Leiner Laura – Bízz bennem

 

II. Trilógia

Iskolák  versenye első kötet

Oké, imádtam. Annyira szeretem azt az érzést, amikor kezembe fogom Laura egyik könyvét; tudom, hogy szeretni fogom, szórakoztatni, nevettetni, izgatottá és néha szomorúvá fog tenni, de bízhatok benne, mert csodálatos karaktereket alkot, akik mindig élnek, olyan helyzeteket teremt, ami akár velem is megtörténhetne. Vagy bármelyikünkkel.

Nem csalódtam még Laura könyveiben, és szerintem ez után sem fogok. Egy könyve volt eddig, ami kevésbé fogott meg, lehet a rövidségéhez képest nekem kicsit zsúfolt volt, vagy a szerkezete nem kapott meg annyira, de a kivétel csak a szabályt erősíti, ugye. De ez a könyv, hát még vége sincsen, de már most imádom. Ahogy az Iskolák versenye első trilógiájának kötetei, annak újdonsága, izgalma, cselekménye és szereplői a szívemhez nőttek, úgy ez a történet is teljesen magával ragadott. Ugyanaz az iskola, ugyanaz a verseny és szín, de abszolút más helyszínen, új feladatokkal, kihívásokkal, ismeretlen versenytársakkal, új szereplőkkel. Még hangulatában is teljesen más. Míg az első trilógia kötetei lelkesedéssel, néhol szomorúsággal, de magabiztossággal, bajtársiassággal, vitathatatlan tudással a Szirtes csapat részéről és az iskola tanulói által is kedvelt főszereplőkkel volt megtöltve, itt teljesen más a helyzet. Itt nem Hanna, Bernadett, Lóri és Zsombi van. Hanem Major Sára, Felcser Vivien, Fehér Rajmund és Pap Dominik.

Az előző évi Iskolák versenyét megnyerve a Szirtes Gimnázium automatikusan tovább került a következő nyáron megrendezésre kerülő versenyre, hogy ezúttal címvédőként küzdjön a négy főből álló csapat a bent maradásért, továbbjutásért, a győztes kupáért. A kupa igazából csak az igazgatónak fontos, de neki nagyon, míg a kiválasztott négy diákot elsődlegesen az vezérli, hogy önmaguk mércéjéhez felérjenek, megpróbáltassák és szembesíthessék magukat azzal, hogy igenis képesek megnyerni a versenyt, ott a helyük, hiába nem kiemelkedőek matematikából, nincs köztük jó nyelvtanos vagy valamiben diákolimpiai első helyezett. Ellenben mindannyiuk megtapasztalta, hogy milyen az, amikor szidalmazzák őket, megbámulva összesúgnak a hátuk mögött olyanokat mondva, hogy „tudod, ő az, akit kirúgtak a csapatból”, „neki volt az a balhéja múltkor”, „ez az a ribanc nyárról” és ehhez hasonlókat. De ezek mind csak pletykák, viszont senki se tudja a teljes igazságot. Nem kérdezték, vagy nem is érdekli őket, de azért tovább beszélik róluk a hülyeségeket. Ez így szokott menni, minden iskolában van erre példa, annyira valósághű az egész helyzet, hogy borzasztó. Undorító, hogy mik mennek a tinik közt, de akár bármelyik korosztályban is megtalálható ez a fajta élősködés egy másik ember életén, problémáin. Mert az mindig érdekesebb, mint szembenézni a saját ilyen-olyan életükkel.

Így mennek ők négyen a két hétig tartó versenyre, állva az utálatáradatot, amelyet a saját iskolatársaiktól és az összes többi versenyzőtől is kapnak, merthogy ők a címvédők, a győztes tavalyi csapat, akiktől akaratlanul is ódzkodik a legtöbb másik versenyző, mert őket akarják a legjobban legyőzni. Igaz, hogy a tavalyi csapat teljesen más emberekből állt össze, de ez senkit nem érdekelt. Ahogyan a pirosakat sem hatotta meg a feléjük irányuló, nagyfokú ellenségeskedés, a bunkó beszólások, a hűvös, hátba lyukat égető tekintetek, mert megszokták. Ők mindennap ezt élték át az iskolában, itt is el tudják viselni, nekik ez csak olyan, mint egy átlagos nap a Szirtesben. És ezért is ők lettek kiválasztva, nem véletlenül.

 

„– Belefáradtam, hogy bebizonyítsam másoknak, megváltoztam. Úgysem számít. És már nem akarok nekik megmutatni semmit. Kizárólag magamnak akarok megfelelni. És mielőtt bárki azt mondaná erre, hogy az nem nehéz, megjegyzem, szerintem az a legnehezebb. Magunknak megfelelni.”

Vivi

 

Csodáltam minden szereplőben, hogy mennyire erősek, szilárdak. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet ennyi és ilyen szintű utálatot kapni, elviselni állandóan, én biztosan beleroskadnék. De ők nem tették, és ez elképesztő. Nem voltak kifejezetten barátaik, egymást is csak látásból ismerték maximum, de ahogy teltek a versenynapok, úgy kerültek ők is egyre közelebb egymáshoz, barátokká váltak, bajtársakká, csapattá. És maguk mellé találtak másokat is, akik nem első kézből ítélkeztek, hanem emberségesen viszonyultak hozzájuk, akik őket nézték, nem a róluk keringő szóbeszédekre hallgattak. És ezt nagyon jó volt olvasni, hogy ahogy haladt a történet, úgy lettek egyre többen a társaságukban. Szépen lassan dőlnek le az előítélet vaskos falai, és átveszi helyét a barátság, az összetartás és a bizalom.

„Mi mind hibáztunk valamiben, mind a négyen elcsesztünk valamit, van, amelyikünk csak egyszer, van, amelyikünk többször, és van köztünk, aki folyamatosan. Ahogyan a kommentelő leírt minket, mi azok vagyunk. Nem hazudott, mi pedig nem cáfoljuk. Nem kitörölni akarjuk a múltat, mert azt már nem lehet. Mi csak magunk mögött akarjuk hagyni és továbblépni. Hívhatjuk második esélynek, nevezhetjük tiszta lapnak, vagy beismerésnek, de még megbánásnak is. Teljesen mindegy. Csak hadd legyünk túl rajta. Ennyit akartunk. Továbblépni. Azonban, ahogyan a kommentelő is bebizonyította, mindig lesznek, akiket nem érdekel, hogy mi mit akarunk és mit teszünk meg azért, hogy ne ítéljenek el minket egy vagy több múltbéli szarság miatt. Valaki mindig eszünkbe fogja juttatni, és talán ez a dolog legnehezebb része, újra és újra szembenézni a múltbéli hibákkal, amik úgyis örökre kísértenek.”

 

Mindegyik főszereplő a szívemhez nőtt, bár még nem derült ki minden például Dominikról és Rajmundról, de a következő kötetekből biztosan a többi kérdésem is választ kap. Sára gondolatait láttam át a legjobban, hiszen az ő szemszögéből íródott a történet. Amikor kiderült, hogy mi volt az a bizonyos eset, ami miatt őt kirúgták a tánccsapatából, és majdnem az iskolából is, akkor először nem értettem, hogy hát miért nem mondta el a szüleinek legalább, hogy mi történt pontosan, de aztán megértettem. Nem számított már, a következményeken nem változtatott volna úgyse.

 

„Az embert sokfajta csalódás éri az élete során, és egyik sem ugyanolyan, mind teljesen máshogy hat. Máshogy csalódunk fiú miatt, máshogy kudarc miatt, máshogy okoz csalódást egy beteljesületlen vagy meghiúsult terv, és máshogy csalódunk egy rég várt dologban is, ami aztán nem azt adja, amit vártunk tőle. Minden csalódás más, de azt gondolom, abban mindenki egyetért, ha azt mondom, hogy a legintenzívebb mégis az, amikor a legjobb barátnőben kell csalódnunk. Velem legalábbis így volt.”

 

Tényleg undorító volt, ahogyan az az állítólagos „legjobb barátnő” viselkedett, csakhogy a saját bőrét mentse, feláldozta Sárát. Borzasztó igazságtalan volt, hazudott, embertelenül viselkedett. Rákente az összes felelősséget és terhet, amiben többen voltak benne, hát erre nem is tudom, hogy mit mondjak. Legszívesebben leütöttem volna azt a lányt, de talán jobban szenved a lelkiismeretéből eredő bűntudat fájdalmával, vagy emészti a pulykaméreg, amiért Sárán nem fognak a szavai és a kritikái.

Ezek a mélyebb gondolatok és történések adtak egy kis nyomasztó hangulatot a könyvnek, de a többi esemény és szereplő ellensúlyozta ezt. Például önirónia rengeteg volt benne, annyit nevettem rajtuk, a valóságban is az ember leginkább saját magán tud a legjobban szórakozni. De azt nagyon. XD Ott volt Kocsis igazgató élőzése az instáján, Kocsis konyhája, ahogyan videóra vette a főzését, ezzel vagy négyszáz unatkozó gimist szórakoztatott a nyáriszünetben, akik nem győztek mémeket gyártani. Nem tudom, hogy van-e ilyen igazgató a valóságban, kicsit szürreális, de egyben annyira vicces is, meg jó hangulata lehet annak, ha ilyen laza az iskolán kívül, hogy szívesen jártam volna egy ilyen gimibe.

Ami azt illeti, tényleg nincsen két egyforma IOV. Minden évben más, de nem csak a helyszín, hanem a feladatok között sincsen hangyányi átfedés sem. Elképesztő számomra, hogy hogy tudott az írónő ilyen zseniális és izgalmas, változatos, érdekes feladatokat kitalálni, wow. Le a kalappal, imádtam az összeset. A kedvencem az a "Keressük meg Tahit" volt, amelyhez több állomáson keresztül kellett túlvergődniük magukat, kezdve a táborhelyről a kisbuszba vezető úttal, ahol a kesztyűtartóban volt a helyszín neve elrejtve, aztán a Kilenclyukú hídon keresztül az Ökocentrumba vezetett, ahol semmi utasítással kellett megtalálniuk a nyomot, ami elvezette őket a Hortobágyi Halastóhoz, ahonnan pedig órákat kellett gyalogolniuk, aztán a végén futva megtenniük, hogy megelőzve a nyomukban lévő csapatokat érjenek el a kilátó tetején várakozó Tahi tanár úrig, ezzel teljesítve a feladatot. A másik legjobb közvetlen ezután, aznap éjjel került sor, s míg az előző egy egész pusztát átívelő szabadulószoba érzetet adott, ez utóbbi tipikusan egy horror filmbe illő kezdőjelenetként is elment volna. Ugyanis a koromsötét éjszakába messze kigyalogolva kellett a kiválasztott pároknak elindulniuk a feladatra, amelyik egy lepukkant, elhagyatott házikóban volt, ahol minél hamarabb kellett négy piros zászlót megkeresnie Sárának és Vivinek. Mert a feladatot senki se tudta előre kitalálni, hogy mi lesz, hiába tűnt túl egyszerűnek. Egyszerre volt hátborzongató és izgalmas olvasni, hogy hogyan élték meg ezt a pár órát, amit összesen kint töltöttek a kietlen rónán az éjszaka közepén. Én is biztosan legalább annyira sikítottam volna a házban a váratlanul előugró ijesztegető alakoktól, mint ők, ha nem hangosabban. Vagy lehet én be se jutottam volna a házba, már a kútnál sírva fakadtam volna, úristen. XD Pedig nem is láttam a Kört. De ezek után nem is fogom. XDD De mi sem bizonyíthatja jobban, hogy mind a négyüknek ott a helyük a versenyben, ha nem az, hogy tök átlagos, vagy még annál is egy kicsit alacsonyabb iskolai tudással nem egyszer elsőként végeztek a feladatokon. Mert nem csak az számít, hogy kinek hány ötöse van a bizonyítványában, hanem vannak helyzetek, ahol többet számít az, hogy mennyire tud hirtelen és megfontolt döntéseket hozni az ember, mennyire tud alkalmazkodni a környezetéhez és mennyire leleményes, hogy észrevegye azokat a jeleket, amik másnak fel sem tűnnének elsőre.

Bárcsak megvalósulna ez a verseny igazából is, remélem, hogy a jövőben lesznek hasonlóak. Én annyira szívesen részt vennék benne! ;; Egyébként már az első trilógia is, de most ez is kicsit hozta nekem az Erzsébet Táborok feelingjét, merthát ott is színek szerint vannak az altáborok, csak az egy hetes kikapcsolódás, ez meg egy kemény fizikai és szellemi megpróbáltatásokkal teli verseny, de jó érzéssel töltött el ez a kis hasonlóság is.

És természetesen nem maradhat el egyik történetből sem a szerelmi szál, ami szépen látszik kibontakozni két szereplő közt. Csak sajnos hamarabb vége lett a könyvnek, mint számítottam rá, pedig így se volt kevés oldal, úgyhogy erre még várni kell egy keveset. Vagy fél évet, de ez az, amiben sosem kételkedem, ha Leiner Laura könyveiről van szó. Azokra mindig megéri várni, ahogyan erre is megérte. Imádtam!