezt a könyvet, mielőtt megnézném a filmet, mert sokszor van, hogy a könyv jobb, de a film után már nehezen veszem rá magam, hogy elolvassam, ezért ezt kezdtem el, és hát azt hittem, hogy könnyű lesz, mert csak százkilencven oldal, mi az, egy nap alatt elolvasom. Hát nem XD 

Nem is lett volna baj, igazából csak az volt az egyetlen hátránya, illetve apró negatívuma is, hogy a nagy része E/3-ban íródott, amin nagyon nehézkes volt végigmennem. Lehet, bennem van a hiba, régebben amúgy sokkal könnyebben ment nekem az ebben való olvasás, de most egyszerűen többször majdnem, sőt, bele is aludtam ezekbe a részekbe, hiába volt nagyon szép és romantikus, egyszerűen nem kötött úgy le, ahogyan szerettem volna. De örülök, hogy végül elolvastam a kezdeti nehézségek ellenére is, mert csodálatos dologról szól, a szerelemrről, de még annál is többről.

Az E/3-ban írt szakasz Noah és Allie történetét mesélte el, a szerelmüket, ami tinikorukban, egy nyáron alakult ki, és utána tizennégy év után újra találkoztak, azzal a különbséggel, hogy Allie-nek már vőlegénye volt.

 

Az ég színe lassan változott, és ahogy a naplementét néztem, arra az egyetlen pillanatra gondoltam, amikor a nappalból hirtelen éjszaka lesz.

Akkor jöttem rá, hogy a szürkület csak illúzió, hiszen a nap vagy a horizont felett, vagy az alatt van. Ez pedig azt jelenti, hogy a nappal és az éjszaka olyan különleges módon követi egymást, mint kevés más dolog: egyik nem létezik a másik nélkül, ugyanakkor egyszerre soha nem léteznek. Emlékszem, azon törtem a fejem, milyen lehet örökké együtt és mégis külön lenni.

 

Noah olyan szelíd volt, kedves, igazi művészlélek személyiség, hiába mondta mindig, hogy ő nem költő, csupán szereti a verseket, de olyan gondolatai voltak, hogy jó volt bennük kicsit elmerülni, olyan kisugárzása volt, ami mintha körülöttem is megállította volna az időt, mint ahogyan Allie is érezte a társaságában magát. Különleges volt.

 

Az esti levegő még kellemesen enyhe volt. Noah hallgatta a tücsökzenét, a falevelek susogását, és arra gondolt, hogy a természet hangjai mennyivel valóságosabbak és mennyivel több érzést ébresztenek az emberben, mint például az autók vagy a repülőgépek zaja. A természet jóval többet ad vissza, mint amennyit elvesz, ezek a hangok pedig mindig arra emlékeztették, hogy az embereknek milyennek is kellene lennie, hogyan kellene élnie. A háború alatt, különösen, a nagyobb bevetések után, gyakran idézte fel ezeket a hangokat magában. „Segít, hogy nehogy beleőrülj! – mondta az apja azon a napon, amikor kihajóztak. – Ez Isten zenéje, ami majd hazavezet.

 

Allie is művészlélek volt, az ő szenvedélye a festészetben volt, de sajnos a vőlegénye miatt abbahagyta. Az, hogy amint újra találkozott Noah-val, szükséges volt ahhoz, hogy újra visszataláljon önmagához is. A közös nyár emlékei közül a kedvencem, amikor a vidéki ház kertjében egy nagy fa alatt feküdtek mindketten, és Noah verseket olvasott fel Allie-nek.

 

Allie a hintaszéknek támasztotta a fejét, becsukta a szemét, kicsit átmelegedett, mire Noah befejezte a mondanivalóját. Nem csak a versek vagy Noah hangja segített neki ebben, hanem minden együtt. Nem próbálta meg, nem is akarta részekre bontani a nagy egészet, mert nem ez volt a lényeg. Versek, szerinte, nem azért születtek, hogy elemezzék őket; inkább azért, hogy másokra magyarázat nélkül hatást gyakoroljanak, megértsék őket, anélkül, hogy megértenék.

 

Mikor kinyitottam az ablakot, régi barátomat, az ablakom alatt csordogáló patakot bámultam. A mai napig ihletet nyújt. Micsoda ellentmondás! Ez a kis patak százezer éves, de minden egyes zápornál újjászületik.

 

Egy másik kedvenc részem a könyvből, amikor a második találkozójukon kicsónakáztak a tóra, hogy Noah megmutassa Allie-nek azt a kis eldugott helyet, ahol a hattyúk és vadludak százával várják, hogy tovább repülhessenek. A visszaúton pedig olyan heves vihar szakadt rájuk, egyszerre volt ijesztő, ahogyan a hullámokkal küzdöttek, és tisztán természetes, ahogy Allie élvezte a rázúduló esőt. A ruhája persze teljesen átázott, és Noah inge is mindent láttatni engedett. Egy kicsit olyan volt ez a rész, mintha úgy szeretkeztek volna, hogy csak az eső érintette őket.

 

Hiába telt el annyi év, és hiába volt ahhoz képes olyan rövid az az idő, amit fiatalon együtt töltöttek, az a szerelem, ami köztük volt, sokkal több volt annál, mint amit el lehet képzelni. Varázslatos volt, ahogyan egymás rezdüléseit figyelték, ismerték és reagáltak ösztönösen, ez olyasmi volt, amit szavakkal nem is lehetett egyértelműen megfogalmazni, nem a sorokból jött át, hanem az érzésből, ami azok mögött volt. Azt hiszem, ennél szebben leírt szeretkezést sem olvastam még, annyira romantikus és meghitt volt, hogy muszáj voltam kijegyzetelni, hogy megmaradjon.

 

Noah addig csinálta, míg végül Allie nem bírta tovább: amikor eggyé forrtak, Allie felkiáltott, és ujjait Noah hátába mélyesztette. Arcát Noah nyakába temette, és mélyen magában érezte őt, érezte erejét és gyengédségét, izmait és lelkét. Egyenletes ritmusban mozgott vele, ráhagyva, hadd ragadja magával oda, ahova sorsa rendelte.

 

Viszont kiderült, hogy Allie hol van, a vőlegénye megsejtette, keresésére indult, de a lány anyukája előbb ért oda hozzájuk, aki tudta, hogy hol keresse, ismerte a történetüket. Kiderült, hogy ő rejtette el a leveleket, amiket Noah éveken keresztül Allie-nek küldött a közös nyár után, és ezek sose jutottak el a lányhoz, de ennek ellenére is Allie mindvégig remélte, hogy egyszer újra találkozhatnak. Hiányzott neki Noah, és elég volt ez a találkozás számára, hogy tudja, ismét belészeretett, sőt, egész végig szerette. Noah az utolsó, Allie-nek címzett levelében ezt írta, és ez adott erőt Allie-nek ahhoz, hogy meghozza a döntését, hogy választani tudjon Lon és Noah közt.

 

Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így olt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka…

…akkor is tudom, hogy egy másik életben viszontlátjuk egymást… Újra egymásra találunk, és lehet, hogy akkor más csillagzat alatt élünk majd, és nemcsak abban az időben fogjuk egymást szeretni, hanem visszamenőleg is.

 

Meglepődtem, amikor az E/3 után hirtelen E/1-be, vagy ötven évvel későbbre ugrottunk. Nem volt egyértelmű, de tudtam, hogy Noah az az idős bácsi, aki a jegyzetfüzetet magával viszi, ő az, aki felolvas a betegeknek és egy idős hölgynek is, akiről csak sejtettem, hogy Allie lehet az. Aztán kiderült, hogy tényleg ő volt.

 

Ahogy sírni kezdett, újra eszembe jutott a szó: …Alzheimer-kór…

Sivár betegség, üres és csupasz, akár a sivatag. Elrabolja a szívet, a lelket, az emlékeket.

 

Szomorú és megdöbbentő volt tapasztalni, hogy mit tud okozni ez a betegség. Már nem először olvasok vele, meg láttam is filmekben, de mindig olyan oldalát mutatják meg, amit még nem láttam, és valahogy mindig az tűnik a legrosszabbnak. Allie nem emlékezett Noahra, az együtt eltöltött majd’ ötven év házasságra, sem a gyerekeikre, a közös nyárra, de még csak a saját nevére sem. És ettől Noah szenvedett a legjobban.

 

Egyetlen fuldokló sem tudja, melyik csepp

Az, amelyiktől ő hal meg…

 

Csodálatos volt, hogy Noah minden nap felolvas a feleségének, és nem is akármit, hanem a saját történetüket. Azt, ahogyan egymásra találtak újra, mert reméli, hogy valahol a lelke mélyén felismeri majd önmagukat a sorok mögött, hogy hátha visszakaphatja Allie-t, még ha csak egy nagyon rövid időre is.

 

Csendben ültünk, és figyeltük a körülöttünk lévő világot. Egy élet kellett hozzá, hogy ezt megtanuljuk. Úgy tűnik, csak az idős emberek tudnak egymás mellett szótlanul ülni úgy, hogy mégis jól érzik magukat. A fiatalok türelmetlenek, és folyton úgy érzik, meg kell törniük a csendet. Kár, mert a csend nagyon tiszta dolog. Áldott. Közelebb hozza egymáshoz az embereket, mert csak azok tudnak egymás mellett csendben ülni, akik közt teljes az összhang. Ez az élet nagy ellentmondása.

 

Megtanultam, ami egy gyereknek oly kézenfekvő: hogy az élet csupán kis, egy-egy napig tartó életek összessége. Hogy minden napot úgy kell tölteni, hogy észrevegyük a virágokat, a költészetet, beszélgessünk az állatokkal. Hogy nincs jobb egy olyan napnál, amely álmodozással, naplementével és frissítő szellőkkel telik. De, ami a legfontosabb: rájöttem, hogy az élet arról szól, hogy egy padon ülünk a patak partján, kezem a térdén, és néha, jobb napokon, ismét egymásba szeretünk.

 

Megérte, amiért annyit olvasott a jegyzetfüzetből, a levelekből, amiket a lánynak írt, és végig megtartották őket, mintha csak tudták volna, hogy egyszer még szükség lehet rájuk, azokra az emlékekre és a szerelemre, ami bennük van, amivel írták őket. Eskü bekönnyeztem azt a részt, amikor Allie felismerte Noah-t, amikor elmondta neki, hogy mennyire szereti, és hogy hiányzott neki. Kettő ilyen alkalom volt csupán, de már ezért megérte, Noah megtehette azt, amit évek óta nem. Annyira egyszerű, olyan természetes egy házaspár közt, de ez a csók, ez minden volt. Csodálatos volt, akárcsak az egész könyv.

 

Amikor ajkunk összeér, különös bizsergést érzek, olyat, amilyet az együtt töltött évek során soha, de nem húzódóm el. És csoda történik: érzem, hogy ajka szétnyílik, én újra felfedezem a rég elfeledett paradicsomot, ami semmit sem változott, mert kortalan, mint a csillagok. Érzem teste melegét, és ahogy nyelvünk összeér, hagyom, hogy megszűnjön körülöttem a világ, ahogy tettem ezt oly sok éve. Lehunyom a szemem, és tajtékzó vizet hasító fenséges hajóóriássá válok; erős vagyok, nem félek semmitől, és ő, Allie a vitorlám.