Carol Souya – Évszakok

 

 

Ez már a sokadik BL, amit olvasok, de ez nem emiatt fogott meg ránézésre, hanem a balett témája és a címe miatt. Tökre olyan volt, mintha a Mielőtt megismertelek egy feldolgozása lenne, csak happy end kivitellel. Jó, azért a film az sokkal jobb volt, de alapjában nagyon hasonlított az, hogy Alexander ápolónak jelentkezik egy munkára, ahol a mozgásképtelen Kyle-t kell segítenie a napi dolgokban, ezért cserébe lakhatást kapott egy olyan házban, ahol egy táncterem is volt, ami a legfőbb oka volt a jelentkezésének. Alexander amúgy orosz fiú, a nevét pedig Sashának becézik, de ez nekem olyan összezavaró volt, amíg ki nem derült konkrétan, hogy ő fiú, eléggé el voltam veszve, hogy most mi van. xD Nekem jobban tetszett volna az Alexander, mert szeretem ezt a nevet, vagy simán Alex, ha nagyon akarják becézni, szóval én így fogom hívni. A borítóról annyit, hogy az kifejezetten zavart, hogy egyáltalán nem így voltak leírva külsőre, legalább a hajuk színe egyezhetett volna, a könyvben szőkék voltak, nem értem, hogy miért nem lehet összeegyeztetni, ez talán jobban zavart az egészben, minthogy Sashára azt hittem, hogy lány.

Alex egy visszafogott, megfontolt, balett táncos fiú, akinek nem voltak kifejezetten tervei, csak a legjobb akart lenni, de magáért sosem tett lépéseket, hanem csak mások miatt, ezért nem is tudta igazán, hogy mire vágyik, mi teszi őt igazán szabaddá. Olyan volt, aki másokból merítette a motivációját, a kitartását és az erejét, nem a saját álmaiból. Tulajdonképpen nem is voltak nagyon álmai. A táncba is bezárva érezte magát, miközben repülni vágyott, egész addig, amíg rá nem talált a saját ritmusára, ami Kyle szívéből szólt. Sokszor eszembe juttatta a Navillerát is, és Kangot láttam, amikor Alex mozdulatait írta le a könyv, de a doramából sokkal több szenvedély és érzelem jött át a balettből. Nagyon tetszett, hogy milyen okos mindkét fiú, a párbeszédek is és a leírások is mind nagyon tetszettek. 

 

– Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet szépen felékszerezni, és csak a közhelyek elég erősek ahhoz, hogy elviseljék a valóságot.

Alexander

 

Ezt a részt azért emeltem ki, mert olyan szép ez a hasonlat, ahogyan Kyle Alexet látta tánc közben, másrészt meg pont a Hotel King jutott róla eszembe, amit éppen akkor folytattam, mikor ezt is olvastam, szóval ez egy érdekes egybeesés volt. XD

 

A fal mentén végigfutó rúdhoz lépett, amit ő maga készített a bérház udvarán felhalmozott lomokból. Bizarr szerkezet lett, de a súlyát megtartotta, és esztétikai látványnak ott volt a teste, ami éppen úgy hajolt szépséges ívben hátra, mint Monet festményén a híd a tavirózsák felett.

 

Az orosz fiú egyre többet tartózkodott a levegőben. Kyle-nak úgy tűnt, le sem ereszkedik a földre. Úgy ugrott egyik lendületből a másikba, mint ahogy a tiszavirág táncol a víztükör felett. Mozdulataiban ott volt a minden. Sasha négy percbe sűrítette bele az egész valóságát.

A legjobban az tetszett ebben a könyvben, hogy az író fogalmazásmódja, leírásai és hasonlatai annyira hasonlóak voltak ahhoz, amit én is szeretek, hogy tényleg úgy éreztem, ezt én is pont így fogalmaztam volna meg. Vicces, volt egy-két rész, ami konkrétan olyan volt, mintha én is ugyanazt leírtam volna már az egyik novellámban, és rá is kellett keresnem, hogy what, de mivel átjavítottam, nincs benne, de a TaeTent többször is eszembe juttatta.

 

Kyle kezére siklott a pillantása, és ott is maradt. A fiúnak lányosan kecses ujjai voltak, kézfejére lila pókhálót szőttek az erek vékony folyói.

 

Nem akart elaludni, mert félt, hogy újra álmodni fog, ezért nyitott szemmel meredt a plafonra, aztán a bútorokra, majd csak egyenesen bele a sötétségbe. Kyle illata belopózott az orrába, mosolyt csalt az ajkaira. Még az illata is nevetős volt. Vanília. Sasha utálta a vaníliát, de összefutott szájában a nyál a gondolatra, hogy vajon milyen lehet az íze Kyle bőrének. A vaníliafagyi hideg édessége émelyítően hatott rá, viszont a nápolyi omlós bizsergését szerette érezni, és Kyle-ban volt valami sajátos esszencia, amellyel megbolondította az érzékeit.

 

Hát én imádom a vaníliát, nem is értem ez a fiú miért nem szereti, de ahogyan a vonzalma, a kíváncsisága és a vágyai voltak itt leírva, hát nekem ez nagyon tetszett, és az illatok, az ízek jelzői imádom az ilyeneket.

Kyle szerintem nagyon erős lelki erővel bírt, rengeteget nevetett, humorizált, iróniát vitt szinte minden megszólalásába, annak ellenére, hogy milyen szörnyűség történt vele. Kívülről teljesen úgy tűnt, hogy jól van, de igazából ez egy védőburok volt számára, a mosolya és a nevetés, az irónia volt az ő páncélja az emberek sajnálkozó pillantásai és szavai ellen. Meg is értettem, mert talán az egyik olyan dolog, amire egyáltalán semmit nem lehet reagálni, az a szánalom.

 

– Ő is pontosan így tévesztette meg az embereket, ahogyan te. Miért van az, hogy minden bohóc könnyeket rejt a mosolya mögött?

– A bohócok is emberből vannak – felelte végül Kyle. Nem sírnak többet, mint mások, csak feltűnőbbek a könnyeik, mert mindenki azt várja tőlük, hogy folyton nevessenek.

 

Kyle felkacagott. Végre megint úgy nevetett, mint régen.

Maxnek az járt a fejében, hogy Kyle mosolya veszélyes, mert soha nem lehet tudni, mikor őszinte és mikor elterelés.

 

Amikor kiderült Alex, Olga is Misha közös múltja, volt egy rész, ami nem tetszett. Hogy mit meg nem tett Michael, Olga „ikertestvére” azért, hogy Alex testével összhangba hozza a táncban, ami aztán egy édes hármassá fajult, hát ezt kihagytam volna. Komolyan olyan volt ezen a ponton már, mint az a tini balettes sorozat a netflixen. Csak jóval később derült ki Misha és Olga gyerekkora, hogy igazából nem testvérek, addig a köztük lévő szerelem kicsit kiakasztott. Főleg, hogy Alex meg Mishával is együtt volt, holott az a fiú nem is meleg, de még csak bi sem, szóval ja. Volt itt minden, de elég is volt.

 

– Dobog a szíved! – csodálkozott rá Kyle a tenyerét simogató lüktetésre.

– Ez jó hír! Máris jól indul a reggel – jegyezte meg Sasha, és kibújt a takaró alól. Kyle kicsi keze még mindig ott rostokolt a testén. Talán oda is ragadt, és most már örökké az ő érintését fogja érezni minden szívdobbanásán.

– Tudod, mit figyeltem meg? – kérdezte Kyle, de nem várt választ, mert rögtön el is árulta: – A szívdobogás is olyan egyéni, mint az ujjlenyomat. Nem éreztem még két egyformát. A tiedben például ott vannak azok a kis izgalmas szünetek. Merrefelé kóborol akkor a szíved?

 

Kyle pillantására sűrű szempillafüggöny hullott, ami eltakarta Sasha elől. Az orra körül és az arcán szétszóródott halvány szeplők bíborba öltöztek. Zavarba jött. Sasha ölelése visszakúszott a testére, ajkai a homlokát érintették. Kyle felpillantott.

