Krystal Sutherland – A szerelem kémiája

 

Ilyen személyiséget, ennyi érzelmet, mint ami Henrynek van, hát egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan könyvet olvastam, amiben ennyire lenyűgözött a főszereplő fiú, a gondolatai, az érzelmei. Hihetetlen volt tényleg, hogy mindenre volt egy csodálatos hasonlata, hogy mennyire szépen ki tudta fejezni magát írásban, mégis, a legőszintébb akkor volt, amikor szóban képtelen volt ezt megtenni, annyira zavarban volt Grace előtt.

 

És aztán végre kettesben maradtunk Grace-szel. Csak mi és a világegyetem.

 

Már régen, vagy egy hónapja elolvastam ezt a könyvet, és azóta nem volt alkalmam írni róla, vagy halogattam, mert nem is tudtam, hogy hogyan fogalmazzak, aztán kezdtem félretenni, hogy akkor erről nem írok, mert kezdtek halványulni az emlékeim is róla, és sokra nem emlékszem már például a pozitív jelenetekből, amik tetszettek, és inkább a keserűek maradtak meg, de hát pont azért kéne írnom róla, hogy ami még megmaradt, azt visszaolvasva fel tudjam idézni Henry és Grace történetét. Aztán hiába kezdtem bele egy másik könyvbe, nem tudtam egyáltalán belemélyedni, ahogyan szerettem volna, mert akaratlanul is erre a történetre gondoltam vissza, mert még nem írtam róla, mert még nem engedtem el. Ahogyan Henrynek is annyira sokáig tartott, mire egyáltalán nem gondolt már Grace-re.

 

Grace Townra gondoltam, meg arra, hogy ha az emberek tényleg a világegyetem darabjaiból vannak összerakva, akkor az ő lelke csillagporból és káoszból készült.

 

Grace nekem egy érdekes személyiség volt, erős volt annak ellenére, hogy milyen tragédia történt vele, és a gondolkodásmódja is olyan különös volt, tetszett is egyébként ez benne. Ismerte magát, tudta, hogy mit akar.

 

– Szeretem, ha kész válaszaim vannak arra, amikor az emberek rólam kérdeznek. Úgy értem, ha én nem tudom, ki vagyok, hogyan várhatnám el ezt másoktól?

Grace

 

– Most már tudom, hogy ítélkezel rólam, úgyhogy semmit sem fogok tudni választani.

– Szerintem erről szól, ha valakit meg akarsz ismerni. Ítéletet mondasz róla.

 

 Lenyűgöző volt, ahogyan a világegyetemről, az életről és a halálról gondolkodott, és egyben ellent is akartam neki mondani, de hát ahogy kifejezte magát, hát hű. Nagyon deep volt, és tulajdonképen igazság is van benne. Hogy mi értelme van a mi kis rövid életünknek itt a Földön, hogy mennyire aprók vagyunk a világegyetemhez képest, hogy miután meghalunk, telni fognak az évek, és egy idő után, mikor már egyetlen ember sem lesz, aki emlékezne ránk, végleg megszűnünk létezni a Földön. Élünk egy másik világban, de semmivé leszünk az előzőben.

 

– Szerintem a boldogtalanság legjobb ellenszere az űr.

– Nem éppen a boldogtalanság legjobb ellenszere, ha jelentéktelennek érzed magadat.

– Már hogy a fenébe ne! Amikor felnézek az éjszakai égboltra, eszembe jut, hogy semmi más nem vagyok, csak régóta halott csillagok hamvai. Az emberek atomok összessége, amelyek meghatározott rend szerint egy rövid időre összeállnak, majd újra széthullanak. Megnyugvást találok a saját jelentéktelenségemben.

 

– Úgy néz ki, mint egy kripta – mondtam.

– Az is. Persze csak filozófiai értelemben. A befejezésük pillanatában minden régi épületből kripta lesz, a halott idő síremlékei.

 

Nem tetszett, hogy kihasználta Henryt, de meg is értettem, mert szüksége volt arra, hogy valaki segítsen neki tovább lépni, de van, amin nem lehet, főleg nem ilyen rövid idő után, és rossz, hogy pont Henry volt ott, akinek ez borzasztóan gyötrő volt. Mind a ketten szenvedtek, néha nem tudtam eldönteni, hogy melyikük jobban.

„A bennem dúló érzésektől görcsbe rándult a gyomrom. Általában pontosan felismertem őket. Tudtam, mikor vagyok boldog, szomorú vagy zaklatott. Mindegyiket könnyű volt meghatározni. De ez valami új volt. Egy csillagrendszer nagyságához mérhető óriási, bonyolult érzés, amelyet az én kis agyam képtelen volt feldolgozni. Mint amikor hallod, hogy a Tejút négyszáz milliárd csillagból áll, és azt gondolod: „Basszus, az jó nagy lehet!”, pedig a csökött kis emberi agyad úgysem képes felfogni a teljes nagyságát. Nos, valahogy így éreztem én is.”

 

Grace olyan sokszor tört darabokra engem, majd rakott össze újra, hogy kezdtem azt hinni, igazából ezt akartam tőle. Egy kintsugi kapcsolatot, amely attól volt szebb, hogy darabokra tört. De ha valamit sokszor összetörnek, egy idő után már nem lehet megjavítani, ahogy egy papírlapot sem lehet a végtelenségig összehajtani.

 

Henry olyan kétségbeesetten akarta Grace-t, hogy az már fájdalmas volt, hogy mennyire nincsen rá jó hatással ez a kapcsolat, és bár mosolyogni látszott Grace, ahogy derültek ki a rejtett dolgok, a ruhák, a szoba, a kapcsolatuk, összeszorult a szívem, amikor újra és újra tőrdöfés érte ezek miatt Henryt. És ezek után is, még mindig vele akart lenni, a legutolsó pillanatban is, ami neki hála nem egy élet végét jelentette.

 

Grace-szel kapcsolatban azonban nem így éreztem. Még abban sem voltam biztos, hogy tetszik-e nekem. Nem éreztem tüzes vágyat. Nem akartam letépni a ruháját és megcsókolni. Csak azt éreztem, hogy… vonzódom hozzá. Mint a gravitáció. Ahogy a Föld a Nap körül, én is körülötte akartam keringeni, a közelében akartam lenni.

 

Henry barátai, akik mindvégig mellette voltak, hát nagyon tetszettek, olyan jófejek voltak, szinte testvérei, családjai egymásnak. Az volt az egyik kedvenc jelenetem, amikor a nagy ivászat után Henry a barátja házában ébredt, ott reggelizett és konkrétan töltötte a fél napot, hát mekkora volt. xD És Lola is nagyon tetszett, a harcos, pikáns személyiségével, és hiába mondta végig, hogy baj lesz, és ne találkozzon Henry Grace-szel, amikor szükség volt rá, akkor ott volt neki, és nem számított az „én megmondtam”.

 

Lolával mindketten mélyen hittünk a metaforikus ajándékokban, úgyhogy míg a többiek egy ördögi, viasztól csöpögő macskacsontvázat láttak a dobozon, ő megértette az üzenetet. A barátságunk olyan volt, mint ez a macska formájú gyertya: hiába égettük le azt a szart, alatta ott volt egy stabil váz, amely egy életre szólt.

 

Ez volt az egyik legkedvencebb idézetem, egyszerűen csodálatos, hogy mennyire gyönyörűen írta le Henry, hogy milyen volt számára az érzés, amit szerelemnek hívnak, és ami csak a tündérmesékben tart örökké. Néha csak egy pár évig, hónapig, akár pár napig. De ha egyszer átéli valaki, akkor, ha vége is, azt szerintem nem felejti el senki.

 

Harmadik vázlat

Mert sohasem gondoltam volna, hogy ugyanúgy beleszerethetsz egy másik emberbe ahogy beleszerethetsz egy dalba. Hogy a dallam eleinte semmi mást nem jelent számodra, csak egy ismeretlen melódiát, de aztán hamar egy bőrödbe írt szimfónia lesz, egy ereidben lüktető himnusz, egy lelked szövetébe szőtt harmónia.