Már régóta akartam olvasni egy
krimit, mert érdekelt, hogy milyen lehet. Olyat akartam, aminél számíthattam
arra, hogy jó lesz, vagy hát nem tudom, van-e rossz krimi, de azért Agatha
Christie-t választottam a biztonság kedvéért, mert nyilván nem véletlenül olyan
híres. És nem mellesleg tetszett, hogy rövid, mert elsőre nem akartam egy
többszáz oldalassal kezdeni, ezt pedig egy nap alatt ki lehetett olvasni. Ennek amúgy el sem olvastam a fülszövegét, megláttam
a címét, elég volt, mert ami kávé, az már jól kezdődik. XD
Érdekes volt amúgy, már a
legelején azt hittem, hogy tudom, hogy mi van, aztán mégsem, kicsit elvesztem a
szereplők közt. A történetet amúgy nem is tudom egyszerűen összefoglalni,
meghalt valaki, akinek nem kellett volna, a gyilkos viszont ráfázott, mert
Poirot éppen akkor érkezett meg a házba, és kevesebb, mint huszonnégy óra alatt
kiderítette, hogy ki is volt a tettes. Én elhittem, hogy a nő, de nem, bár
tényleg gyanús volt, hogy leírják a legelején, hogy ki hova keveri a mérget meg
minden, mondom ennyi? Ennek mi értelme? XD De hát, ezért krimi a krimi, mert
engem megvezetett.
Az egészben az volt a legjobb,
ahogy Poirot az emberek agyával játszott. Tetszett a stílusa, ahogyan mindenkit
szinte észrevétlenül rá tudott venni arra, hogy beszéljen, hogy minden úgy
történt, ahogy előre azt ő eltervezte. Durva, milyen intelligens bácsi. És tudta is
magáról, tetszett a különcsége, a rendmániája, ami még segítette is a nyomozásban,
és a sajátos humorával ezt még szórakoztatóvá is tette.
– Poirot igencsak sajátos módon nyomoz – folytatta Hastings. – A rend és a módszeresség az ő két istene. Nagyon megveti a kézzelfogható bizonyítékot, mint a lábnyom, cigarettahamu, tudja, mire gondolok. A valódi munkát, mondja ő, belül kell elvégezni. Olyankor megkopogtatja a tojásdad alakú fejét, és igen elégedetten bejelenti: „Az agy kis szürke agysejtjei – mindig emlékezzék a kis szürke agysejtekre, mon ami.”
Jó volt ez első kriminek, azt
hittem, hogy az ilyenek véres gyilkolászósak, de ez gondolkodós volt, nyomozós és csavaros,
ez tetszett benne. Fogok még Poirot bácsival olvasni, remélem, hogy az én „szürke
kis agysejtjeimet” is úgy megdolgoztatja majd, mint Hastingsét. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése