Amilyen rövid volt, olyan deep is, én nem tudtam vele olyan gyorsan haladni, PDF-ben kb 79 oldal, és elég gyorsan olvastam, mert tudni akartam a miérteket, de valahogy nem ment ez olyan gyorsan.
Az ember azt hiszi, szeretné, hogy valóra váljon, amit kíván. Pedig nem. Az ember soha nem akarja, hogy teljesüljenek a vágyai. Az csak felborítja a rendet. A rendet, amire valójában vágyunk. Az ember csalódik. Sérülni akar, küzdeni a túlélésért.
Az egész tök zavaros volt először, de amatőr íróként logikusnak is gondoltam, hiszen az egész egy tizenegy éves kislány szemszögéből íródott, az ő gondolatai és mentális egészsége volt terítéken. Az elején átjött az, amit egy ilyen kislány gondolhat meg minden, tőmondatok voltak végig, aztán néha átment olyan gondolatokba hogy csak fogtam a fejem, hogy nem, ilyenre nem gondolhat egy tizenegy éves, még ha amúgy az a gondolat olyan is volt, hogy a lélegzetem is elállt.
Láttam a gondolatokat. Mindenhol ott voltak. Bevetették magukat a testembe, köröket írtak le a szívem körül, játszottak a szívizmaimmal, erőszakoskodtak. A gondolatokkal nem tudtam mit kezdeni.
Maga a sztori arról szólt, hogyan némult meg ez a kislány apja elvesztése után, hogyan omlott össze ez a család. A kislánynál ez egyébként nem meglepő, hiszen saját magát hibáztatja apja halála miatt, mert imádkozott Istenhez, hogy ez váljon valóra. Itt megálltam és elgondolkoztam rajta, hogy mégis mennyire kell szörnyű embernek lenni ahhoz, hogy egy kislány Istent kérje a saját apja halálához?!
Amúgy maga a könyv nagyon jól bemutatta, hogy milyen lehet egy megtört család. Egy olyan család, ahol mindenki mást képzel, ahol valaki A-t állít, de a másik B-t gondol, csak ennek egy sokkal mélyebb és nyomasztóbb formájában. A kislány, Ellen borzasztóan szerette az anyját, valami miatt mégsem tudta meg ő sem kirángatni abból, amiben ő volt. De igazából egyikük sem tudta a másikat. Hárman voltak, az anyuka, Ellen, és a bátya. Ők ketten úgy viselkedtek, mintha idegenek lennének a másiknak, mégis együtt voltak. Fura amúgy ez a kontraszt.
Fogtam a sírását, mint az összegabalyodott cérnaszálakat, és próbáltam egyenként szétszálazni, próbáltam elállítani a könnyeket a jelenlétemmel, de ha nagyon eleredtek, akkor nem segített, hogy ott voltam, mert a könnyek sokkal erősebbek voltak nálam.
Igazából a nyelvtani része nagyon zavart ennek a könyvnek. Voltak benne párbeszédek, de ugyanúgy mondatban, nem elkülönítve gondolatjelekkel. Ugyan meglehetett érteni így is, hogy mikor ki beszél, meg valószínűleg az író direktbe így akarta, engem azért zavart.
Ami még ettől is jobban zavart, az az anyuka. Ugyan látszott, hogy valami vele sincs rendben, ennek ellenére mindent úgy kezelt, mintha mi sem történt volna. Mindent arra bízott, hogy "majd idővel jobb lesz". Nagyon zavart ez a hozzáállás, ez a nemtörődöm stílus, vagyis nem is ez a legjobb szó rá, hanem inkább a beletörődés. Saját magával is elhitette, hogy ez csak időleges, hogy majd egyszer minden rendbe jön.
Mindent belepett a sötétség. És szaga is volt. Félelemszaga, és kicsit édeskés. A sötétség ömlött a csapból, az töltötte meg a kádat. Sötétben mostam meg a hajamat, a testemet, mindenemet. Sötétséget ettem, amely belülről színesre festett. Apránként ette belém magát a sötétség. Csak anya volt továbbra is fényből. A sötétség kitért előle. Gondtalanul járt-kelt, mintha mi sem történt volna.
Azért én a végén vártam volna valami katarzist, vagy legalább csak egy választ a sok kérdésemre, hogy mégis mi történt és hogyan történt. Azt hittem, hogy majd a végére bedobja a kislány, hogy már amúgy ők is halottak, csak ott maradtak a házban, de nem így történt XD
Nem tudom, azért úgy érzem, hogy ez a könyv lehetett volna zseniális, ha a végét egy kicsikét csattanósabbra írja, vagy legalább csak tényleg konkrétan. Szerintem nem kellett volna ilyen sötétségben hagyni minket, olvasókat.
Ennek ellenére a gondolatok csodálatosak, lélegzetelállítóak voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése