Lisa Jackson – Paranoiás

 

Ez volt az első hosszabb terjedelmű krimis könyv, amit olvastam, és hát nem volt éppen zökkenőmentes folyamat. Kezdve azzal, hogy E/3-ban van, ami eleve megnehezíti, nem szeretek így olvasni, valahogy így sokkal nehezebb beleélnem magam, az érzések és a gondolatok nem jönnek úgy át, mint E/1-ben. Aztán ahogy olvastam, a rengeteg szereplő és szemszögváltás szempontjából végül tényleg ez tűnt az ideális választásnak. A történetbe nehéz volt belerázódni, meg kellet szoknom, rá kellett hangolódnom. Ez olyan 150-200 oldalig tartott, addig egy kicsit akadozott is a történet, de fel kellett építeni. Viszont olyan sok szereplő és név volt benne, hogy még a végén is kicsit nehéz volt hogy akkor ki kicsoda. xD Onnantól kezdve már szinte egy ültő helyemben elolvastam volna, mert izgalmas volt, fordulatos, na meg folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, hogy mi a fene történik ebben a városban, ki a gyilkos, egy vagy több ember, vagy szellem, vagy mi a halál van. XD

Rachel nagyon paranoiás volt, de megvolt rá az oka, a húszévvel ezelőtti események, amikor a féltestvére meghalt a konzervgyárban feltehetőleg az ő lövése miatt. Idióta kamaszok, nem találtak jobb szórakozást maguknak, minthogy éjjel kimenjenek egy elhagyatott helyre... Ezek sose nézek horrorfilmet? Minden valami hülye tréfával és sötét, lerobbant hellyel kezdődik. Aztán húsz évvel később, pont Luke halálának évfordulóján, megismétlődik a borzalom, megölik egy volt osztálytársukat. Aztán még egyet. Aztán eltűnik valaki. Mindeközben Rachelt követik, megfigyelik, rendes para volt, ahogy annak ellenére, hogy többször leellenőrzött mindent, mennyire nem érezte magát biztonságban. Egek, az egyik ilyennél azt hittem szegény kutyust is elkapták hát omg mondom, csak a kutyust ne!

Volt itt mindenkivel valami, a gyerekei, úristen, azok az idióta kölykök. Hát Harper, a 17 éves kamasz, oké, kiszökik fiúzni éjjel. De miután egy hullát találnak, és alig telik el után egy nap, meghackelik az öccsével a lakás biztonsági rendszerét, aztán újra kiszökik, aztán kiderül, hogy nem a barátjával találkozik, hanem kishíján elrabolják és megölik, hát istenem, ez a lány megérdemelte volna, hogy meghaljon, ha ennyire hülye.

Ami a legérdekesebb volt az egészben, az az, ahogyan próbálták összetenni a gyilkosságokat, összefűzni a régebbi sztorival. Konkrétan hittem én itt mindent, ami a szereplők fejében megfordult, az az enyémben is. Luke az, aki mégsem halt meg, csak eljátszották? Vagy Luke kajak meghalt és akkor a szelleme? Luke apja, aki most szabadult a börtönből? Valamelyik idióta osztálytárs csaj? Aztán a végén azt hittem Rachel apja, az exrendőr. Aztán megint azt hittem, hogy Luke. Aztán azanyámat, olyan ember volt, akire kajak nem gondoltam, egy hülye kis ficsúr, aki azt hitte, hogy mindent tud, mert elolvasta az idióta cikkeket. Jó ég, ilyen bosszantó és pattogós kis hülyegyereket, mint ez volt, hát megérdemelte, amit kapott. A végén, amikor Cadet meglőtték, azt hittem meghal, mondom, csak nehogy! Aztán örültem, hogy nem és a végén úgy tűnt, megbékélnek Rachellel egymással és hazamegy, ez egy kis happyend érzést adott nekem.

NA DE! Aztán, hogy mi történt, vagy mi derült ki, plot twist a végére, a kis hülyegyerek nem is Luke gyereke, hanem a nagyapjáé, egek, hát itt mindenki akkora homályban volt! És a vége, hát ez amúgy az egyik legjobb lezárás, ami szerintem lehetett ennek, mert igaz, hogy az ördög sosem alszik. Ez egy olyan ördögi körforgás, aminek sosem lesz vége, mert a bosszú mindennél erősebb egy anyában, ha a gyerekéről van szó.

Corinne Michaels – Mondd, hogy megóvsz

 

Úristen, hihetetlen, hogy mennyi szerelem, érzelem és szenvedély fér bele egy könyvbe.

Az, ahogyan Sydney és Declan szerették egymást, az valami nem evilági, hanem az égben köttetett dolog lehet, mert elképzelni se tudom, hogy van-e ennél erősebb és szorosabb kötelék a világon, amikor két ember ennyire szeretik egymást. Talán az, ahogyan egy anyuka a születendő gyermekét szeretheti.

 

„A Sydney-féle szerelem nem ilyen. Ő biztosítókötél nélkül ugrana fejest a dolgokba. És nekem vele kellene ugranom, tudván, hogy soha nem lesz többé szükségem levegőre, mert mostantól ő lenne nekem az oxigén.”

 

Declannek és a fivéreinek nagyon rossz élete volt az apjuk mellett, aki verte és úgy bántotta őket, ahogyan csak lehetett, miután az anyjuk elhunyt. Nem csodálom, hogy Declan olyan érzelmi roncs lett felnőttként, amilyen, de még így is úgy gondolom, sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Minden erejével azon volt, hogy megvédje a szeretteit és meggátolja, hogy bármelyikük is olyan legyen, mint az apjuk. Hogy lehet ilyen félelemmel élni, hogy tulajdonképpen saját magától retteg az ember, hogy mivé válhat? Borzalmas. Annyira sajnáltam, hogy ennyire alulértékeli önmagát, bár hozott meg rossz döntéseket, de akkor is a szerettei számára a legjobbat tartotta szem előtt – azt hitte, azzal, ha elmegy és ott hagyja Sydneyt, azzal megmenti önmagától és a káosztól.

 

„–Szeress engem itt és most, hogy végre elengedhessük egymást.”

 

„– Miért érzem így magam melletted? Miért van az, hogy amikor a közeledben vagyok… – Megragadja a csípőmet, és közelebb húz magához. – Miért érzem magam egyszerre annyira elveszettnek, és úgy, mint aki hazatért?”

 

Végig bennem volt az, hogy megértettem ezt is, na de ott volt a másik oldal, Sydney oldala, akit az apja egyszer már elhagyott, majd élete szerelme is, aki a csillagokat esküdte le neki. Az ő szemszögéből igazságtalannak és önfejűségnek éreztem Declan döntését, amit egyedül hozott meg és teljesen kizárta több évre a lányt, míg újra vissza nem kellett térnie a szülővárosukba.

A legcsodálatosabb az egész történetben az a szeretet és törődés volt, ami gyerekkoruktól kezdve ott volt közöttük. Mondhatni, egész életen átívelő volt ez a kapocs, ami később egy új életet termett.

 

„Épp csak annyira mozog, mintha a táncunk a koncerten csak egy dal eleje lett volna, egy olyan dalé, amelynek most írjuk a dallamát.”

 

Imádtam, ahogyan Declan Sydney-re néz, ahogy róla beszél, ahogy az érzéseit éreztem a könyvön keresztül, és így én is azt éreztem, mintha a könyvön keresztül engem is szeretne, akármilyen furcsán is hangzik ez. XD

 

„Rettenetesen jó érzés. Nem tudom megmondani, hol kezdődöm én, és hol végződik ő. Csak mi vagyunk – két ember, aki tökéletesen összeillik.”

 

És hát Sydney, amilyen makacs volt, annyira érdemelte meg azt a csodás életet, ami végül hála a jó Istennek megadatott nekik. Ilyen erős és kitartó nőt, hát ritkán láttam/olvastam, de hihetetlen volt. Nagyon megszerettem őt is. Amikor kórházba került, akkor olyan hirtelen történt minden, és olyan méllyé vált az egész, amiről azt hittem, már nem lehetséges. Nagyon megható volt olvasni Sydnek az aggodalmait, a kétségeit, az érzéseit, majd, amikor nem kelt fel, akkor borzasztó volt érezni azt a megtörtséget, amit Declan átélt. Ennyire megtört és kétségbeesett embert, mint akkor Declan, még nem láttam. A tény, hogy húsz évig, az anyukája halála óta egy csepp könnyet sem ejtett és most Syd ágya mellett újra, hát édes Istenem. Megkönnyeztem bele, hogy mennyire fájt neki.

 

„Tudod, nem terveztünk téged, de te vagy az az ima, amiről sosem gondoltam, hogy meghallgatásra talál. Soha nem fogok megbánni egyetlen pillanatot sem, amikor szerethettelek. Hogy is tehetném? Te vagy a bizonyíték, hogy létezik az igaz szerelem. Te vagy az a csoda, amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá.”

 

Amit még imádtam ebben a könyvben, azok az intim pillanatok, a szeretkezések voltak. Mert te jó ég, ilyen érzelmes és csodálatos szeretkezéseket ritkán olvasok, és ezek olyan igazi, lelkeket egybeforrasztó, igazi és szenvedélyes volt, pont, mint a szerelmük.

Hihetetlen volt ez a történet, csupa szerethető karakterekkel, egytől-egyig. Imádtam minden percét, minden szavát és minden érzését, amit átadott. Már alig várom, hogy a többi testvér történetét is olvashassam és újra szerelmes lehessek. <3

Colleen Hoover - All Your Perfects

 

Nehéz írni egy ilyen könyvről, mint ez. Nehezen találom a szavakat és x idő elteltével sem tudom pontosan eldönteni, hogy mennyire fájt olvasni. Hihetetlenül mély volt. Ugyanakkor hihetetlenül érzelmes. És szeretetreméltó. És minden, amire vágyik egy olvasó. És minden, amire nem vágyik egy olvasó. 

A könyv Quinn és Graham szerelmét mutatja be múlt és jelen idősíkban, kezdve azzal, ahogy megismertek, ami egyébként nagyon találó volt és annyira édesek voltak, hogy öröm volt olvasni. Aztán jött a rideg valóság, ami az idő volt. Mert semmi nem tart örökké. 

Biztos azért nem vettem észre, mert a szomorúság olyan, mint a pókháló. Csak akkor látja meg az ember, amikor beleakad, utána pedig erővel kell kiszabadulnia belőle. 

Quinn és Graham mindketten kapcsolatban voltak, Quinn már jegyes is volt egy palival, akinek már a nevére sem emlékszem, annyira szánalmas volt, és egyáltalán nem maradt meg. De a lényeg, hogy ők ketten azért találkoztak, mert megcsalták őket, ráadásul a párjaik csalták meg őket közösen XD Imádtam elképzelni, ahogy ott ülnek ketten és beszélgetnek, miközben a mindkettejük párja bent van és szexelnek. Annyira jóforma volt, és Graham itt is haláli nyugodtsága, ahogy kezelte az egész szituációt lehengerlő volt, konkrétan amikor azt üzente az egész aurájával a gyökér palinak, "én nyertem, balfasz, megszabadultam tőle". És utána kézen fogva kisétáltak a lakásból, közben az őrjöngő exek követték őket, de már akkor olyan kötelék volt köztük, ami egy életre szól, mindketten érezték. Imádtam, hogy Quinn kijelentette, hogy Graham sokkal jobb pali, mint az exe. Imádtam elképzelni ezt a férfit, ahogy elém tárult egy helyes ámbár kocka, számmisztikás férfi. 

- Emlékszel, mit írt a szerencsesütid? - néz rám vidáman. 

- Rég volt - vonok vállat. Valamit a hibákról, nyelvtani hibával...

Graham nevet. 

- Azt, hogy ha csak a hibáidra világítasz rá, akkor elhalványul minden tökéletesed. 

A múlt síkja azt mutatja be, hogy hogyan jönnek ők össze ketten, illetve mennyire boldogok együtt, később az esküvőjüket, ami hozzájuk méltóan különleges volt, és nem volt ott senki más, csak ők. Egymást tették különlegessé, és annyira magával ragadó, ahogy Graham mindent megtesz Quinnért, ahogy csillog a szeme, ahogy a nőt látja a világ legvonzóbb nőjének. Odáig voltam érte. Aztán szokták mondani: az idő begyógyítja a sebeket. Itt maga az idő volt a seb. 

Két kézzel markolja hátul a pólómat, miközben még erősebben szorít. Érzem, hogy megbánta, hogy azok a szavak kicsúsztak a száján, de nem magyarázkodik újra. Csak némán ölel, mert tudja, hogy ezen a ponton hiábavaló a magyarázkodás. Az arra jó, hogy az ember beismerje, hogy megbánt valamit, de aligha csökkenti az igazságtartalmát annak, amit megbánt. 

A jelen fájdalmas volt nekik. Mindketten magukat hibáztatták. Quinn nekem itt azért kellemetlenül sok volt, bár egyelőre nem tudhatom, min ment keresztül, de az biztos, hogy konkrétan zombivá vált. De mint mondtam, nem tudom, hogy én egy ilyen szituációra hogy reagálnék. Valószínűleg engem is elnyelne egy rövid időre a depresszió, de az, amit Quinn művel x ideje, az nekem már akkor, ott sok volt. Csak azért, mert nem tudott teherbe esni már nem érezte magát nőnek?! Csak azért, mert nem tudott teherbe esni selejtként gondolt magára, akit érdemesebb elhagyni, mert jelentéktelen?! Hogy tud magára így gondolni egy nő? Persze, szerettek volna gyereket, és szeretett volna anyuka lenni, Graham pedig apuka, de Graham annyiszor mondta neki, hogyha ezen múlik, ezerszer is őt választaná. Aztán amikor jöttek a hazugságok a részéről is és nyilván Graham részéről is, még ő sértődött meg, pedig annyi mindent nem mondott el a tulajdon férjének, amiről egyébként illene tudnia. Csoda, hogy Graham bírta mellette. Mert komolyan, konkrétan zombi volt a felesége már x éve. Csak akkor szexeltek, amikor peteérése volt, egyébként egy bizonyos idő után amikor elveszítette a reményt, már ez sem ment neki. Kész depresszió volt a nő, ő gyászolta azt, ami egyébként még meg sem fogant... Ellenszenves volt ezeknél a részeknél, de egyébként meg tényleg meglehetett őt érteni a túlzása ellenére is. 

... Hogy varázsütésre visszaváltozom azzá a nővé, akibe beleszeretett. De nem tudok megváltozni. Azok vagyunk, akikké a körülmények tettek minket. 

De Graham még így is próbálta megvédeni a házasságukat, minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy ne váljanak el egymástól. Mert szerették egymást. De tele voltak repedésekkel. Quinn észre sem vette, mennyire megsebzi Grahamet a tetteivel, vagy éppen azzal, hogy nem avatja be őt semmibe. Mintha idegenek lennének, akik együtt laknak. Pedig tökéletesek voltak együtt. De már tudták, hogy nem lesznek azok. Viszont Graham arra törekedett, hogyha tökéletlenek is, de maradjanak együtt. Graham egy csoda, de komolyan. Remélem, léteznek ilyen férfiak ;;

- Mindannyian tele vagyunk hibákkal. Hibák százaival. Mintha apró lyukak lennének mindenhol a bőrünkön. És ahogy a jóslatod mondta, néha túlságosan rávilágítunk a saját hiáinkra. De vannak, akik úgy próbálják meg figyelmen kívül hagyni a saját hibáikat, hogy másokéra világítanak rá. Egészen addig, amíg már csak a másik hibáira tudnak figyelni. Folyton piszkálják azokat az apró lyukakat, míg végül felszakítják őket, és már semmi mást nem fognak jelenteni a számukra, csak egy hatalmas, tátongó hibát. 

Aztán eljutottak arra a szintre, amikor már nem tudott az sem segíteni a házasságukon, hogy Graham próbálkozott. Mert egyszer, előbb-utóbb mindenki feladja, emiatt nem lehet őt hibáztatni. Emlékszem, volt is egy olyan rész, ahol Quinn megkérdezte egy öreg házaspártól, hogy mi a titka a hosszú házasságuknak, amire a bácsi válasza az volt, hogy még sosem adták fel egyszerre. Amikor valamelyikük feladta a házasságot, akkor a másik mindig ott volt támogatóként, ezáltal mindig volt egy kapaszkodó-húzó. De az, amikor Graham feladta, ott tudtam, hogy uffff, ez gatya. A szívem összetört miattuk. 

Most annyira tele vagyunk mindketten fájdalommal, hogy azt sem tudom, mihez kezdjünk. Nem számít, mennyire szeretünk valakit- a szeretetre való képesség mit sem ér, ha meghaladja a megbocsátás képességét. 

Aztán végül olyan messzire fajultak a dolgok, hogy Quinn "időt" kért Grahamtől a hibák és a titkok miatt, de Graham nem bírta tovább két hétnél, repülőre szállt Quinn miatt. Oda pedig vitte magával a kis kézzel faragott dobozkát, amibe a szerelmes leveleiket őrizgették, amit a huszonötödik házassági évfordulójukon akartak kinyitni, később pedig kiegészítették azzal, hogy még akkor, amikor veszélyben érzik a házasságukat. Abban a dobozkában 1-1 szerelmes levélnek kellett volna lennie, de Graham annyira csodálatos, hogy sokkal több levelet írt, amikor úgy érezte, hogy muszáj kiadnia magából ;; Azokról írt levelet, amikor a legboldogabb volt, és amikor a legszomorúbb. Végül valahogy megmentették a házasságukat, de a repedések ott maradtak. Soha nem lesznek már olyan felhőtlen boldogok, mint a legelején, de azt hiszem, ez így van rendjén. Amikor ennyi repedés van egy kapcsolatban, az már soha nem tud a régi lenni. 

Egyébként nagyon tetszettek a mellékszereplők, Quinn és Graham családja, de az még jobban tetszett, hogy ez a könyv határozottan ki volt éleződve rájuk, szeretem az ilyen könyveket, amik nincsenek tele haszontalan mellékszereplőkkel meg töltelék részekkel, hanem erősen és keményen leírja, amit le kell.

Az írónő megint bebizonyította, hogy zseniális. Amennyire fájdalmas volt, annyira élveztem is. Legszívesebben az utolsó 3-5 fejezetet végig bömböltem volna, de valahogy a torkomon ragadtak az elfojtott fájdalmak. A lelkem érezte, amit kellett. 

Rácz-Stefán Tibor – Éld át a pillanatot!

 

Már legalább egy éve el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, de mindenképpen decemberben, karácsony környékén szerettem volna, mert a történet is ebben az időszakban játszódik. Szeretek akkor és úgy olvasni egy könyvet, amikor a történetben is hasonló az évszak, az életszakasz. Már olvastam az írótól, egy két kötetes sorozata az egyik kedvencem is mondhatni, ezért úgy vettem meg ezt a könyvet, hogy tudtam, tetszeni fog, na meg a borítója is nagyon megfogott.

A történet többnyire tetszett, aranyos volt, meghitt, de fájdalmas is egyszerre. Az önsanyargatás része és a fél napja "ismerjük" egymást, de szeretlek már néha túlzás volt nekem.

 

„Tudod, mi az igazi szerelem? Amikor a párod összes hibáját elnézed, és a legrosszabb pillanataiban is ugyanúgy szereted, mint amikor a csúcson vagytok.”

 

Pankának, a főszereplő lánynak a személyisége nekem az elején nagyon idegen volt, nem értettem, hogy tud így bánni önmagával, amikor most senki nem várja el tőle, hogy úgy viselkedjen, mintha nem is létezni, nehogy valami bajt okozzon. Aztán kiderült, hogy nevelőotthonban nőtt fel, ahol végig azt nevelték belé, hogy ilyennek meg olyannak kell lennie, meg mennyire értéktelen és senki se tudna egy ilyen lányt szeretni. Ez borzasztó szerintem, nem normális az ilyen ember, főleg megtört, elhagyott gyerekekkel hogyan dolgozhat egy ilyen némber. Ez engem nagyon felidegesített. Na meg az, hogy az édesanyja meghalt a szülésnél, az apja meg ezért gyűlölte őt és elhagyta. Undorító féreg az ilyen, aki egy kisgyereket, aki semmiről sem tehet, őt hibáztatja mindenért.

Megértettem Panka viselkedését és a visszafogottságának okát, azonban már néha úgy éreztem, hogy kicsit sok és túltolja ezt az önfegyelmet. Aztán jött Bastien, a francia író fiú, akinek a dedikálására készültek a könyvkiadónál, és Panka mint perfekt angolos, az ő feladata volt kísérgetni őt és körülugrálni mindennel.

Tetszett, ahogy csipkelődtek egymással, ahogy Panka hibát hibára halmozott, de mindezzel közelebb kerültek egymáshoz. Még a hotelfoglalást is elfelejtette Panka, így Bastient a saját szobájába invitálta meg. Ez amúgy annyira nem volt real, hogy már kellemetlen, de hát oké, megtörténhet minden egy történetben. Azok a bensőséges percek, órák, amíg az ágyon fekve beszélgettek, vagy csak nézték egymást, hallgatták, ahogy a másik szuszog… ezeket szerettem olvasni, de az már furcsa volt nekem, hogy hirtelen, szinte egyik percről a másikra alakult ki közöttük vonzalom. Már olyan szinten egy nap leforgása alatt, ami nekem hihetetlen volt, ez a része nekem nem nagyon jött át.

Bastien karktere nekem nagyon bejött, bár néha túl nagy seggfej volt, de ráfogható az ő megtörtségére is. Rendesen fájt olvasni, amikor a balesetből keletkezett fájdalmai előjöttek, amikor úgy érezte, majd szétroppan a lába a fájdalomtól, pedig már nincs is meg az a lába…

Az egész történetben az ragadott meg a legjobban, amikor Panka a nevelőszüleivel (mint a végén kiderült, hogy leszbikus pár, amivel amúgy nincs problémám, csak egészen addig azt hittem heterók, így eléggé meglepett xD), szóval megbeszélték az addig ki nem mondott félelmeket, Panka megértette és elfogadta, hogy önmagáért szeretik őt, nem pedig egy elvesztett szerettük pótléka. Panka kinyílt és esélyt adott magának arra, hogy boldogan, szeretetben éljen a család részeként.

A másik kedvenc részem az volt, amikor Bastien úgy döntött, megbocsát az édesanyjának a baleset miatt. Bár nem mondható az ő hibájának, mégis ő vezetett, de igazából Bastien végig magát okolta a baleset miatt, mert elterelte az anyja figyelmét. De könnyebb mást hibáztatni, mint szembenézni a saját hibáinkkal.

Bastien gondolatai megragadóak voltak, de ugye író volt, szóval érthető. Tetszett, ahogyan a címet visszaköszönt a szavaival, és amit mondott, tényleg meg is valósították úgymond. Nem engedték el egymást, nem zárták ki az öröm megélésének lehetőségét, hanem vállalták az együttléttel járó nehézségeket és a távolságot, azokért a boldog időkért, amit személyesen együtt tudnak tölteni.

„– Elmondom, hogy szerintem mit jelent az, ha a pillanatnak élünk. Néha az emberek nem azért toppannak be az életünkbe, hogy az utolsó lélegzetvételünkig maradjanak. A futó barátok, kapcsolatok hozhatják az igazi változást bennünk, mert megtanítanak nekünk valamit önmagunkról, vagy arról, ahogy a világhoz állunk. Az emberi kapcsolatok tesznek nyitottá, boldoggá, a szerelem pedig egyszerre emel fel az égbe és vág a földhöz. Persze, nyilván fáj, ha valaki kisétál az életünkből, de csak emiatt mondjunk nemet arra a sok örömre, amit kaphatunk? Szerintem butaság lenne.”