Agatha Christie – Feketekávé

 

Már régóta akartam olvasni egy krimit, mert érdekelt, hogy milyen lehet. Olyat akartam, aminél számíthattam arra, hogy jó lesz, vagy hát nem tudom, van-e rossz krimi, de azért Agatha Christie-t választottam a biztonság kedvéért, mert nyilván nem véletlenül olyan híres. És nem mellesleg tetszett, hogy rövid, mert elsőre nem akartam egy többszáz oldalassal kezdeni, ezt pedig egy nap alatt ki lehetett olvasni. Ennek amúgy el sem olvastam a fülszövegét, megláttam a címét, elég volt, mert ami kávé, az már jól kezdődik. XD

Érdekes volt amúgy, már a legelején azt hittem, hogy tudom, hogy mi van, aztán mégsem, kicsit elvesztem a szereplők közt. A történetet amúgy nem is tudom egyszerűen összefoglalni, meghalt valaki, akinek nem kellett volna, a gyilkos viszont ráfázott, mert Poirot éppen akkor érkezett meg a házba, és kevesebb, mint huszonnégy óra alatt kiderítette, hogy ki is volt a tettes. Én elhittem, hogy a nő, de nem, bár tényleg gyanús volt, hogy leírják a legelején, hogy ki hova keveri a mérget meg minden, mondom ennyi? Ennek mi értelme? XD De hát, ezért krimi a krimi, mert engem megvezetett.

Az egészben az volt a legjobb, ahogy Poirot az emberek agyával játszott. Tetszett a stílusa, ahogyan mindenkit szinte észrevétlenül rá tudott venni arra, hogy beszéljen, hogy minden úgy történt, ahogy előre azt ő eltervezte. Durva, milyen intelligens bácsi. És tudta is magáról, tetszett a különcsége, a rendmániája, ami még segítette is a nyomozásban, és a sajátos humorával ezt még szórakoztatóvá is tette.

– Poirot igencsak sajátos módon nyomoz – folytatta Hastings. – A rend és a módszeresség az ő két istene. Nagyon megveti a kézzelfogható bizonyítékot, mint a lábnyom, cigarettahamu, tudja, mire gondolok. A valódi munkát, mondja ő, belül kell elvégezni. Olyankor megkopogtatja a tojásdad alakú fejét, és igen elégedetten bejelenti: „Az agy kis szürke agysejtjei – mindig emlékezzék a kis szürke agysejtekre, mon ami.”

Jó volt ez első kriminek, azt hittem, hogy az ilyenek véres gyilkolászósak, de ez gondolkodós volt, nyomozós és csavaros, ez tetszett benne. Fogok még Poirot bácsival olvasni, remélem, hogy az én „szürke kis agysejtjeimet” is úgy megdolgoztatja majd, mint Hastingsét. :D

Carol Souya – Évszakok

 

 

Ez már a sokadik BL, amit olvasok, de ez nem emiatt fogott meg ránézésre, hanem a balett témája és a címe miatt. Tökre olyan volt, mintha a Mielőtt megismertelek egy feldolgozása lenne, csak happy end kivitellel. Jó, azért a film az sokkal jobb volt, de alapjában nagyon hasonlított az, hogy Alexander ápolónak jelentkezik egy munkára, ahol a mozgásképtelen Kyle-t kell segítenie a napi dolgokban, ezért cserébe lakhatást kapott egy olyan házban, ahol egy táncterem is volt, ami a legfőbb oka volt a jelentkezésének. Alexander amúgy orosz fiú, a nevét pedig Sashának becézik, de ez nekem olyan összezavaró volt, amíg ki nem derült konkrétan, hogy ő fiú, eléggé el voltam veszve, hogy most mi van. xD Nekem jobban tetszett volna az Alexander, mert szeretem ezt a nevet, vagy simán Alex, ha nagyon akarják becézni, szóval én így fogom hívni. A borítóról annyit, hogy az kifejezetten zavart, hogy egyáltalán nem így voltak leírva külsőre, legalább a hajuk színe egyezhetett volna, a könyvben szőkék voltak, nem értem, hogy miért nem lehet összeegyeztetni, ez talán jobban zavart az egészben, minthogy Sashára azt hittem, hogy lány.

Alex egy visszafogott, megfontolt, balett táncos fiú, akinek nem voltak kifejezetten tervei, csak a legjobb akart lenni, de magáért sosem tett lépéseket, hanem csak mások miatt, ezért nem is tudta igazán, hogy mire vágyik, mi teszi őt igazán szabaddá. Olyan volt, aki másokból merítette a motivációját, a kitartását és az erejét, nem a saját álmaiból. Tulajdonképpen nem is voltak nagyon álmai. A táncba is bezárva érezte magát, miközben repülni vágyott, egész addig, amíg rá nem talált a saját ritmusára, ami Kyle szívéből szólt. Sokszor eszembe juttatta a Navillerát is, és Kangot láttam, amikor Alex mozdulatait írta le a könyv, de a doramából sokkal több szenvedély és érzelem jött át a balettből. Nagyon tetszett, hogy milyen okos mindkét fiú, a párbeszédek is és a leírások is mind nagyon tetszettek. 

 

– Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet szépen felékszerezni, és csak a közhelyek elég erősek ahhoz, hogy elviseljék a valóságot.

Alexander

 

Ezt a részt azért emeltem ki, mert olyan szép ez a hasonlat, ahogyan Kyle Alexet látta tánc közben, másrészt meg pont a Hotel King jutott róla eszembe, amit éppen akkor folytattam, mikor ezt is olvastam, szóval ez egy érdekes egybeesés volt. XD

 

A fal mentén végigfutó rúdhoz lépett, amit ő maga készített a bérház udvarán felhalmozott lomokból. Bizarr szerkezet lett, de a súlyát megtartotta, és esztétikai látványnak ott volt a teste, ami éppen úgy hajolt szépséges ívben hátra, mint Monet festményén a híd a tavirózsák felett.

 

Az orosz fiú egyre többet tartózkodott a levegőben. Kyle-nak úgy tűnt, le sem ereszkedik a földre. Úgy ugrott egyik lendületből a másikba, mint ahogy a tiszavirág táncol a víztükör felett. Mozdulataiban ott volt a minden. Sasha négy percbe sűrítette bele az egész valóságát.

A legjobban az tetszett ebben a könyvben, hogy az író fogalmazásmódja, leírásai és hasonlatai annyira hasonlóak voltak ahhoz, amit én is szeretek, hogy tényleg úgy éreztem, ezt én is pont így fogalmaztam volna meg. Vicces, volt egy-két rész, ami konkrétan olyan volt, mintha én is ugyanazt leírtam volna már az egyik novellámban, és rá is kellett keresnem, hogy what, de mivel átjavítottam, nincs benne, de a TaeTent többször is eszembe juttatta.

 

Kyle kezére siklott a pillantása, és ott is maradt. A fiúnak lányosan kecses ujjai voltak, kézfejére lila pókhálót szőttek az erek vékony folyói.

 

Nem akart elaludni, mert félt, hogy újra álmodni fog, ezért nyitott szemmel meredt a plafonra, aztán a bútorokra, majd csak egyenesen bele a sötétségbe. Kyle illata belopózott az orrába, mosolyt csalt az ajkaira. Még az illata is nevetős volt. Vanília. Sasha utálta a vaníliát, de összefutott szájában a nyál a gondolatra, hogy vajon milyen lehet az íze Kyle bőrének. A vaníliafagyi hideg édessége émelyítően hatott rá, viszont a nápolyi omlós bizsergését szerette érezni, és Kyle-ban volt valami sajátos esszencia, amellyel megbolondította az érzékeit.

 

Hát én imádom a vaníliát, nem is értem ez a fiú miért nem szereti, de ahogyan a vonzalma, a kíváncsisága és a vágyai voltak itt leírva, hát nekem ez nagyon tetszett, és az illatok, az ízek jelzői imádom az ilyeneket.

Kyle szerintem nagyon erős lelki erővel bírt, rengeteget nevetett, humorizált, iróniát vitt szinte minden megszólalásába, annak ellenére, hogy milyen szörnyűség történt vele. Kívülről teljesen úgy tűnt, hogy jól van, de igazából ez egy védőburok volt számára, a mosolya és a nevetés, az irónia volt az ő páncélja az emberek sajnálkozó pillantásai és szavai ellen. Meg is értettem, mert talán az egyik olyan dolog, amire egyáltalán semmit nem lehet reagálni, az a szánalom.

 

– Ő is pontosan így tévesztette meg az embereket, ahogyan te. Miért van az, hogy minden bohóc könnyeket rejt a mosolya mögött?

– A bohócok is emberből vannak – felelte végül Kyle. Nem sírnak többet, mint mások, csak feltűnőbbek a könnyeik, mert mindenki azt várja tőlük, hogy folyton nevessenek.

 

Kyle felkacagott. Végre megint úgy nevetett, mint régen.

Maxnek az járt a fejében, hogy Kyle mosolya veszélyes, mert soha nem lehet tudni, mikor őszinte és mikor elterelés.

 

Amikor kiderült Alex, Olga is Misha közös múltja, volt egy rész, ami nem tetszett. Hogy mit meg nem tett Michael, Olga „ikertestvére” azért, hogy Alex testével összhangba hozza a táncban, ami aztán egy édes hármassá fajult, hát ezt kihagytam volna. Komolyan olyan volt ezen a ponton már, mint az a tini balettes sorozat a netflixen. Csak jóval később derült ki Misha és Olga gyerekkora, hogy igazából nem testvérek, addig a köztük lévő szerelem kicsit kiakasztott. Főleg, hogy Alex meg Mishával is együtt volt, holott az a fiú nem is meleg, de még csak bi sem, szóval ja. Volt itt minden, de elég is volt.

 

– Dobog a szíved! – csodálkozott rá Kyle a tenyerét simogató lüktetésre.

– Ez jó hír! Máris jól indul a reggel – jegyezte meg Sasha, és kibújt a takaró alól. Kyle kicsi keze még mindig ott rostokolt a testén. Talán oda is ragadt, és most már örökké az ő érintését fogja érezni minden szívdobbanásán.

– Tudod, mit figyeltem meg? – kérdezte Kyle, de nem várt választ, mert rögtön el is árulta: – A szívdobogás is olyan egyéni, mint az ujjlenyomat. Nem éreztem még két egyformát. A tiedben például ott vannak azok a kis izgalmas szünetek. Merrefelé kóborol akkor a szíved?

 

Kyle pillantására sűrű szempillafüggöny hullott, ami eltakarta Sasha elől. Az orra körül és az arcán szétszóródott halvány szeplők bíborba öltöztek. Zavarba jött. Sasha ölelése visszakúszott a testére, ajkai a homlokát érintették. Kyle felpillantott.

A határvonalon ácsorogtak, és a túloldalon ott várt rájuk az első csók varázsa. Kyle megbénult lábai vágyakozva remegtek meg, de Sasha tétovázott, pedig ő akár át is repülhetett volna a határon. Érintették már egymást, adtak már gyönyört, de a csók más volt. A csók ígéret. A csók érzelem. A csók vallomás.

 

A legjobban Kyle gondolatai nyűgöztek le.

 

– Te is szelfimániás vagy? – tudakolta meg.

– Mániás?

– Ami most zajlik, az a nárcizmus diadalmenete.

Kyle letette a telefont, gondolkodott egy keveset, ivott egy kortyot a bögréjéből, aztán Olgára tekintett.

– Az ember mindig ilyen volt. Feltalálta a tükröt, kőbe véste a portréját, vászonra mázolta magát. Így keressük a halhatatlanságot, vagy csak nyomot akarunk hagyni. Szerintem jogunk van hozzá. Ha már végigszenvedjük az életünket, akkor legalább legyen, aki emlékszik ránk. Ismered Frida Kahlót? Ő volt a szelfi legelső mestere. Egyfolytában magáról festett portrékat. Megörökítette a fájdalmát, a boldogságát, és azt akarta, hogy mások is lássák. Világgá akarta kiabálni az érzéseit. Ti is a tükörben bámuljátok magatokat, miközben táncoltok. Mi is ugyanezt tesszük, csak nem táncnak hívjuk, hanem életnek. Mindannyian tudni akarjuk, mit lát a közönség. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy olyanná formáljuk magunkat, amilyennek szeretnénk, hogy lássanak.

 

Az ölelés csak egy mozdulat, amit számtalan ember csinál. Le tudom írni, hogyan kell kivitelezni, megvannak a szabályai. Mégis minden ölelés egyedi, mert az érzés, amely irányítja, mindig különböző.

 

Kicsit olyan volt Sasha, Kyle, Olga és Misha háttértörténete, mint egy színdarab, tele tragédiával, szenvedéllyel, érzelmekkel, fájdalommal, érzékiséggel, és ott volt benne az a ködös sejtelmesség, hogy nem lehet tudni, pozitív vagy negatív irányba fogja vinni őket az útjuk.

 

Egy esős napon történt. Életünk jelentős eseményei általában ilyen időjárási körülmények között találnak meg minket. A filmekben legalábbis így szokták ábrázolni. Mintha az esőcseppek magukban rejtenék a várható tragikumot.

 

Ebben a könyvben nem is a BL, hanem a balett fogott meg, ez a párosítás nekem, hogy fiú + balett ez olyan, amit elolvasok, megnézek, akármi legyen is. Egy kicsit többet is szerettem volna ebből kapni, Alex nekem a végére olyan megfejtetlen maradt, inkább megismertem Kyle-t, mint őt, és ez üres érzetet hagyott bennem. Lehet azért, mert amiben igazán ki tudta magát fejezni Alex, az nem a szavak, hanem a tánc volt, amit szintén keveselltem. Az E/3 nagyon szépen leírta, hogy mit lát kívülről az ember, de jobban szerettem volna E/1-ből olvasni, hogy Alex lelkén keresztül tudjam meglátni azt, hogy milyen is ő valójában.

Tetszett, hogy négyüket az évszakokkal hozta párhuzamba az író, és ezt az egy mondatot akár a könyv magjának is mondhatom, amiben mind benne vannak, de ahogy az évszakok, úgy az ő személyiségük sem volt teljesen behatárolható önmagában, kellett a másik, hogy jobban kiemelkedjen az egyik.

Olga elgondolodva tekergette mutatóujjára Misha egyik selymes hajtincsét.

– Mi négyen olyanok vagyunk, mint az évszakok – mondta. – Te vagy a tél, a mindig hideg és szomorú, Sasha az ősz, a mindig komoly és borongós, Kyle a nyár, a mindig verőfényes és forrón perzselő, és én... én vagyok a tavasz, a mindig reménnyel teli és örökké szerelmes.

Nem volt rossz könyv, de nem tudom eldönteni, hogy milyen az érzésem is ezzel kapcsolatban. Nagyon tetszett, ahogy meg volt írva, a hasonaltok, jelzők, de voltak tartalmi részek, amik kifejezetten nem tetszettek.

Corinne Michaels - Mondd, hogy visszatérsz

Hát ez a könyv kemény témát dolgoz fel, ami mélyen megérinti az embert és kirangatja a komfortzónájából rendesen, már csak ennyivel is, hogy olvas róla. Szegény Elliet sajnáltam, hogy egy ilyen férj mellett kötött ki, aki ennyire leláncolta őt, emellett még verte is, és halálosan megfenyegette a kislányukkal együtt. Nem tudom az ilyen embereket hova tenni, na meg ha egyáltalán verekszik, akkor miért nem a saját súlycsoportjával teszi... 

Aztán, mint egy hólabda, minél tovább gurult előre, annál erősebb lett, és annál nagyobbra nőtt – míg végül már annyira hatalmasra duzzadt, hogy bárkit összezúzott, aki az útjába került. Mindenekelőtt engem. Az ilyen napok a legijesztőbbek.

Ellie

Viszont az érzelmek és fájdalom ellenére ez a könyv szerintem nem aknázta ki valami jól a lehetőségét annak, hogy van egy nő, akit évek óta vertek, aztán hopp, megjelent Connor és máris elfelejtett mindent Ellie, amit vele tett a férje. Hát ember... Sokkal jobban kiveséztem volna ezt a részét, ha már gyakorlatilag erre épül a könyv mindkét fél részéről, ráadásul változó szemszogekkel meg pláne ki kellett volna használni. És igazából Connornál számomra jobban megjelent az, hogy milyen, amikor bántalmazva vagy. Testileg és lelkileg is. Nem lett egy tündérmese a találkozásuk után, de azért egy kicsivel több fájdalmat elbirtam volna még viselni, mert az író jól atadott minden érzelmet, de úgy éreztem, hogy kevés volt. De azért fact, senkinek nem kívánom, hogy olyasmin kelljen atmennie, mint Ellienek. 

Annyira könnyű elhinni a hazugságokat. Még engem is be tudnak szippantani. Pedig én tudom az igazságot.

Ellie

Ennek ellenére tetszett Ellie is, Connor is, de az abszolút kedvencem Hadley volt. Imádtam azt a kislányt. Humoros volt, okos, és végtelenül kedves. Nem szeretem ezeket a farmos cuccokat, de most különösen tetszett, hogy Hadley ennyire odáig van a farmert, az allatokert meg hogy csak egyszerűen kint legyen a szabadba, fára másszon és minden olyan dolgot csináljon, amit a mostani, hisztis, elkényeztetett gyerekek nem szoktak. Csodálatos volt. Hát Connor meg Ellie olyan átlagosak voltak karakterileg, nem ragadtak el annyira, mint sokan mások, ettől eltekintve szerethetőek voltak, de nem volt meg bennük az a plusz, ami engem levesz a lábamról. 

Viszont a szerelmük nagyon euforikus volt. Egy kicsit mar nekem is nyálas volt XD pláne amikor Connor szerelmet vallott, meg úgy kb mindig, amikor párbeszédük volt, de azért ez még a jófajta nyaltenger, amiről amúgy nem hiszed el, hogy valaha bárki ilyet mondana a másiknak, de Connorból meg simán kinézed. Azonban néha csak néztem, hogy áh, ilyet nem mondhat egy ember a másiknak, már csak büszkeségből sem. De voltak csodálatos megnyilvanulasok, amik könnyet csaltak a szemembe, a sírás viszont most elmaradt. 

– Tudok várni, Ellie. Tudok várni addig, amíg kész nem leszel.

– Kész? Mire?

Felemeli a kezét, kisimítja a hajat az arcomból. A hangja gyengéd, törődő, és mégis: magabiztosság cseng a mélyén.

– Rám. 

Amikor kiderult a titok, akkor egy kicsit fogtam a fejem, hogy hát persze, ha egyszer ilyen könnyedén mentek kettejukkel a dolog, akkor mindenképp találni kellett valamit, amivel el lehetett ezt az idillt baszni rip. Mindenesetre ez a titok magától értetődő volt egy kicsit. Ha én lettem volna Ellie helyébe, lehet hogy én nem lettem volna ilyen elnéző, de ki tudja. Tudni kell elengedni a múltat, hogy legyen jövőd. 

Mindent összevetve tetszett ez a könyv, nem volt kimagaslóan jó, de azért jó volt, olvasható. Még egyszer nem olvasnám el ezt a részt, viszont a többi Arrowood testvér történetét is el fogom olvasni. Jacob, már nagyon várlak! :D 

 

Nicholas Sparks – Szerelmünk lapjai

 

Gondoltam, hogy elolvasom ezt a könyvet, mielőtt megnézném a filmet, mert sokszor van, hogy a könyv jobb, de a film után már nehezen veszem rá magam, hogy elolvassam, ezért ezt kezdtem el, és hát azt hittem, hogy könnyű lesz, mert csak százkilencven oldal, mi az, egy nap alatt elolvasom. Hát nem XD 

Nem is lett volna baj, igazából csak az volt az egyetlen hátránya, illetve apró negatívuma is, hogy a nagy része E/3-ban íródott, amin nagyon nehézkes volt végigmennem. Lehet, bennem van a hiba, régebben amúgy sokkal könnyebben ment nekem az ebben való olvasás, de most egyszerűen többször majdnem, sőt, bele is aludtam ezekbe a részekbe, hiába volt nagyon szép és romantikus, egyszerűen nem kötött úgy le, ahogyan szerettem volna. De örülök, hogy végül elolvastam a kezdeti nehézségek ellenére is, mert csodálatos dologról szól, a szerelemrről, de még annál is többről.

Az E/3-ban írt szakasz Noah és Allie történetét mesélte el, a szerelmüket, ami tinikorukban, egy nyáron alakult ki, és utána tizennégy év után újra találkoztak, azzal a különbséggel, hogy Allie-nek már vőlegénye volt.

 

Az ég színe lassan változott, és ahogy a naplementét néztem, arra az egyetlen pillanatra gondoltam, amikor a nappalból hirtelen éjszaka lesz.

Akkor jöttem rá, hogy a szürkület csak illúzió, hiszen a nap vagy a horizont felett, vagy az alatt van. Ez pedig azt jelenti, hogy a nappal és az éjszaka olyan különleges módon követi egymást, mint kevés más dolog: egyik nem létezik a másik nélkül, ugyanakkor egyszerre soha nem léteznek. Emlékszem, azon törtem a fejem, milyen lehet örökké együtt és mégis külön lenni.

 

Noah olyan szelíd volt, kedves, igazi művészlélek személyiség, hiába mondta mindig, hogy ő nem költő, csupán szereti a verseket, de olyan gondolatai voltak, hogy jó volt bennük kicsit elmerülni, olyan kisugárzása volt, ami mintha körülöttem is megállította volna az időt, mint ahogyan Allie is érezte a társaságában magát. Különleges volt.

 

Az esti levegő még kellemesen enyhe volt. Noah hallgatta a tücsökzenét, a falevelek susogását, és arra gondolt, hogy a természet hangjai mennyivel valóságosabbak és mennyivel több érzést ébresztenek az emberben, mint például az autók vagy a repülőgépek zaja. A természet jóval többet ad vissza, mint amennyit elvesz, ezek a hangok pedig mindig arra emlékeztették, hogy az embereknek milyennek is kellene lennie, hogyan kellene élnie. A háború alatt, különösen, a nagyobb bevetések után, gyakran idézte fel ezeket a hangokat magában. „Segít, hogy nehogy beleőrülj! – mondta az apja azon a napon, amikor kihajóztak. – Ez Isten zenéje, ami majd hazavezet.

 

Allie is művészlélek volt, az ő szenvedélye a festészetben volt, de sajnos a vőlegénye miatt abbahagyta. Az, hogy amint újra találkozott Noah-val, szükséges volt ahhoz, hogy újra visszataláljon önmagához is. A közös nyár emlékei közül a kedvencem, amikor a vidéki ház kertjében egy nagy fa alatt feküdtek mindketten, és Noah verseket olvasott fel Allie-nek.

 

Allie a hintaszéknek támasztotta a fejét, becsukta a szemét, kicsit átmelegedett, mire Noah befejezte a mondanivalóját. Nem csak a versek vagy Noah hangja segített neki ebben, hanem minden együtt. Nem próbálta meg, nem is akarta részekre bontani a nagy egészet, mert nem ez volt a lényeg. Versek, szerinte, nem azért születtek, hogy elemezzék őket; inkább azért, hogy másokra magyarázat nélkül hatást gyakoroljanak, megértsék őket, anélkül, hogy megértenék.

 

Mikor kinyitottam az ablakot, régi barátomat, az ablakom alatt csordogáló patakot bámultam. A mai napig ihletet nyújt. Micsoda ellentmondás! Ez a kis patak százezer éves, de minden egyes zápornál újjászületik.

 

Egy másik kedvenc részem a könyvből, amikor a második találkozójukon kicsónakáztak a tóra, hogy Noah megmutassa Allie-nek azt a kis eldugott helyet, ahol a hattyúk és vadludak százával várják, hogy tovább repülhessenek. A visszaúton pedig olyan heves vihar szakadt rájuk, egyszerre volt ijesztő, ahogyan a hullámokkal küzdöttek, és tisztán természetes, ahogy Allie élvezte a rázúduló esőt. A ruhája persze teljesen átázott, és Noah inge is mindent láttatni engedett. Egy kicsit olyan volt ez a rész, mintha úgy szeretkeztek volna, hogy csak az eső érintette őket.

 

Hiába telt el annyi év, és hiába volt ahhoz képes olyan rövid az az idő, amit fiatalon együtt töltöttek, az a szerelem, ami köztük volt, sokkal több volt annál, mint amit el lehet képzelni. Varázslatos volt, ahogyan egymás rezdüléseit figyelték, ismerték és reagáltak ösztönösen, ez olyasmi volt, amit szavakkal nem is lehetett egyértelműen megfogalmazni, nem a sorokból jött át, hanem az érzésből, ami azok mögött volt. Azt hiszem, ennél szebben leírt szeretkezést sem olvastam még, annyira romantikus és meghitt volt, hogy muszáj voltam kijegyzetelni, hogy megmaradjon.

 

Noah addig csinálta, míg végül Allie nem bírta tovább: amikor eggyé forrtak, Allie felkiáltott, és ujjait Noah hátába mélyesztette. Arcát Noah nyakába temette, és mélyen magában érezte őt, érezte erejét és gyengédségét, izmait és lelkét. Egyenletes ritmusban mozgott vele, ráhagyva, hadd ragadja magával oda, ahova sorsa rendelte.

 

Viszont kiderült, hogy Allie hol van, a vőlegénye megsejtette, keresésére indult, de a lány anyukája előbb ért oda hozzájuk, aki tudta, hogy hol keresse, ismerte a történetüket. Kiderült, hogy ő rejtette el a leveleket, amiket Noah éveken keresztül Allie-nek küldött a közös nyár után, és ezek sose jutottak el a lányhoz, de ennek ellenére is Allie mindvégig remélte, hogy egyszer újra találkozhatnak. Hiányzott neki Noah, és elég volt ez a találkozás számára, hogy tudja, ismét belészeretett, sőt, egész végig szerette. Noah az utolsó, Allie-nek címzett levelében ezt írta, és ez adott erőt Allie-nek ahhoz, hogy meghozza a döntését, hogy választani tudjon Lon és Noah közt.

 

Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így olt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka…

…akkor is tudom, hogy egy másik életben viszontlátjuk egymást… Újra egymásra találunk, és lehet, hogy akkor más csillagzat alatt élünk majd, és nemcsak abban az időben fogjuk egymást szeretni, hanem visszamenőleg is.

 

Meglepődtem, amikor az E/3 után hirtelen E/1-be, vagy ötven évvel későbbre ugrottunk. Nem volt egyértelmű, de tudtam, hogy Noah az az idős bácsi, aki a jegyzetfüzetet magával viszi, ő az, aki felolvas a betegeknek és egy idős hölgynek is, akiről csak sejtettem, hogy Allie lehet az. Aztán kiderült, hogy tényleg ő volt.

 

Ahogy sírni kezdett, újra eszembe jutott a szó: …Alzheimer-kór…

Sivár betegség, üres és csupasz, akár a sivatag. Elrabolja a szívet, a lelket, az emlékeket.

 

Szomorú és megdöbbentő volt tapasztalni, hogy mit tud okozni ez a betegség. Már nem először olvasok vele, meg láttam is filmekben, de mindig olyan oldalát mutatják meg, amit még nem láttam, és valahogy mindig az tűnik a legrosszabbnak. Allie nem emlékezett Noahra, az együtt eltöltött majd’ ötven év házasságra, sem a gyerekeikre, a közös nyárra, de még csak a saját nevére sem. És ettől Noah szenvedett a legjobban.

 

Egyetlen fuldokló sem tudja, melyik csepp

Az, amelyiktől ő hal meg…

 

Csodálatos volt, hogy Noah minden nap felolvas a feleségének, és nem is akármit, hanem a saját történetüket. Azt, ahogyan egymásra találtak újra, mert reméli, hogy valahol a lelke mélyén felismeri majd önmagukat a sorok mögött, hogy hátha visszakaphatja Allie-t, még ha csak egy nagyon rövid időre is.

 

Csendben ültünk, és figyeltük a körülöttünk lévő világot. Egy élet kellett hozzá, hogy ezt megtanuljuk. Úgy tűnik, csak az idős emberek tudnak egymás mellett szótlanul ülni úgy, hogy mégis jól érzik magukat. A fiatalok türelmetlenek, és folyton úgy érzik, meg kell törniük a csendet. Kár, mert a csend nagyon tiszta dolog. Áldott. Közelebb hozza egymáshoz az embereket, mert csak azok tudnak egymás mellett csendben ülni, akik közt teljes az összhang. Ez az élet nagy ellentmondása.

 

Megtanultam, ami egy gyereknek oly kézenfekvő: hogy az élet csupán kis, egy-egy napig tartó életek összessége. Hogy minden napot úgy kell tölteni, hogy észrevegyük a virágokat, a költészetet, beszélgessünk az állatokkal. Hogy nincs jobb egy olyan napnál, amely álmodozással, naplementével és frissítő szellőkkel telik. De, ami a legfontosabb: rájöttem, hogy az élet arról szól, hogy egy padon ülünk a patak partján, kezem a térdén, és néha, jobb napokon, ismét egymásba szeretünk.

 

Megérte, amiért annyit olvasott a jegyzetfüzetből, a levelekből, amiket a lánynak írt, és végig megtartották őket, mintha csak tudták volna, hogy egyszer még szükség lehet rájuk, azokra az emlékekre és a szerelemre, ami bennük van, amivel írták őket. Eskü bekönnyeztem azt a részt, amikor Allie felismerte Noah-t, amikor elmondta neki, hogy mennyire szereti, és hogy hiányzott neki. Kettő ilyen alkalom volt csupán, de már ezért megérte, Noah megtehette azt, amit évek óta nem. Annyira egyszerű, olyan természetes egy házaspár közt, de ez a csók, ez minden volt. Csodálatos volt, akárcsak az egész könyv.

 

Amikor ajkunk összeér, különös bizsergést érzek, olyat, amilyet az együtt töltött évek során soha, de nem húzódóm el. És csoda történik: érzem, hogy ajka szétnyílik, én újra felfedezem a rég elfeledett paradicsomot, ami semmit sem változott, mert kortalan, mint a csillagok. Érzem teste melegét, és ahogy nyelvünk összeér, hagyom, hogy megszűnjön körülöttem a világ, ahogy tettem ezt oly sok éve. Lehunyom a szemem, és tajtékzó vizet hasító fenséges hajóóriássá válok; erős vagyok, nem félek semmitől, és ő, Allie a vitorlám.

Rácz-Stefán Tibor – Pokolba a jópasikkal!

 

 

Azt hiszem az, hogy kevesebb, mint huszonnégy óra alatt kiolvastam ezt a könyvet, az elmondja, hogy mennyire vágytam most erre. Tudtam, hogy nagyon tetszeni fog, megérte a két hónap várakozást, és kár, hogy nincs folytatása, talán nem is lesz, de hát egy könyv azért is jó, mert később bármikor újra tudom olvasni, és hát ez is egy ilyen, amit szívesen levennék még a polcról.

Már a legelején tetszett Hunor személyisége, eleve fiú, tizennyolc éves, de nem az a tipikus tini, aki bulikban lóg, piál, cigizik és hajtja a csajokat. Hunor meleg, imád főzni, oda van a Konyhafőnökért, a Riverdale-ért, inkább megnéz többévadnyi sorozatot, minthogy a kocsmákban igya le magát, és bár nem szereti a tanulást, mert úgy gondolja, hogy tök felesleges olyan dolgokat magába sulykolnia, ami haszontalan, nagyon értelmes és okos fiú. Egyébként nagyon egyet tudtam vele érteni, hogy mennyire fölösleges az a rengeteg féle tétel érettségire, a sok anyag, amit a gimiben meg kellett tanulni, ahelyett, hogy igazán az életben való boldogulásra készítettek volna fel, például amiket Hunor is említett: az adózásra, a számlák fizetésére.

Hunort sokkal inkább boldoggá tette az, hogy újabb trükköket tanuljon meg, vagy kísérletezzen ki saját maga a konyhában a fűszerekkel, mert az igazi szenvedélye, a szerelme a főzés. Persze azért ott van Császár Gergő is, akibe már évek óta szerelmes titkon, mert a bátyja legjobb barátja, és köztudottan hetero, legalábbis ezt mondta neki mindig Koppány. Meg lehet érteni a féltő báty szerepét is, de Koppány hazudott, mert nem akarta, hogy Gergő összejöjjön az öccsével. Féltésből és szeretetből, talán önzőségből is, de megeskette Gergőt, hogy nem fog vele összejönni, viszont a szerelemnek nem lehet parancsolni; legalább olyan boldog voltam, mint ők, amikor egymásra találtak.

 

Az illata egyszerűen elképesztő, és ebben a pillanatban jövök rá, hogy a citromról mindig Gergő fog az eszembe jutni, mert ez a friss, tiszta illat nekem őt jelenti.

 

És az odavezető út, hát nagyon élveztem olvasni, hogy egymást kerülgették a lakásban, mert Gergő ideiglenesen beköltözött Hunorékhoz az anyukájuk felszabadult szobájába, aki elutazott Borsodba egy szegény faluba tanítani. Félmeztelenkedés, törölköző, amit csak a szentlélek tart Gergő csípőjén, a zúzódások kidolgozott testén a fociedzések miatt, a széles válla, a tény, a szoros, biztonságot adó ölelése, minden, ami Hunorban a vért is megfagyasztotta, hogy aztán őrült módon száguldjon tovább, a bizonyos nemesebbik részére. :D Elég kanos volt, de még ez is tetszett benne, hát egy tizennyolc éves fiú borzasztóan vágyhat a szexre, főleg, ha egy ilyen szexi pasival lakik együtt, akibe amúgy szerelmes is.

 

Gergő kicsit előredől, mire én arrébb csúszom a padon. Nem hagyhatom, hogy megrészegítsen a közelsége. Így is ezernyi érzés cikázik bennem. A két legerősebb a fájdalom, hogy nem érhetek hozzá, és a boldogság, amiért ilyen kedves velem.

 

Hát mit ad a sors, viszonzott szerelem ez. Kár, hogy alig volt egy hónapjuk, az is titokban Koppány miatt, mert Gergőnek munka miatt Angliába kellett mennie a hónap végén. Nem tartott sokáig, de az csodálatos volt mindkettőjük számára, igazán kívánták egymást, szívből, testből egyaránt. Nem haboztak, amikor arra került a sor, hogy élvezetet okozzanak egymásak, és ez elég sokszor előfordult. XD De na bumm, mindketten vonzóak, Gergő a magas, izmos, sármos pasi, Hunor meg a barnább bőrével, világoszöld szemével, göndör hajával, amivel mindig annyit szenvedett, hogy végül levágta (jaj, ezt sajnáltam), és a csodás főzőtudományával, és kedves személyiségével, hát én is elfogadtam volna őket, leginkább Hunort, mert ahogy elképzeltem, nagyon kis vonzó cigányfiú jelent meg előttem, és ha a szemei meg a fürtös haja nem is lenne elég, akkor a személyisége is nagyon bejött, csak hát meleg, és fiktív személy, úgyhogy mindegy. xDD

 

– Remélem legalább egy kicsit ízleni fog.

Ha szar lesz, akkor is finommá fog válni, mert te csináltad. Mert anyán kívül senki nem főzött nekem, pedig néha nekem is jólesett volna, ha más gondoskodik a kajáról.

 

Hunor anyukája is amúgy szimpatikus volt, de tényleg túlzásba vitte, hogy az egyetemet Hunorra erőltesse, aki nyilván nem kért belőle, mert főzni akart. De meg is tudtam érteni, mert az anyukája gyerekkora nehéz volt, szegénységben nőtt fel, és érthető, hogy a fia jövőjét tartotta szem előtt, de sajnos ezt olyan fojtón tette, hogy nem vette figyelembe Hunor vágyait, hogy most mire vágyik.

 

Ahogy lerakom a tálat a nagyitól kapott, virágos mintákkal hímzett terítőre, anya rám néz. Próbálom megfejteni a tekintetét, de nem megy. Talán haragszik rám? Hiszen arra tanított, hogy mindig legyek udvarias. Sosem felejtem el, hányszor mondta, hogy a barna bőrszínünkkel az udvariasság és a kedvesség az egyetlen esélyünk arra, hogy elfogadjanak minket az emberek.

 

Hunorban többek közt ez is nagyon tetszett, hogy akármennyire is szerette az anyukáját, kitartott amellett, hogy márpedig főzni szeretne, és főzni is fog. Nagyon imponáló nekem amúgy, ha egy srác tud főzni, lehet, mert szeretek enni, és én nem vagyok egy konyhatündér, de hát Hunor nagyon is jól tudott, hogy még egy Michelin-csillagos séf is megdicsérte.

Szinte cikinek érzem, hogy engem csak az érdekel, lesz-e új zsűritag a Konyhafőnök következő évadában.

 

Hunor egyébként félig roma származású, és bár a bátyja az apukájára hasonlított külsőleg, Hunor az anyukájára, ezért is kisebbségi érzete volt, mert bántották emiatt, és ezért nem mert újra nyitni az emberek felé, amitől viszont nagyon magányosnak érezte magát. Nagyon elkeserítő volt ezt olvasni, hogy mennyire borzasztó nagy az előítélet a magyar emberekben, hogy emiatt valakit a bőrszíne miatt, vagy akár az identitása miatt megkülönböztetnek, kitaszítanak és elítélnek. Hát ez undorító, és utálom ezt a társadalmunkban, hogy ilyen. Ez a könyv egy görbe tükör is volt tulajdonképpen erre, hiszen felhozta mindazt, ami ebben az országban folyik. Szegénység, éhezés, iskolázatlanság, minimálbérért való gürizés, hogy aztán épphogy ne haljon éhen az egyedülálló anya a gyerekével, a tény, hogy diploma nélkül esély sincs a kicsit is magasabb fizetésre. Az állandó rohanás, a búskomorság, a beszólogatás, a bűz, a tömeg, ami oké, sok nagyvárosban megvan, de az a különbség, hogy ez az ország nem csak a külsőségekben bűzlik, hanem velejében rohad. Hogy egy szerelmes pár, ha nem hetero, akkor nem mehet végig úgy az utcán kézen fogva anélkül, hogy akár egy ember is becsmérlően lehordja mindennek, leköpje, megverje, nem. Félelemben, a szekrénybe bújva kell élnie azoknak, akik a társadalom szerint egy kicsit is eltérnek a normálistól. Undorító, rendesen felhúzott, amikor ezekről volt szó benne, mert annyira igaz, és annyira szar, hogy ilyen. Ez is volt az egyik legfőbb indoka Gergőnek, amiért el akart menni az országból, és ezt nem titkolta el Hunor elől, akinek a szíve tört bele ebbe.

 

– Azt hiszed, engem nem vonz Anglia? A fenébe is, az én otthonom ott van, ahol te vagy!

 

Gergő nagyapja, ugyan alig volt benne, de nagyon sajnáltam, mert Alzheimeres. Borzasztó, nem csak annak, aki ebben szenved, de leginkább a családtagoknak, a közelállóknak, akik csak azt látják, hogy a szerettük egyre jobban leépül, nem ismeri fel őket, nem emlékszik saját magára sem. Sajnáltam, hogy Gerőnek ezen kellett átmennie, de szerencsére adatott neki néha pár óra, mikor a papája magánál volt, és ezek az értékes pillanatok nagyon sokat jelentettek neki. Egyik ilyen alkalommal ezt mondta Gergőnek a papája tanácsként Hunor döntéshelyzetére:

 

– Csak azért, mert valaki tizennyolc éves, még nem hülye. Tudja, mit akar, és nem szabad az útjába állni. Ha hibázik, hát úgy járt, tanul belőle, és feláll, de sosem lesz felnőtt, ha engedi, hogy mások irányítsák a sorsát.

 

Hunor és Gergő kapcsolata, amint nyilvánvaló lett Koppány számára, nagyon csúnya véget ért, Koppány hirtelenharagú, durva protective módba kapcsolt, és szétverte Gergőt, nagyon fájdalmas volt olvasni, hogy mennyire ellene van a kapcsolatuknak, hogy így bántja Gergőt, a legjobb barátját, és még az öccsének is mérhetetlen fájdalmat okozott ezzel. Egyszerre sajnáltam Hunort, aki a szerelmét és a bátyját is elveszítette, Koppányt, aki a legjobb barátját és az öccsét, Gergőt, aki a legjobb barátját és a szerelmét veszítette el csak azért, mert őszintén szerette Hunort, és együtt volt vele. Mindez egy hülye eskü miatt.

A végén Gergő elment Angliába dolgozni, és Hunor is Londonba költözött, de ezúttal nem a barátja után ment, hanem a saját álmait követte, hogy a főnöke mesterénél tanuljon, hogy tehetséges szakács válhasson belőle is. Kicsi az a város két embernek, mert akik igazán szeretik egymást, úgyis egymásra találnak, és örültem, amikor végül ez megtörtént. Hát még ők. :D Elég szókimondó és nyers volt a nyelvezete a könyvnek, de hát ettől olyan igazi, és hát ez a megszólalás minden volt, ezért muszáj vagyok kiírni XD

 

– Sok a duma, Hunor! Mondj már igent, hogy végre leszophassalak!

 

És hát legyen ez a végszó. Ezért szeretem Rácz-Stefán Tibor könyveit, mert aktuálisak, érzelmesek, igaziak, élvezhetőek, és valahogy mindig felfedezi magát benne az ember, akármilyen formában is. Én szeretnék kevésbé olyan magyar lenni, amit elém vetített, és ezen dolgozni is fogok, ahogy tudok. Az aktuális társadalmi problémák mellett pedig olyan élethűen rajzolta ki elém azt, amit egyébként is gondolok, hogy a család mennyire fontos, és a szeretet sokszor ott a legerősebb, ahol nem is gondolnák, mert az emberek szeme vak az ítéleteiktől és a hamis elképzeléseiktől. Becsülöm azokat, akiknek a család a legelső az életében, és a nehézségek, viták ellenére is megingathatatlanul támogatják és szeretik egymást.

 

– Valamit csak jól csináltam, hogy így szeretitek egymást – hallom meg anya hangját.

Nem bírok megszólalni, csak Koppány pólójába temetem az arcom. Aztán már anya is ölel. Kicsit fojtogató a szeretet, de tudom, hogy mélységesen tiszta.

Agatha Christie - Tíz kicsi néger

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,

Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

Ennyi elég is🔥🔥

Krystal Sutherland – A szerelem kémiája

 

Ilyen személyiséget, ennyi érzelmet, mint ami Henrynek van, hát egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan könyvet olvastam, amiben ennyire lenyűgözött a főszereplő fiú, a gondolatai, az érzelmei. Hihetetlen volt tényleg, hogy mindenre volt egy csodálatos hasonlata, hogy mennyire szépen ki tudta fejezni magát írásban, mégis, a legőszintébb akkor volt, amikor szóban képtelen volt ezt megtenni, annyira zavarban volt Grace előtt.

 

És aztán végre kettesben maradtunk Grace-szel. Csak mi és a világegyetem.

 

Már régen, vagy egy hónapja elolvastam ezt a könyvet, és azóta nem volt alkalmam írni róla, vagy halogattam, mert nem is tudtam, hogy hogyan fogalmazzak, aztán kezdtem félretenni, hogy akkor erről nem írok, mert kezdtek halványulni az emlékeim is róla, és sokra nem emlékszem már például a pozitív jelenetekből, amik tetszettek, és inkább a keserűek maradtak meg, de hát pont azért kéne írnom róla, hogy ami még megmaradt, azt visszaolvasva fel tudjam idézni Henry és Grace történetét. Aztán hiába kezdtem bele egy másik könyvbe, nem tudtam egyáltalán belemélyedni, ahogyan szerettem volna, mert akaratlanul is erre a történetre gondoltam vissza, mert még nem írtam róla, mert még nem engedtem el. Ahogyan Henrynek is annyira sokáig tartott, mire egyáltalán nem gondolt már Grace-re.

 

Grace Townra gondoltam, meg arra, hogy ha az emberek tényleg a világegyetem darabjaiból vannak összerakva, akkor az ő lelke csillagporból és káoszból készült.

 

Grace nekem egy érdekes személyiség volt, erős volt annak ellenére, hogy milyen tragédia történt vele, és a gondolkodásmódja is olyan különös volt, tetszett is egyébként ez benne. Ismerte magát, tudta, hogy mit akar.

 

– Szeretem, ha kész válaszaim vannak arra, amikor az emberek rólam kérdeznek. Úgy értem, ha én nem tudom, ki vagyok, hogyan várhatnám el ezt másoktól?

Grace

 

– Most már tudom, hogy ítélkezel rólam, úgyhogy semmit sem fogok tudni választani.

– Szerintem erről szól, ha valakit meg akarsz ismerni. Ítéletet mondasz róla.

 

 Lenyűgöző volt, ahogyan a világegyetemről, az életről és a halálról gondolkodott, és egyben ellent is akartam neki mondani, de hát ahogy kifejezte magát, hát hű. Nagyon deep volt, és tulajdonképen igazság is van benne. Hogy mi értelme van a mi kis rövid életünknek itt a Földön, hogy mennyire aprók vagyunk a világegyetemhez képest, hogy miután meghalunk, telni fognak az évek, és egy idő után, mikor már egyetlen ember sem lesz, aki emlékezne ránk, végleg megszűnünk létezni a Földön. Élünk egy másik világban, de semmivé leszünk az előzőben.

 

– Szerintem a boldogtalanság legjobb ellenszere az űr.

– Nem éppen a boldogtalanság legjobb ellenszere, ha jelentéktelennek érzed magadat.

– Már hogy a fenébe ne! Amikor felnézek az éjszakai égboltra, eszembe jut, hogy semmi más nem vagyok, csak régóta halott csillagok hamvai. Az emberek atomok összessége, amelyek meghatározott rend szerint egy rövid időre összeállnak, majd újra széthullanak. Megnyugvást találok a saját jelentéktelenségemben.

 

– Úgy néz ki, mint egy kripta – mondtam.

– Az is. Persze csak filozófiai értelemben. A befejezésük pillanatában minden régi épületből kripta lesz, a halott idő síremlékei.

 

Nem tetszett, hogy kihasználta Henryt, de meg is értettem, mert szüksége volt arra, hogy valaki segítsen neki tovább lépni, de van, amin nem lehet, főleg nem ilyen rövid idő után, és rossz, hogy pont Henry volt ott, akinek ez borzasztóan gyötrő volt. Mind a ketten szenvedtek, néha nem tudtam eldönteni, hogy melyikük jobban.

„A bennem dúló érzésektől görcsbe rándult a gyomrom. Általában pontosan felismertem őket. Tudtam, mikor vagyok boldog, szomorú vagy zaklatott. Mindegyiket könnyű volt meghatározni. De ez valami új volt. Egy csillagrendszer nagyságához mérhető óriási, bonyolult érzés, amelyet az én kis agyam képtelen volt feldolgozni. Mint amikor hallod, hogy a Tejút négyszáz milliárd csillagból áll, és azt gondolod: „Basszus, az jó nagy lehet!”, pedig a csökött kis emberi agyad úgysem képes felfogni a teljes nagyságát. Nos, valahogy így éreztem én is.”

 

Grace olyan sokszor tört darabokra engem, majd rakott össze újra, hogy kezdtem azt hinni, igazából ezt akartam tőle. Egy kintsugi kapcsolatot, amely attól volt szebb, hogy darabokra tört. De ha valamit sokszor összetörnek, egy idő után már nem lehet megjavítani, ahogy egy papírlapot sem lehet a végtelenségig összehajtani.

 

Henry olyan kétségbeesetten akarta Grace-t, hogy az már fájdalmas volt, hogy mennyire nincsen rá jó hatással ez a kapcsolat, és bár mosolyogni látszott Grace, ahogy derültek ki a rejtett dolgok, a ruhák, a szoba, a kapcsolatuk, összeszorult a szívem, amikor újra és újra tőrdöfés érte ezek miatt Henryt. És ezek után is, még mindig vele akart lenni, a legutolsó pillanatban is, ami neki hála nem egy élet végét jelentette.

 

Grace-szel kapcsolatban azonban nem így éreztem. Még abban sem voltam biztos, hogy tetszik-e nekem. Nem éreztem tüzes vágyat. Nem akartam letépni a ruháját és megcsókolni. Csak azt éreztem, hogy… vonzódom hozzá. Mint a gravitáció. Ahogy a Föld a Nap körül, én is körülötte akartam keringeni, a közelében akartam lenni.

 

Henry barátai, akik mindvégig mellette voltak, hát nagyon tetszettek, olyan jófejek voltak, szinte testvérei, családjai egymásnak. Az volt az egyik kedvenc jelenetem, amikor a nagy ivászat után Henry a barátja házában ébredt, ott reggelizett és konkrétan töltötte a fél napot, hát mekkora volt. xD És Lola is nagyon tetszett, a harcos, pikáns személyiségével, és hiába mondta végig, hogy baj lesz, és ne találkozzon Henry Grace-szel, amikor szükség volt rá, akkor ott volt neki, és nem számított az „én megmondtam”.

 

Lolával mindketten mélyen hittünk a metaforikus ajándékokban, úgyhogy míg a többiek egy ördögi, viasztól csöpögő macskacsontvázat láttak a dobozon, ő megértette az üzenetet. A barátságunk olyan volt, mint ez a macska formájú gyertya: hiába égettük le azt a szart, alatta ott volt egy stabil váz, amely egy életre szólt.

 

Ez volt az egyik legkedvencebb idézetem, egyszerűen csodálatos, hogy mennyire gyönyörűen írta le Henry, hogy milyen volt számára az érzés, amit szerelemnek hívnak, és ami csak a tündérmesékben tart örökké. Néha csak egy pár évig, hónapig, akár pár napig. De ha egyszer átéli valaki, akkor, ha vége is, azt szerintem nem felejti el senki.

 

Harmadik vázlat

Mert sohasem gondoltam volna, hogy ugyanúgy beleszerethetsz egy másik emberbe ahogy beleszerethetsz egy dalba. Hogy a dallam eleinte semmi mást nem jelent számodra, csak egy ismeretlen melódiát, de aztán hamar egy bőrödbe írt szimfónia lesz, egy ereidben lüktető himnusz, egy lelked szövetébe szőtt harmónia.