Úristen, hihetetlen, hogy mennyi szerelem, érzelem és szenvedély
fér bele egy könyvbe.
Az, ahogyan Sydney és Declan szerették egymást, az valami nem
evilági, hanem az égben köttetett dolog lehet, mert elképzelni se tudom, hogy
van-e ennél erősebb és szorosabb kötelék a világon, amikor két ember ennyire
szeretik egymást. Talán az, ahogyan egy anyuka a születendő gyermekét szeretheti.
„A Sydney-féle szerelem nem ilyen. Ő biztosítókötél nélkül ugrana fejest a dolgokba. És nekem vele kellene ugranom, tudván, hogy soha nem lesz többé szükségem levegőre, mert mostantól ő lenne nekem az oxigén.”
Declannek és a fivéreinek nagyon rossz élete volt az apjuk
mellett, aki verte és úgy bántotta őket, ahogyan csak lehetett, miután az
anyjuk elhunyt. Nem csodálom, hogy Declan olyan érzelmi roncs lett felnőttként,
amilyen, de még így is úgy gondolom, sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Minden
erejével azon volt, hogy megvédje a szeretteit és meggátolja, hogy bármelyikük
is olyan legyen, mint az apjuk. Hogy lehet ilyen félelemmel élni, hogy
tulajdonképpen saját magától retteg az ember, hogy mivé válhat? Borzalmas. Annyira
sajnáltam, hogy ennyire alulértékeli önmagát, bár hozott meg rossz döntéseket, de
akkor is a szerettei számára a legjobbat tartotta szem előtt – azt hitte, azzal,
ha elmegy és ott hagyja Sydneyt, azzal megmenti önmagától és a káosztól.
„–Szeress engem itt és most, hogy végre elengedhessük egymást.”
„– Miért érzem így magam melletted? Miért van az, hogy amikor a közeledben vagyok… – Megragadja a csípőmet, és közelebb húz magához. – Miért érzem magam egyszerre annyira elveszettnek, és úgy, mint aki hazatért?”
Végig bennem volt az, hogy megértettem ezt is, na de ott volt
a másik oldal, Sydney oldala, akit az apja egyszer már elhagyott, majd élete
szerelme is, aki a csillagokat esküdte le neki. Az ő szemszögéből
igazságtalannak és önfejűségnek éreztem Declan döntését, amit egyedül hozott
meg és teljesen kizárta több évre a lányt, míg újra vissza nem kellett térnie a
szülővárosukba.
A legcsodálatosabb az egész történetben az a szeretet és
törődés volt, ami gyerekkoruktól kezdve ott volt közöttük. Mondhatni, egész
életen átívelő volt ez a kapocs, ami később egy új életet termett.
„Épp csak annyira mozog, mintha a táncunk a koncerten csak egy dal eleje lett volna, egy olyan dalé, amelynek most írjuk a dallamát.”
Imádtam, ahogyan Declan Sydney-re néz, ahogy róla beszél,
ahogy az érzéseit éreztem a könyvön keresztül, és így én is azt éreztem, mintha
a könyvön keresztül engem is szeretne, akármilyen furcsán is hangzik ez. XD
„Rettenetesen jó érzés. Nem tudom megmondani, hol kezdődöm én, és hol végződik ő. Csak mi vagyunk – két ember, aki tökéletesen összeillik.”
És hát Sydney, amilyen makacs volt, annyira érdemelte meg azt
a csodás életet, ami végül hála a jó Istennek megadatott nekik. Ilyen erős és
kitartó nőt, hát ritkán láttam/olvastam, de hihetetlen volt. Nagyon
megszerettem őt is. Amikor kórházba került, akkor olyan hirtelen történt
minden, és olyan méllyé vált az egész, amiről azt hittem, már nem lehetséges.
Nagyon megható volt olvasni Sydnek az aggodalmait, a kétségeit, az érzéseit, majd,
amikor nem kelt fel, akkor borzasztó volt érezni azt a megtörtséget, amit
Declan átélt. Ennyire megtört és kétségbeesett embert, mint akkor Declan, még
nem láttam. A tény, hogy húsz évig, az anyukája halála óta egy csepp könnyet sem
ejtett és most Syd ágya mellett újra, hát édes Istenem. Megkönnyeztem bele,
hogy mennyire fájt neki.
„Tudod, nem terveztünk téged, de te vagy az az ima, amiről sosem gondoltam, hogy meghallgatásra talál. Soha nem fogok megbánni egyetlen pillanatot sem, amikor szerethettelek. Hogy is tehetném? Te vagy a bizonyíték, hogy létezik az igaz szerelem. Te vagy az a csoda, amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá.”
Amit még imádtam ebben a könyvben, azok az intim pillanatok, a szeretkezések voltak. Mert te jó ég, ilyen érzelmes és csodálatos szeretkezéseket ritkán olvasok, és ezek olyan igazi, lelkeket egybeforrasztó, igazi és szenvedélyes volt, pont, mint a szerelmük.
Hihetetlen volt ez a történet, csupa szerethető karakterekkel,
egytől-egyig. Imádtam minden percét, minden szavát és minden érzését, amit
átadott. Már alig várom, hogy a többi testvér történetét is olvashassam és újra
szerelmes lehessek. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése