Ana Huang - Hate (Twisted)

 

Hm, hol is kezdjem. Annyira vártam már, hogy olvashassam ezt a kötetet, már az előző könyvekben is sóvárogtam, hogy még jobban megismerhessem Josht és Julest, és azt kell mondjam, nem csalódtam. Egész egyszerűen másra számítottam. De ez csak amiatt van, mert már mutatták magukat valamilyennek az előző kötetekben, és azt hittem, hogy másképp fog felépülni a történetük, de az, amit én elképzeltem amúgy lehet rosszabb lett volna, mint ahogy alapból alakult. Ugyanis ez a könyv katartikus élmény volt. Felrobbant bennem minden, amikor jöttek a párbeszédek, az egész atmoszféra magába szippantott és nem engedett el. Most tényleg kurva nagy hiányérzetem van ebben az állapotomban, hogy vége lett ennek a könyvnek, annyira kivégzett engem Josh. 

Kezdjük a negatívval, abból nagyon kevés van. 

Mert hát van benne egy pár dolog, ami kavargott bennem, miközben olvastam bizonyos részeket. Az első az az, hogy miért pont "Red"? Ember, értem én, hogy Jules vörös meg minden, de a többieknek mind sokkal jobb becenevük volt, ez meg annyira cringe és fura volt egyszerre. Persze az író kifejtette, hogy miért pont ez lett Jules beceneve, de ettől még a nem tudom mi is jobb lett volna. Ez valószínűleg csak szőrszálhasogatás részemről, de leszarom. Egy kis mértékben elrontotta az olvasási élményemet. Annyi minden illik Juleshoz és a karakteréhez, annyira rohadt szexi beceneveket is lehetett volna neki adni...Ellenben Josh ő Dr. Chen, Chen, Joshy. Hát mindet imádtam, pláne hogy tudtuk, mennyire utálja, amikor Joshynak szólítják haha. A másik, hogy ámbár voltak benne olyan párbeszédek, amikre számítottam, azért voltak benne enyhén szólva gyerekes párbeszédek is. Habár illett Josh-hoz, mert néha olyan volt, mint egy csecsemő, de bizonyos részeknél úgy éreztem, hogy sokkal ütősebb párbeszédeket is ki lehetett volna hozni abból az aktuális beszélgetésükből. Nem sok ilyen volt benne, de akadt egy pár. Ennyi. 

Jules Ambrose... Én már csíptem őt az előző könyvekben is, de itt egyenesen odáig voltam érte. Annyira magával ragadott, hogy olyan érzésem volt mindig, mintha minden, amit érezne az átragadna rám is. Nyers, határozott, reális, elkötelezett, független, gyönyörű, okos, intelligens, kedves - azzal, aki megérdemli -, humoros, igazi nő. Imádtam, hogy mindegyik férfi főszereplő nagyon tetszett neki, konkrétan mindegyikre úgy gondolt, hogy még nem látott tőlük helyesebbet, Rhys Larsent a legjóképűbb férfinak nevezte meg, akit csak ismer, Joshról meg lószart sem mondott XD Imádtam a könyvek és a kaják iránti szeretetét, hogy esős napokon szeretett a legjobban könyvtárban lenni, hogy egy jó ingyenkaját sosem utasítana vissza, az imádatát a sós karamellás cuccok iránt. Komolyan most kedvem lenne végigkóstolni minden sós karamellás cuccot. 

Josh csak nézte, ahogy majszolom a finomságot, és a kimerült arckifejezése valami olyasminek adta át a helyét, amit képtelen voltam beazonosítani.

Szinte a bőrömön éreztem a jelenlétét. Ez rá valahogy egyáltalán nem volt jellemző.

– Mi van? – néztem rá kérdőn.

Mintha válaszolni akart volna, de előbb hátradőlt, és a kezét összekulcsolta a tarkója mögött.

–  Sokkal jobban bírlak, ha nem beszélsz. Azt hiszem, gyakrabban kéne kaját hoznom neked.

–  Még jó, hogy telibe szarom, bírsz-e vagy sem – mondtam negédes hangon. – De ha kajával akarsz megvesztegetni, hát, hajrá! Viszont jobb, ha tudod, én minden egyes centiméterét tüzetesen megvizsgálom annak, amit a számba veszek.

 

A múltja, amikor elmesélte, miken kellett keresztül mennie, mit és miért tett... borzasztó volt olvasni. Eddig a női karakterek közül őt sajnáltam a legjobban, bár szorosan mellette van Bridget is, de talán az rosszabb, hogy az, akit mindenkinél jobban szeretsz, és akinek mindenkinél jobban kellene, hogy szeressen téged, elárul. Mert azzal nem nagyon lehet megküzdeni és magadat emészted vele. Sőt, elkezded magadban keresni a hibát. Ez az egyik kedvenc párbeszédem, olyan nyers és olyan igazi volt és imádtam érte Julest:

– Még te dumálsz? – Felszegtem az államat, és a tekintetem belefúródott az éjsötét szemébe. – Josh Chen, a selyemfiú. Az adrenalinfüggő. Még hogy én próbálok bátornak látszani? És veled mi van? Azzal mi van, hogy lépten-nyomon kockára teszed az életedet mindenféle agyament extrém sporttal, pedig Avának már kurvára te vagy az egyetlen élő rokona? És azzal mi van, hogy csak azért, mert orvos vagy, mindenkit lenézel a kurva magas erkölcsi lovadról, mert amit te teszel, az persze mind valami titokzatos nagyobb jó érdekében történik, ugye? Azzal mi van? – A körmöm apró félholdat vájt a tenyerembe. – Baszki, te ugyanúgy nem tudsz továbblépni abból a szarságból, ami évekkel ezelőtt történt. Jaj, hazudott nekem. Jaj, elárult engem! – utánoztam a hangját. – Igen, keményen megszívtad. És? Ez van, baszd meg! Az élet ilyen. Kihevered és túlteszed magad rajta, vagy beleragadhatsz a mártírszerepbe. Még te dumálsz nekem arról, hogy megjátszom magam, és elbújok a szerepem mögé? Szerintem te meg azért ragaszkodsz a haragodhoz, mert nincs semmi más, amibe kapaszkodhatnál. Ez az egyetlen dolog, ami még életben tart, és magasról szarsz rá, hogy ezzel milyen fájdalmat okozol azoknak, akiket állítólag szeretsz.

Ahogy Joshra gondolt az elején, végem volt XD Olyan viccesek, mégis hasonlóak voltak, hogy kész. 

Bizonyára több száz alacsony önbecsülésű szerencsétlen rohangál a világon csak azért, hogy Josh Chen kedvére vitorlázhasson egy életen át a Jupiter méretű egójával. A Sátán bizonyára kicsit szórakozott volt, amikor megalkotta a saját pokoli ivadékát, és valószínűleg kicsit túladagolta a kellemetlenséget Josh kotyvalékában. 

És végre, Josh Chen. Joshy. Dr. Chen. Vajon van olyan szó, amivel ki tudnám fejezni azt, hogy mennyire szerelmes vagyok belé? A fejem búbjától a kislábujjamig meghalási volt Joshért. Jójó, lehet red flag egyesek szemében, de leszarom XD Beszéltem arról, hogy sajnos Alex Volkov nem tudott kiszabadulni a lapok fogságából, és ő így "csak" egy karakter maradt számomra, ELLENBEN JOSH CHEN... A legelső gondolatával kitépte magát a könyből és konkrétan, mintha egy hús-vér ember lett volna, olyannyira volt eleven, olyan emberi, szárnyallt a mennyország és pokol között, annyira bele lehetett látni a lelkébe, mégis volt benne valami titokzatosság. Teljesen elvarázsolt engem Josh Chen. Annyira sajnáltam őt mindenért, ami vele történt úgy, hogy konkrétan nem is az ő hibája volt egyik sem. És mégis magát emésztette, neki volt bűntudata, amit felkavaró volt olvasni egy ilyen pozitív ember szemszögéből. Láttam tiktok oldalakon, hogy nagyon sokan egyáltalán nem kedvelték Josh karakterét, amit egyébként megértek, mert tényleg egy egoista balfasz végig kb. Hát ez tipikusan a Sasuke-effektus; valaki csak azt látja, hogy Naruto mennyit szenved és milyen kedves karakter, míg Sasuket nem kedveli, mert ősbunkó és rideg, pedig ugyanannyit, ha nem többet szenvedett, mint Naruto. Szóval Josh Chen egy Sasuke karakter, valaki imádni fogja, aki átlát a rétegeken, valaki meg soha nem fogja megérteni. 

De a bűntudat már csak ilyen. Szarik a tényekre, és nincs benne racionalitás. A kétség legapróbb magvaiból sarjad ki, átkúszik a psziché legszűkebb repedésein is, és mire felfogod, mi az az ocsmány feketeség, ami az ereidben áramlik, már annyira beleette magát a lelkedbe, hogy képtelenség a lényed egy részének elvesztése nélkül megszabadulni tőle. 

És még egy:

Nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Csak hát nem tudtam, hogyan. Valahányszor megpróbáltam, a múlt egyből felkapta az ocsmány fejét, és visszarepített az időben.

Hogyan tudnék elengedni valamit, ami egyszerűen nem volt hajlandó elengedni engem?

Ez valahol az elején van benne ez a gondolatfoszlány Josh-tól, és eszembe jutott az, amit nemrégiben a tiktokon láttam - pedig amúgy csak minimális köze van hozzá -, hogy egy kapcsolatban mindkét félnek küzdenie kell, nem csak egy palinak. 

Lehet, azért ilyen tüskés, mert nála ez valami védelmi mechanizmus, de én meg leszarom. Nekem aztán nem dolgom, hogy lehántsam róla ezeket a kemény rétegeket, mintha valami hülye romantikus regényben lennénk, amiket Ava annyira zabál.

Ez meg annyira én. Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy baszki, utálom ezt az érzést, már amikor elkezdek valakivel beszélni, és kb abban a pillanatban meg is unom, mert... nem tudom, de megunom. Nem pezsdítik fel a vérem.

A rezidensi állásom rengeteg időmet felemésztette, de még ha volt is egy kis szabadidőm, rohadtul nem vágytam most egy olyan barátnőre, akivel hosszú távú kapcsolatom lenne. Ez az elkötelezősdi nekem rohadtul nem jön be. Pár hét után folyton unatkozni kezdek, meg ez az egész párkapcsolatosdi annyira kimerítő. Folyton randizgatni, telefonálni, csak úgy pár szót váltani a másikkal…

És ahogy Julesról beszélt... XD Annyira nevettem néha, hogy már besírtam, de közben meg a szívem cikázott valahol a földön és 600 méterrel felette. Tehát Joshy a sátán ivadéka, Jules meg egy szukkubusz MEGHALOK XDDDDDDDDDDDD

– Ezt a dögös bigét! – A csapos szeme úgy csillogott, hogy attól még jobban felállt a szőr a hátamon. – Könyörgöm, mondd, hogy nincs pasija!

Kényszeredett mosollyal próbáltam leplezni az ingerültségemet.

– Tudod te, mi az a szukkubusz?

Elgondolkodva vakarta az állát. Az iménti csapat már megkapta az italát, és most csak én ültem a bárban.

– Azok a pici növények? A húgom imádja őket. Tele van velük az egész ablakpárkány.

– Nem, haver! Az a succulent! – Aztán valamivel halkabban folytattam: – A szukkubusz az egy olyan démon, amelyik egy gyönyörű nő alakjában jelenik meg, hogy elcsábítsa a férfiakat, és kiszívja belőlük az életerőt. Állítólag csak mitikus lények, de… – biccentettem Jules felé – …ez a csaj, ez egy hús-vér szukkubusz. Úgyhogy inkább tartsd távol magad tőle! A csinos pofikája mögött veszedelmes démon lapul. Egy igazi embernek nem is lehetett volna ilyen vörös a haja, ilyen átható a tekintete és ilyen buja a teste. Az egészre csak egyetlen magyarázat létezett: természetfeletti erő.

De amúgy mindig is volt köztük szikra, csak nem látták a fától az erdőt. Aztán amikor Jules elkezdett dolgozni a klinikán, és több idejük lett együtt... Na azok a részek valami isteniek voltak, ahogy ott szapulták egymást, mégis flörtölősbe tolták, nagyon jó párbeszédek voltak és egyszerűen csak lubickoltunk abban a kémiában, ami olyan vad és mindent elsöprő volt, mint egy cunami. 

–  Megmérgezted? – Mert azért lássuk be, a civilizált viselkedésünk még korántsem jelenti azt, hogy a másiknak csak úgy heccből megvesszük a kedvenc sütijét.

– Nem volt rá időm. Talán majd legközelebb.

–  Vicces. Felléphetnél egy stand-up comedyben. – Azzal kivettem a muffint a dobozból, és alaposan megnéztem, hogy tényleg nincs-e megbuherálva.

– Tudom – pimaszkodott tovább Josh –, de ez csak egy a sok csodálatos képességem közül.

Tyű, nem tudom letilt-e a blogger, de az első szex... Hát azt én nem is tudom hogy írjam le, milyen érzés volt. Nem mondom, hogy valami másra számítottam, mert nem. De az fix, hogy nem számítottam arra, hogy ilyen durva lesz, viszont ahogy elindult az egész, az valami lélekbizsergető volt.

–  Addig kúrhatnálak, amíg vissza nem szívsz minden szót, amit mondtál, és még utána is azért könyörögnél, hogy folytassam.

Ez figyelmeztetés volt, nem csábítás. Amitől a tűz az ereimben még forróbban perzselt.

– Tudod, mit mondanak azokról a férfiakról, akiknek nagy a szájuk… – A levegőben kavargó veszély várakozással töltött el, és végigfutott a gerincemen. Egyetlen lépésre voltunk attól a ponttól, ahonnan már nincs visszaút, de eléggé be voltam gerjedve ahhoz, hogy ne érdekeljen. – Ezzel kompenzálják a kis pöcsüket.

Az a mosoly, ami ebben a pillanatban átsuhant Josh arcán, elég gonosz volt ahhoz, hogy egy kicsit meg is rémüljek.

–  Nahát, Red! Mindjárt rá fogsz döbbenni, hogy ez kurvára nem igaz – mondta szinte suttogva.

A következő mozdulata olyan gyorsan volt, hogy még csak levegőt venni se maradt időm. Magához rántott, és rászorította a száját az enyémre.

És abban a pillanatban a világ, ahogy addig ismertem, ezer és ezer darabra tört.

Szerintem soha semmiből nem ragadtam még ki ennyi idézetet, párbeszédet, gondolatfoszlányt. De valahogy úgy éreztem, hogy ezekre emlékezni akarok. Az írónak egyébként szerintem eddig ez a legreálisabb könyve mind érzelmeket, mind tematikát illetően. Annyira nagyon emberi volt, még ez a hülye Max is, hogy nagyon. És ahogy az utálat elkezdett fejlődni, de még maguknak sem akarták beismerni... Úristen, na azok a részek is! Nem is tudom eldönteni, hogy melyiket szerettem jobban: amikor gyűlölték egymást, vagy amikor már csak tettették, hogy gyűlölik egymást. De egyszer elhangzott a könyvben, hogy mindennek megvan a maga kis bája. Hát ezeknek az érzelmeknek is megvolt, az írónő könnyen játszott velük, mert ugye vékony a határ szerelem és utálat között, pláne ha két ilyen emberről van szó, akik ennyire hihetetlenül jól összepasszolnak. Amikor együtt nézték a Némó nyomábant, és kiderült, hogy Joshnak ez mennyire fontos. Amikor Jules meglepődött azon, hogy Josh mennyire jól ismeri a kedvenc kajáit. Amikor a kedvenc könyvéről beszélt és Josh nem nevette ki, mert az egy gyerekkönyv volt. Amikor Josh kiállt Julesért azon a kórházi eseményen. Olyan apró dolgok ezen, dehát mégis annyira intenzív volt az egész. 

Ahogy meghallottam, amint kimondja az igazi nevemet azon a mély, rekedtes hangján, a pulzusom az egekbe ugrott. Ez eddig is ilyen volt? Mármint a hangja? Azelőtt inkább olyan érzés volt, mintha átszúrta volna a dobhártyámat, vagy mint amikor valaki végighúzza a körmét az iskolai táblán… Most meg… Na, ne! Ezt sürgősen felejtsük el!

Ugyanúgy akart engem, mint én őt, és mindketten gyűlöltük magunkat ezért.

Elővettem a telefonomat, és behívtam az új-zélandi útikalauzt, gondoltam, így talán sikerül elterelnem a figyelmemet arról a bizonyos vörösről.

Nem jött be.

Ha egy vízesést láttam, azt képzeltem, hogy megdugom Julest alatta.

Ha egy éttermet, akkor meg azon fantáziáltam, hogy ott eszegetünk, mint valami elcseszett szerelmespár.

Ha valami gyalogtúra képeit néztem, akkor azt képzeltem el, hogy… na, szóval ezt talán inkább nem részletezném.

– A kurva életbe! – Totál bekattantam.

 

Amikor Josh az Alexszel való barátságáról beszélt, megszakadt a szívem. Nem elég, hogy az élet ennyire kurvára kicseszett vele, még a legjobb barátját is elvette tőle. Vagyis hát, nyilván, részben az ő hibája is volt, hogy nem tudott neki megbocsátani, dehát én pontosan tudom, hogy milyen az, amikor az ember nem felejt, ezzel együtt pedig nem képes a megbocsátásra. Kurva szar, mert csak én szenvedek ezáltal, de valahogy az az opció, hogy én valakinek megbocsássak, aki fájdalmat okozott nekem... még ha akarnék se tudnék. Ugyanakkor amikor Bridget esküvőjén voltak a bárban, szerintem soha nem volt még annyira élő és érző lény Alex Volkov, mint ahogy próbálta a legjobb barátját visszaszerezni a maga módján. Ha több ilyen lett volna az első kötetben, az ő szemszögében, akkor valószínűleg belé is szerelmes lennék XD 

Valahol értékeltem a fejlődését, ugyanakkor bántott is, hogy milyen sok idő telt el azóta, hogy a barátságunknak vége szakadt. Annyi, hogy már csak nevetséges utánzatai voltunk egykori énünknek, mintha egy elvarázsolt kastély tükörtermében néznénk magunkat, legbelül persze ugyanazok maradtunk, de az idő eltorzított bennünket.

Na de, amikor Josh és Jules eljutott odáig, hogy ugyan még nem mondták ki azt, ami a levegőben izzott, de azért már elmentek randizni, és micsoda első, igazi randi volt az, az eszem megállt. Josh csodálatos. És Jules is. És minden egyes gondolat az volt. 

Azelőtt Jules úgy volt gyönyörű, ahogy a fű zöld, a tenger meg mély. Egyszerűen ilyen a világ, de nem mondhatnám, hogy engem ez különösebben megérintett volna.

Most meg úgy volt gyönyörű, hogy a legszívesebben belefulladtam volna, hogy kitöltse a lelkem legrejtettebb zugait is, mígnem teljesen felemészt engem. Az sem számított volna, ha belehalok, mert egy olyan világban, ahol engem folyamatosan körülvett a halál, ő volt az egyetlen, aki mellett éreztem, hogy élek.

–  Oké, néha talán kicsit utáltalak. – Aztán a mosolya elhalványult, és a tekintete megint komoly lett. – Nem tudom, mit tettél velem, Red. De valahogy sikerült eljutnom onnan, hogy a legszívesebben megöltelek volna… odáig, hogy képes lettem volna ölni érted.

Aztán amikor Jules elmondta Joshnak, hogy ő vitte el a festményt és beismert neki mindent, hát ott olyan elképesztő módon haragudtam Joshra... De még az is, ahogy reagált, az ő szemszögéből annyira érthető volt. Hiszen akikben a legjobban bízott mind átverték, ráadásul egy csomószor mondta, hogy Julesnak elmondott olyanokat is, amiket eddig soha senkinek, úgyhogy megértem, hogy Ő ezt a legnagyobb árulásként élte meg. Az érzelmei kimásztak a lapok közül, és mindent éreztem vele együtt, de valahogy mégis mérges is voltam rá. Mert nem hiszem el, hogy kellett neki egy harmadik fél, aki belemondja a pofájába, hogy Jules legalább magától mondta el az igazat, és ha nem mondta volna el, akkor valószínűleg soha nem esik le neki, hogy Jules tört be. Hogy nem esett le neki, hogy Jules azért tette ezt, mert azt akarta, hogy tiszta lappal induljanak, mert nem akarta elveszíteni. Rájött, hogy szereti, és még csak kimondani sem hagyta neki. Aztán az, amit művelt vele, az kegyetlenség volt. De legalább rájött, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. Amikor térden állva könyörgött, kicsit el is érzékenyültem, ahogy ott mindketten sírtak omg ;;

Magunk mögött hagyni a múltat nem azt jelenti, hogy ráépítjük az új életünket, aztán reménykedünk, hogy soha senki sem talál rá. Nem. Azt jelenti, hogy feltárjuk az összes borzalmat, és vállaljuk érte a felelősséget.

Imádtam ezt a könyvet. Annyira, mint amennyire Jules és Josh utálta egymást. 

Ana Huang - Games (Twisted)

 

Áh édes szentek, legszívesebben sikítanék, és még az sem fejezné ki, hogy mennyire nagyon nagyon nagyon imádtam ezt a könyvet. Mondjuk igaz, egy ilyen tematikával nem nagyon lehet melléfogni, és ennek a kötetnek ezzel a tematikával szerintem sokkal könnyebb dolga volt, mint az első részének, azért - számomra - egy hercegnőről és a testőréről sokkal inkább szeretek olvasni, mint egy lerágott csont, milliárdos, megtört lelkű fiúról és hozzá egy bármilyen női karakterről. De ez nem negatív dolog, le is szarom, hogy könnyebb dolga volt, megvett kilóra :D Hát én szerelmes lettem mindenkibe. 

Nem tudom mikor olvastam már ennyire csodálatos női karaktert, mint Bridget. Lenyűgözött a finom eleganciájával, az erős jellemével, hogy ennyire nem akart hercegnő lenni, hogy csak szerette volna élni az életét úgy, ahogy egy normális ember tenné. Annyira egyszerű, de nagyszerű volt. Nem kellett semmi felesleges túlzó jellemvonás, Bridget élt minden idegszálával, minden porcikájával, engem pedig teljesen levett a lábamról, úgyhogy nem csodálom, hogy Rhys Larsen is odáig volt érte haha. Kemény dolga lesz Jules-nak, mert az első kötetben azt hittem, hogy őt fogom a legjobban szeretni, mert imádom az ilyen kis bitcheket, akik amúgy aranyszívűek, de Bridget elvarázsolt minden értelemben. Olyan imádnivaló volt, hogy ennyire szerette az állatokat és mindig úgy gondolt erre, hogy ez egy közös jellemvonás az anyukájával, aki sajnos belehalt a születésébe. Sajnáltam őt is a gyermekkora miatt, de legalább ott volt a testvére meg a nagyapja. Az megérintett, hogy úgy gondolta, hogy mindenki, aki fontos volt számára miatta halt meg, magát hibáztatta mindenért, ahogy én is teszem sok esetben, úgyhogy ez így dupla csapás volt - mert igazából az, amiket gondolt, valamilyen szinten szerintem valid volt, legalábbis én így gondolom, de tényleg csak egy minimális szinten, egyáltalán nem az ő hibája volt, hogy meghalt az apja. Imádtam, hogy ilyen intelligens karakter volt, habár nem tudom, szerintem Jules ebben le fogja szárnyallni, de tényleg Bridget annyira nő volt, annyira vonzó, amikor olvastam kb úgy jelent meg előttem, mint egy angyal. Imádtam, hogy nem volt nagyképű, pedig hát ugyebár lehetett volna mire; azt is imádtam, hogy nem volt naiv. Nem is értem, ő meg Ava hogy lehetnek barátok, mert kb ég és föld a két leány, és bár tényleg kedveltem Avát, de Bridget... *hearteyes* 

Rhys Larsen... Bekerültél abba a szűk kategóriába szerény köreimben, amikor úgy gondoltam, hogy egy karakter bárcsak ki tudna lépni egy könyből, hogy itt járjon közöttünk, mint egy igazi hús-vér férfi. Az első kötetben ugye az Alex szemszögek nem tetszettek, hát itt egyesen éheztem, hogy még többet meg tudjak Rhys Larsen-ről, a múltjáról, a gyerekkoráról, az aktuális érzéseiről Bridget felé; de egyszerűen olvasni akartam róla. Úgy ittam a sorokat, mintha a világ legfinomabb nedűje lenne, bár ez így volt Bridget szemszögeivel is. Olyan voltam mindkettejüknél, mint egy tini kislány, a lábammal rúgkapálóztam úgy, hogy észre se vettem XD Mondjuk azért viszonylag sokáig egyszerűen nem tudtam magam előtt megjeleníteni Rhys külső jellemvonásait, pedig már a legelején le volt írva, de valahogy soha nem úgy jelent meg nekem, mint a könyvbéli leírás. Aztán elengedtem, vagy nem tudom mi történt, és megjelent előttem konkrétan az álomférfim. Sötét, hullámos, középhosszú haj, gyönyörű zöld szemekkel, tökéletes testtel. Viszont igazából ha nem így lett volna leírva, akkor is szerelmes lettem volna belé, mert már ott megvett magának, amikor azt mondta Bridgetnek, hogy nem maradhat abban a házban, ahol x ideje élt, mert szerinte nem biztonságos haha. Fhu az nagyon tetszett, hogy konkrétan analizált ez a férfi, és rögtön kiismert mindenkit, akár egy pillantás alapján meg tudta állapítani, hogy xy egyed miben sántikál. Bár, egy volt katonától ez elvárható. Természetesen sajnáltam őt is a gyermekkora miatt és meg lehetett őt érteni, hogy miért nem szeret róla beszélni. A helyében én sem tettem volna.

Sötét, titokzatos, átható. Rhys az ember veséjébe látott. Pillanatok alatt lehántotta a lélekről a múlt aprólékosan kidolgozott hazugságait, és elérte az alattuk rejlő ocsmány igazságokat.

Az első találkozásuk számomra olyan volt, mint ahogy a second lead páros találkozott a Business Proposal-ba :D Konkrétan éreztem azt a tűzijáték-szerű vonzalmat rajtuk, kinyíltak a virágok, elszabadultak a pillangók, orkáni erejű volt, ahogy egymásra néztek, ahogy mindkét szemszögből megkaptuk, milyen érzéseket váltottak ki egymásból. IMÁDTAM. Aztán Rhys Larsen megszólalt, és Bridget ott ki is józanodott, visszaszálltak a pillangók XDDDD Olyan felüdülés volt olvasni, hogy "utálják" egymást, viszont az az őszinte vonzalom mindig is jelen volt kettejük között, állandóan szikrázott valami, a ki nem mondott dolgok pedig ordítottak némán. 

–  Köszönöm szépen – mondta Bridget. – Nagyra értékelem, hogy kézbe vetted a dolgot, bár elkeserítő, hogy valaki másnak kellett közbelépnie, hogy vegye a lapot. Az miért nem elég, ha én azt mondom, hogy nem?

Bosszúsan ráncolta a homlokát.

–  Tudod, vannak az idióták, és vannak a seggfejek – mondtam, és kicsit odébb léptem, hogy egy csapat vihogó bulizót elengedjek. – Na, hát kifogtál egy olyat, aki egyszerre volt mindkettő.

Ezzel kiérdemeltem egy apró mosolyt.

–  Mr. Larsen, úgy hiszem, végre civilizált emberek módjára beszélgetünk.

– Csak nem…? Valaki ellenőrizze a pokol hőmérsékletét, gyorsan! – mondtam rezzenéstelen arccal.

Bridget mosolya szélesre húzódott, és ez olyan felkészületlenül ért, mint egy gyomros.

 

És még egy, mert kurva jó: 

– De azt hiszem, egyetlen egyszer sem voltam még ilyen nagy veszélyben, mint amióta te vagy az ügyfelem.

Bridget zavartan ráncolta a homlokát, én pedig majdnem elmosolyodtam.

Majdnem.

– Ugyanis azóta tízszeresére nőtt az esélye, hogy felvágom az ereimet.

Bridget arcáról eltűnt a zavar, a helyét pedig az öröm és bosszúság furcsa keveréke vette át.

– Örülök, hogy megtalálta a humorérzékét, Mr. Larsen. Igazi karácsonyi csoda!

Annyira jó volt, hogy konkrétan eltelt két év, míg úgy ahogy tudtak egymás közelében élni. Nem siettek el semmit, pedig akkor már kedvelték egymást, kevesebbet vitatkoztak, meg ugye megkötötték az egyezségüket, ott azért érezhetően megváltoztak a dolgok. De olyan szépen fel volt vezetve, nem volt elkapkodva, minden úgy és akkor történt, amikor annak kellett. Belegondolni abba, hogy egy olyan személy mellett kellett majdhogynem 0-24-ben lennie mindkettejüknek, aki amúgy kiidegeli őt jó és rossz értelemben is, megintcsak felüdülés volt olvasni. Konkrétan nekem ez a spicy, nem az orrba-szájba szex, hanem amikor két karakter ennyire odavan egymásért, külsőleg és belsőleg is, kedvelik egymást, de kötekednek, flörtölnek, nem lépik át a határt, de már ott táncikálnak a peremén. Szikra, tűz, robbanás. Felrobbantottak mindent, egymást is, engem is. Olyan szexi és aranyos is volt egyszerre, hogy Rhys Larsen mindig úgy nevezte Bridget-et, hogy "Hercegnő", Bridget pedig mindig azt mondta Rhys-nek, hogy "Mr. Larsen" hát sfdkjslfjsljfsdlfnk!!!

AMIKOR EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB a diplomaosztóra készülődtem, addigra sikerült a pillangókat egy kis ketrecbe terelnem, de az egyikük kétszer is megszökött. Egyszer, amikor láttam, hogy Rhys simogatja Mezőt, aki még őt is le tudta venni a lábáról. A másik, amikor elcsíptem, ahogy a karizmai megfeszülnek, amikor a bevásárlószatyrokat hozta be a házba. Ezeknek a pillangóknak tényleg nem kellett sok, hogy beinduljanak. A kis csitrik.

Aztán amikor végül már nem bírták egymás nélkül... te jó ég, mi volt a a szexjelenet. Az első, amikor már belevetették magukat minden erejükkel, minden szerelmükkel. Az a kölcsönös tisztelet, a végtelen szenvedély, a fülledt erotika, a kicsit mocskos szex, de mégis érzéki, de vad. Ahogy jöttek a villámok, jöttek a mennydörgések, hát elaléltam. Néha annyira túlzó egy-egy könyvnél már, hogy annyi szexjelenet van benne, mint például a Birthday Girl, ahol konkrétan a második felében végigdugták az egész könyvet... Addig itt az író tökéletesen eltalálta, hogy mennyi szex legyen benne, és az intenzitást pedig magas fokra tekerte. Az első kötetben egyébként szerintem rövid szexjelenetek voltak, bár igazából elég is volt annyi, az olyan mocskos volt, pláne az az utolsó piknikes, saras akármi... cringe. Viszont ebben a részben az írónő elnyújtotta ezeket, Rhys Larsen kiélvezett minden pillanatot, Bridget pedig élvezte, Rhys darabjaira szedte, majd újra összerakta őt. És itt legalább nem csak durva dugás volt, hanem szeretkezés is, meg úgy minden, amire valaha is vágytam egy könyvtől. 

Szerintem mindannyian tudtuk, hogy Bridget remek királynő lesz. Kb olyan volt nekem, mint Diana hercegnő, valahogy azzal a mentalitással, kisugárzással. Hát jól megnehezítették a dolgukat ezzel a hülye szabállyal, de hihetetlenül jól kijátszotta a lapokat Bridget, meg hogy bevetette Alex Volkovot is, az egy zseni húzás volt, meg huh... Alex Volkov. Eskü ezzel az egy jelenettel jobban szerelmes lettem belé, mint az első kötetben bármikor rip XD Még az sem zavart, hogy ennyire kiszámítható volt az, hogy Rhys valami fontos ember fia lesz, mert amúgy lett volna róla egy más elképzelésem is, és akkor még a szabályt sem kellett volna megbolygatni. De így sokkal jobb volt. Így most már végre abban a kitalált országban mindenki azzal házasodik össze, akivel csak szeretne, és ha egy királyné a volt testőrével akar összeházasodni, akkor össze is fog. 

Ana Huang - Love (Twisted)

 

Oké, azt hiszem kedveltem ezt a könyvet, mondjuk amilyen hypeja van olyan szinten nem, de azért sokkal jobb volt, mint az a gay könyv. 

Nagyon tetszettek a karakterek, és itt már éreztem hogy igen, ez az én világom. Itt igazán éltek a karakterek, én nagyon kedveltem Avát és Alexet is. DE amikor megemlítették Josht benne, már ott tudtam hogy oké nekem KO lesz Josh miatt, már ott lemondtam Alexről, pedig Ő tipikusan az a fiú, az a karakter, akiért odáig vagyok. Ice Prince, kis fasz, de amúgy meg aranyból van a szíve. Mi a szarert szeretem ennyire ezeket a karaktereket XD aigoo mulla. Tudtam, hogy ez valamilyen könyvsorozat, viszont úgy voltam vele hogy áh én nem fogom elolvasni, aztán gondoltam hogy az egyik Julesról és Joshról fog szólni, úgyhogy már cravingelek, hogy olvashassam. Aztán valahol a vége felé Alex szemszögéből, amikor megemlítette, hogy lát valamit Bridget és a testőr között, hát már ott ki voltam és annyira akartam olvasni azt is. 

Na de, Alex. Sajnáltam őt a múltja miatt, és láttam benne a megtört lelket. Kedveltem őt, de balszerencséjére tényleg konkrétan úgy, hogy alig szerepelt benne Josh, valahogy a szívem már a legelején kiválasztotta, és onnantól nem tudtam szerelmes lenni Alexbe. De elém tárult egy rohadt helyes fiú jeges tekintettel, tökéletes testtel. De igazából nem szerettem olvasni a pov-jait, mert az írónő annyira... Áh nem is tudom, de amikor olyanokat írt bele, hogy "igen, 120-as az IQ-m, mindent tudok", vagy "igen, bárkit megkaphatok, mert Alex Volkov vagyok", meg ezek... Annyira furán jöttek le, olyan idegen volt számomra miközben olvastam, hogy rögtön ki is zokkentett. Talán ezt a kötetet bölcsebb lett volna csak Ava szemszögéből megírni, mert onnan sokkal jobban atjottek az érzelmek, meg jobban kijöttek a személyiség jegyek is, még Alexé is. Viszont van egy párbeszéd rész Alex szemszögéből, ami nagyon tetszett: 

– Mit akarok?

Veszélyes kérdés, tele megannyi válaszlehetőséggel.

Az emberek annyi mindent akarnak, de minden szívben csak egy igazi vágy munkál. Az az egy dolog, ami minden gondolatunkat és minden cselekedetünket meghatározza.

Az enyém a  bosszú volt. Könyörtelen, vad, vérszomjas bosszú.

A családtagjaim holttestéből nőtt ki, bekúszott a bőröm alá, be a lelkembe, mígnem teljesen átvette az érzékeim felett a hatalmat. Az én árnyékom és a bosszú árnyéka azóta is együtt haladtak ezen a perverz úton.

Ava más volt. Már az első pillanatban tudtam, hogy mi az, amire ő igazán vágyik, amikor nyolc évvel ezelőtt megpillantottam, ahogy felragyogott az arca és a szája meleg, barátságos mosolyra húzódott.

– Szeretetet. – A szó lágy szellőként lebegett közöttünk. – Mély, örökké tartó, feltétlen szeretetet. Annyira akarod, hogy élni is hajlandó vagy érte.

– A  legtöbben azt hiszik, hogy az a  legnagyobb áldozat, ha képesek meghalni valamiért. Tévednek. A legnagyobb áldozat, amit meghozhatsz valamiért, az az, hogy élsz érte, hogy hagyod, hogy felemésszen, és teljesen megváltoztasson, olyannyira, hogy végül már magadra sem ismersz.

A halál maga a felejtés. Az élet a valóság. A legdurvább igazság, ami csak létezik. – Annyira akarod, hogy bármire igent mondanál. Bárkiben képes lennél hinni. Még egy szívesség, még egy kedves gesztus… és akkor talán, de csak talán, megadja neked azt a szeretetet, amit olyan kétségbeesetten meg akarsz kapni, hogy odaadnád érte mindenedet.

Ava is tetszett, hogy mindig pozitív, kis sunshine, de komoly és érett gondolkodású volt, amikor kellett. Viszont összességében inkább pozitív volt, néha elég naiv, de belefért így, hogy csak 22 éves volt. Nem nagyon tudok róla mit mondani, mert őszintén, annyira nem voltam elajulva, de kedveltem. Mondjuk szerintem jó gyorsan megadta magát Alexnek még annak ellenére is, hogy fel van vezetve a történetük ezzel a 8 évvel, dehat...

– Ha hagyod, hogy nálad hülyébb emberek határozzák meg az önértékelésedet, akkor soha nem fogsz magasabbra jutni, mint amennyit ők a beszűkült agyukkal el tudnak képzelni. – Előredőlt, a tekintete szinte szuggerált. – Figyelj, Ava, ahhoz, hogy az emberek szeressenek, nem neked kell dolgoznod. A  szeretetet nem kell kiérdemelni. Azt csak úgy adják.

A szívem vadul zakatolt a mellkasomban.

– Azt hittem, te nem hiszel a szeretetben.

– Én nem is. De a  szeretet olyan, mint a  pénz. Az értékét azok határozzák meg, akik hisznek benne. Te pedig nyilván ebbe a  táborba tartozol.

Viszont van pár dolog, ami még nem tetszett az Alex szemszögön túl. Mégpedig, hogy annyira fanfiction volt az egész, hogy őrület. Kezdve ugye azzal, hogy Alex csak baszott, szóba sem jöhetett nála semmi más az ágyban - vagy bárhol -, és úgy bánt a partnereivel, mint egy utolsó ribanccal. Avát is többször lekurvazta, de nem azt mondom, a leánynak bejött ez, úgyhogy annyi baj legyen XD De azért nekem hiányzott belőle legalább egy szeretkezés, vagy legalább egy olyan momentum, ahol gyengédebben csinálják a dolgokat. A következő fanfiction szerű az volt, amikor kiderült, hogy Michael tehet Ava gyerekkori traumájáról. Mégis mi a szarnak kezdte el mondókába elmondani az életét?! Annyira nem volt hiteles, hogy ő ott csak mondta és mondta és mondta, és azt hiszem Alex pov volt és még meg is említette, hogy érdekes, hogy Michael így bevallott mindent. Hát igen, elég érdekes volt XD és egyáltalán nem logikus. És rohadt fanfictionös. De szegény Josht úgy sajnáltam, amikor kiderült mindez az apjáról. Persze, olyan volt mintha nem törődne vele látszólag, viszont már várom hogy az ő szemszögéből olvashassam, mert szerintem jobban megviselte, mint amennyire mutatta. Áh, Josh, alig tudok rólad valamit, de már most kikészítesz. Na de, még ami borzasztóan fanfiction volt, az természetesen az, hogy kiderült, Alex miért közelítette meg Josht és Avát. Miközben konkrétan az elején le lehetett vágni, hogy ki ölte meg a családját. Áh, az nagyon nem tetszett, ráadásul utána nem az volt benne, hogy csak ezt kellett mondania vagy valami, vagy már ez régen volt és megváltoztak az érzései, neeeeem, ő inkább még jobban magára haragította Avát és Josht. De miert?? Ennek mégis mi értelme volt? Akkora hülyeség volt.

Azonban ennek ellenére, mégis volt valami ebben a könyvben, ami elnyerte a tetszésem. Tetszett a hangulat, Ava és Alex kémiája, sok-sok moment volt, pl amikor Ava sütött valami undorító trutyit, de Alex mégis azt mondta, hogy finom :D Meg amikor úszni tanította, a közös filmezések, meg amikor érte ment a vilag végére is. Kétszer is. Az mindenképp jót tett a könyvnek, hogy alig volt benne olyan fejezet, ahol ne párként szerepeltek volna, mert amúgy valaki már feleslegesen elnyújtja ezt, de legalább itt nem ez történt. Úgyhogy összességében tetszett, de már alig várom, hogy olvassam Julest és Josht. 

Alexis Hall - 10 dolog, ami meg sem történt

Hm. Már kiolvastam egy ideje, de még mindig nem tudom, mit írhatnék róla. Nem is tudom miért erre a könyvre esett a választásom, de biztos vagyok benne, hogy bármelyik életszakaszomban is olvastam volna, akkor sem lenne több és jobb számomra ez a könyv, mint most. Olvasás alatt végig arra gondoltam, hogy ettől még én is meg tudtam volna írni jobban xd meg hogy ez most komoly? Mi a szar ez? Miközben amúgy a témát IMADOM. Es valószínűleg ezért is döntöttem amellett, hogy oké valahogy leszenvedem magamon mert ha már a kedvenc témám a fő dolog benne akkor muszáj. 

Valamilyen szinten azért természetesen kedveltem Samet és Jonathant, ez volt a második okom, hogy mégsem hagytam abba. Nem ragadtak el, nem lettem beléjük szerelmes, de talán nem is ez volt a könyv lényege. Nem voltak érdekes karakterek, de mégis valamilyen szinten emberiek voltak mindketten, küzdve a saját démonjaikkal. Jonathan egyébként fura hogy nem kapott el jobban, pedig én az ilyen ősbunkó ice Prince karakterekért oda meg vissza vagyok, de valahogy benne nem éreztem azt a pluszt, azt a szikrát, ami megragadna. Lehet azért, mert talán oregebbnek képzeltem, mint amennyinek az író szánta, vagy nem tudom mert amúgy daddy issueval ez is fura mert be kellett volna jönnie ezáltal még jobban XD de valahogy nem volt számomra szexi. És amúgy talán ezt is hiányoltam belőlük, de paradoxon módon meg amúgy tök jó is volt, hogy amúgy kb csak azért kerültek végül egybe, mert ott voltak egymásnak, mert a helyzet így kívánta. Két embert osszezartak x időre, akarva akaratlanul kialakult egy kötődés, de amúgy azontúl hogy az író egyszer-ketszer megemlítette Sam részéről hogy nem is olyan rossz ez a Jonathan kinézetre, semmi szenvedély nem volt kettejük között. Semmi katarzis, semmi tűzijáték, semmi pillangó... Meg csak nagyon közös sem volt bennük, és a párbeszédek sem voltak lenyűgözőek, hogy abba bele tudjon szeretni akár Sam, akár Jonathan, akár az olvasó. De valahol meg amúgy meghitt volt, hogy két magányos lélek azért mégiscsak összekapcsolódott. Dehát persze hát baszki karácsonykor játszódott az egész XD Na mindegy, szóval igen, nem nyűgözött le, de volt benne valami idilli, hogy ez nem a nagybetűs szerelem volt, de azért mégiscsak szerelem. És amúgy éreztem az írónőn, hogy nagyon próbálja életszerű helyzetekben megjeleníteni őket - ha már az egész sztori nem életszerű lol -, miképpen nem olyan volt az első csókuk, mint a filmekben, vagy éppen az első szeretkezésük. Fura mód az első csók nagyon cringe lett számomra, nem azt váltotta ki belőlem, amit szeretett volna elérni az író, vagy hát ki tudja. Lehet pont ezt akarta elérni. 

A mellékszereplők... Nahát, ha valamit számomra nagyon elcseszett az író, akkor ez az a rész. És már a legelején azzal, hogy Briant ennyire nyomingernek állították be, aztán szép sorjában jött mindenki a maga kis személyével és akkor bemutatkoztak egytől egyig Sam munkatársai. Hát én már ott egy kultúrsokkot kaptam XD Állandóan az az érzésem volt, hogy annyira próbálja bebizonyítani az író azt, hogy neki különleges fő és mellékkarakterei vannak, annyira próbált mindegyikre ráhúzni valami nagyon erős ismertető jelzőt, hogy pont ez volt az, ami nekem egyáltalán nem tetszett, mert olyan szinten lett hiteltelen, hogy az már nevetséges. Nem tudom ennek mi értelme volt, de tényleg olyan hiteltelen volt mindenki, annyira túlzó hogy végig az járt a fejemben hogy "áh ezek nem igazi emberek, ezek csak karakterek", és az régen rossz. Persze tele voltak hibával, ott volt mindjárt Brian akinek csak hibái voltak kb, de egyszerűen nem tudták azt levetkőzni, hogy ne csak karakterek legyenek. Egyetlen mellékszereplő viszont nagyon tetszett, Jonathan húga, Barbara Jane. Sajnáltam is hogy nem volt benne többet, üde színfolt volt az egész könyvben. Ja, és kedveltem a macskát is, akinek már elfelejtettem a nevét, de az nagyon vicces volt, hogy konkrétan Jonathant jobban szerette, mint a gazdáját :D 

Maga a téma, hogy Sam odakoltozott konkrétan fonokohez nem tudom mennyi időre egyébként nagyon adtam, hát ez a kedvenc témám ever, de az ahogy elő lett adva, hát nem tudom... Olyan gyerekes volt az egész, meg eleve ebbe minek ment bele Jonathan?! Nem értettem. Egy kis ellenállást vártam volna, per ide vagy oda, egy olyan személyiségjegy, mint amilyen Jonathan volt mutathatott volna több ellenérzést ezzel kapcsolatban, ha a végén be is adja a derekát. Na mindegy, végül is, a vegeredmeny a fontos haha. Szerintem amúgy Sam simán elmondhatta volna már valamikor hogy nem is amnezias, vagy beetethette volna Jonathant hogy szépen lassan visszatértek az emlékei oszt csókolom. Ezt nem kellett volna a végtelenségig húzni. De mindegy, végül is, a vegeredmeny a fontos :D