A határvonalon ácsorogtak, és a túloldalon ott várt rájuk az első csók varázsa. Kyle megbénult lábai vágyakozva remegtek meg, de Sasha tétovázott, pedig ő akár át is repülhetett volna a határon. Érintették már egymást, adtak már gyönyört, de a csók más volt. A csók ígéret. A csók érzelem. A csók vallomás.

 

A legjobban Kyle gondolatai nyűgöztek le.

 

– Te is szelfimániás vagy? – tudakolta meg.

– Mániás?

– Ami most zajlik, az a nárcizmus diadalmenete.

Kyle letette a telefont, gondolkodott egy keveset, ivott egy kortyot a bögréjéből, aztán Olgára tekintett.

– Az ember mindig ilyen volt. Feltalálta a tükröt, kőbe véste a portréját, vászonra mázolta magát. Így keressük a halhatatlanságot, vagy csak nyomot akarunk hagyni. Szerintem jogunk van hozzá. Ha már végigszenvedjük az életünket, akkor legalább legyen, aki emlékszik ránk. Ismered Frida Kahlót? Ő volt a szelfi legelső mestere. Egyfolytában magáról festett portrékat. Megörökítette a fájdalmát, a boldogságát, és azt akarta, hogy mások is lássák. Világgá akarta kiabálni az érzéseit. Ti is a tükörben bámuljátok magatokat, miközben táncoltok. Mi is ugyanezt tesszük, csak nem táncnak hívjuk, hanem életnek. Mindannyian tudni akarjuk, mit lát a közönség. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy olyanná formáljuk magunkat, amilyennek szeretnénk, hogy lássanak.

 

Az ölelés csak egy mozdulat, amit számtalan ember csinál. Le tudom írni, hogyan kell kivitelezni, megvannak a szabályai. Mégis minden ölelés egyedi, mert az érzés, amely irányítja, mindig különböző.

 

Kicsit olyan volt Sasha, Kyle, Olga és Misha háttértörténete, mint egy színdarab, tele tragédiával, szenvedéllyel, érzelmekkel, fájdalommal, érzékiséggel, és ott volt benne az a ködös sejtelmesség, hogy nem lehet tudni, pozitív vagy negatív irányba fogja vinni őket az útjuk.

 

Egy esős napon történt. Életünk jelentős eseményei általában ilyen időjárási körülmények között találnak meg minket. A filmekben legalábbis így szokták ábrázolni. Mintha az esőcseppek magukban rejtenék a várható tragikumot.

 

Ebben a könyvben nem is a BL, hanem a balett fogott meg, ez a párosítás nekem, hogy fiú + balett ez olyan, amit elolvasok, megnézek, akármi legyen is. Egy kicsit többet is szerettem volna ebből kapni, Alex nekem a végére olyan megfejtetlen maradt, inkább megismertem Kyle-t, mint őt, és ez üres érzetet hagyott bennem. Lehet azért, mert amiben igazán ki tudta magát fejezni Alex, az nem a szavak, hanem a tánc volt, amit szintén keveselltem. Az E/3 nagyon szépen leírta, hogy mit lát kívülről az ember, de jobban szerettem volna E/1-ből olvasni, hogy Alex lelkén keresztül tudjam meglátni azt, hogy milyen is ő valójában.

Tetszett, hogy négyüket az évszakokkal hozta párhuzamba az író, és ezt az egy mondatot akár a könyv magjának is mondhatom, amiben mind benne vannak, de ahogy az évszakok, úgy az ő személyiségük sem volt teljesen behatárolható önmagában, kellett a másik, hogy jobban kiemelkedjen az egyik.

Olga elgondolodva tekergette mutatóujjára Misha egyik selymes hajtincsét.

– Mi négyen olyanok vagyunk, mint az évszakok – mondta. – Te vagy a tél, a mindig hideg és szomorú, Sasha az ősz, a mindig komoly és borongós, Kyle a nyár, a mindig verőfényes és forrón perzselő, és én... én vagyok a tavasz, a mindig reménnyel teli és örökké szerelmes.

Nem volt rossz könyv, de nem tudom eldönteni, hogy milyen az érzésem is ezzel kapcsolatban. Nagyon tetszett, ahogy meg volt írva, a hasonaltok, jelzők, de voltak tartalmi részek, amik kifejezetten nem tetszettek.