Már legalább egy éve el szerettem volna olvasni ezt a
könyvet, de mindenképpen decemberben, karácsony környékén szerettem volna, mert
a történet is ebben az időszakban játszódik. Szeretek akkor és úgy olvasni egy
könyvet, amikor a történetben is hasonló az évszak, az életszakasz. Már
olvastam az írótól, egy két kötetes sorozata az egyik kedvencem is mondhatni,
ezért úgy vettem meg ezt a könyvet, hogy tudtam, tetszeni fog, na meg a
borítója is nagyon megfogott.
A történet többnyire tetszett, aranyos volt, meghitt, de
fájdalmas is egyszerre. Az önsanyargatás része és a fél napja "ismerjük" egymást, de szeretlek már néha túlzás volt nekem.
„Tudod, mi az igazi szerelem? Amikor a párod összes hibáját elnézed, és a legrosszabb pillanataiban is ugyanúgy szereted, mint amikor a csúcson vagytok.”
Pankának, a főszereplő lánynak a személyisége nekem az elején
nagyon idegen volt, nem értettem, hogy tud így bánni önmagával, amikor most
senki nem várja el tőle, hogy úgy viselkedjen, mintha nem is létezni, nehogy valami
bajt okozzon. Aztán kiderült, hogy nevelőotthonban nőtt fel, ahol végig azt
nevelték belé, hogy ilyennek meg olyannak kell lennie, meg mennyire értéktelen
és senki se tudna egy ilyen lányt szeretni. Ez borzasztó szerintem, nem normális
az ilyen ember, főleg megtört, elhagyott gyerekekkel hogyan dolgozhat egy ilyen
némber. Ez engem nagyon felidegesített. Na meg az, hogy az édesanyja meghalt a
szülésnél, az apja meg ezért gyűlölte őt és elhagyta. Undorító féreg az ilyen,
aki egy kisgyereket, aki semmiről sem tehet, őt hibáztatja mindenért.
Megértettem Panka viselkedését és a visszafogottságának okát,
azonban már néha úgy éreztem, hogy kicsit sok és túltolja ezt az önfegyelmet. Aztán
jött Bastien, a francia író fiú, akinek a dedikálására készültek a
könyvkiadónál, és Panka mint perfekt angolos, az ő feladata volt kísérgetni őt
és körülugrálni mindennel.
Tetszett, ahogy csipkelődtek egymással, ahogy Panka hibát
hibára halmozott, de mindezzel közelebb kerültek egymáshoz. Még a hotelfoglalást
is elfelejtette Panka, így Bastient a saját szobájába invitálta meg. Ez amúgy
annyira nem volt real, hogy már kellemetlen, de hát oké, megtörténhet minden
egy történetben. Azok a bensőséges percek, órák, amíg az ágyon fekve beszélgettek,
vagy csak nézték egymást, hallgatták, ahogy a másik szuszog… ezeket szerettem
olvasni, de az már furcsa volt nekem, hogy hirtelen, szinte egyik percről a
másikra alakult ki közöttük vonzalom. Már olyan szinten egy nap leforgása
alatt, ami nekem hihetetlen volt, ez a része nekem nem nagyon jött át.
Bastien karktere nekem nagyon bejött, bár néha túl nagy
seggfej volt, de ráfogható az ő megtörtségére is. Rendesen fájt olvasni, amikor
a balesetből keletkezett fájdalmai előjöttek, amikor úgy érezte, majd
szétroppan a lába a fájdalomtól, pedig már nincs is meg az a lába…
Az egész történetben az ragadott meg a legjobban, amikor
Panka a nevelőszüleivel (mint a végén kiderült, hogy leszbikus pár, amivel
amúgy nincs problémám, csak egészen addig azt hittem heterók, így eléggé meglepett
xD), szóval megbeszélték az addig ki nem mondott félelmeket, Panka megértette
és elfogadta, hogy önmagáért szeretik őt, nem pedig egy elvesztett szerettük
pótléka. Panka kinyílt és esélyt adott magának arra, hogy boldogan, szeretetben
éljen a család részeként.
A másik kedvenc részem az volt, amikor Bastien úgy döntött,
megbocsát az édesanyjának a baleset miatt. Bár nem mondható az ő hibájának,
mégis ő vezetett, de igazából Bastien végig magát okolta a baleset miatt, mert
elterelte az anyja figyelmét. De könnyebb mást hibáztatni, mint szembenézni a
saját hibáinkkal.
Bastien gondolatai megragadóak voltak, de ugye író volt,
szóval érthető. Tetszett, ahogyan a címet visszaköszönt a szavaival, és amit
mondott, tényleg meg is valósították úgymond. Nem engedték el egymást, nem
zárták ki az öröm megélésének lehetőségét, hanem vállalták az együttléttel járó
nehézségeket és a távolságot, azokért a boldog időkért, amit személyesen együtt
tudnak tölteni.
„– Elmondom, hogy szerintem mit jelent az, ha a pillanatnak élünk. Néha az emberek nem azért toppannak be az életünkbe, hogy az utolsó lélegzetvételünkig maradjanak. A futó barátok, kapcsolatok hozhatják az igazi változást bennünk, mert megtanítanak nekünk valamit önmagunkról, vagy arról, ahogy a világhoz állunk. Az emberi kapcsolatok tesznek nyitottá, boldoggá, a szerelem pedig egyszerre emel fel az égbe és vág a földhöz. Persze, nyilván fáj, ha valaki kisétál az életünkből, de csak emiatt mondjunk nemet arra a sok örömre, amit kaphatunk? Szerintem butaság lenne.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése