Ha van könyv, ami megérdemli, hogy dupla bejegyzést kapjon a blogon, akkor ez az A KÖNYV, csupa nagybetűvel. Csodálatos volt minden sora, életemben először figyeltem úgy igazán egy könyvre, ahogy most, hogy nem csak külsőleg olvastam, hanem úgy igazán, lélekből. Talán ezért is lehet, hogy nemegyszer folyt miatta a könnyem, és szorult el a torkom a fájdalomtól, vagy a meghatottságtól. Szó szerint zenéltek a betűk, a mondatok, az érzések a legszebb dallamot adták. Sok dalt nem is ismertem, amiről szó volt benne, de utólag meghallgatva felismerem őket, nem a hangzásból, hanem az érzésből.
„Az ember nem látja a zenét, hanem érzi. A zene ugyanis nem egy szín. A zene minden sztereotípia felett áll.”
Elképesztő, milyen mély
gondolatai voltak már ilyen fiatalon Elliotnak a zenéről, az életről, a
családról. Ezután jobban fogok figyelni minden zenére; nem csak a fülemmel
fogom hallgatni, hanem a szívemmel, a lelkemmel, hogy én is megérthessem a
mondanivalóját, és megélhessem azokat az érzéseket, amiket az énekes belead. Az
egyik kedvenc részem az volt, amikor a vége felé TJ megszólaltatta a szaxofonján
a számára legfontosabb dalt. Olyan volt, mintha hallottam volna; amikor
kezébe fogta a hangszert, már akkor homályosan láttam a sorokat. Csodálatos karakter
volt, az egyik kedvencem.
„Ő volt számomra a biztonságos kikötő. […] A pillantása olyan érzést keltett az emberben, mintha hazaérkezett volna.”
Azt hiszem, én mindig is ilyen
apukát szerettem volna, amilyen Ray. Nincsen rá szó, mennyire jó ember. Olyan
odaadással, színtisztán és feltétel nélkül szereti Jasmine-t, mintha a saját
lánya lenne, és ez elképesztő dolog szerintem. Hatalmas szüksége van a világnak
még ilyen emberekre. Egy kicsit úgy érzem, hogy a könyvön keresztül én is kaptam
egy darabot belőle, a szeretetből, a család melegéből.
„Nekem sohasem helyek jelentették az otthont, hanem az emberek, akik formáltak, alakítottak, míg azzá nem lettem, akivé válnom kellett; akik a sebeimmel együtt elfogadtak, mi több, szépnek nevezték a hegeimet; akik akkor is tudtak szeretni, amikor hibáztam.”
Azt hiszem ez volt az a gondolat
az egész műből, ami a legjobban megérintett, és amit leginkább magammal viszek.
Ezt, és amikor Elliot arról beszélt, hogy mit jelent számára az anyukája. Hogy
számára ő az állandóságot jelentő kőszikla. Lehet, hogy pont olyan
lelkiállapotban olvastam, amikor még jobban át tudtam érezni a szavakat, a szeretetet,
amikor én is a legjobban vágytam arra, hogy így érezhessek anyával
kapcsolatban, amikor nagyon szerettem volna, hogy ő is ilyen lehessen nekem,
mint amilyen Elliotnak az anyukája. Ha csak részben is, de anya is az én sziklámat
erősíti, és ezek a gondolatok még inkább felhozták bennem azt, hogy most
odamenjek hozzá, és megöleljem. A család és néhány fontos személy az, akik akkor
is szeretnek, amikor hülye vagyok, az összes hibámmal együtt, őszintén és mindig.
Köszönöm az írónőnek ezt a könyvet,
az üzeneteit. Csodálatos volt és gyönyörű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése