Na, hát… Az utolsó levél egy érdekes könyv volt számomra, mert egyszerre tudtam szeretni és közben néha azt érezni, hogy jó, haladjunk már egy kicsit. Összességében tetszett, és abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért nem mondanám, hogy életem könyve vagy hogy minden pillanatát imádtam.
A történet alapja szerintem kifejezetten jó. Ella egyedül neveli az ikreit, Coltot és Maisie-t, miközben a bátyja, Ryan a hadseregben szolgál. Ryan megkéri Ellát, hogy írjon a barátjának, Beckettnek, akit a seregben Chaosnak hívnak. Ella eleinte nyilván nem igazán érti, miért kéne egy vadidegennel leveleznie, de végül belemegy. A levelezésből pedig szépen lassan kialakul közöttük valami, ami sokkal több lesz egyszerű barátságnál.
Ezt a részt egyébként nagyon szerettem. Tetszett, hogy nem azonnal egy nagy romantikus kapcsolatot kapunk, hanem először tényleg megismerik egymást a leveleken keresztül. Szerintem pont ettől lett valamennyire különleges a kapcsolatuk. Nem a külsejük alapján vonzódtak egymáshoz, hanem először a személyiségüket, a gondolataikat és a másik életét ismerték meg. Beckett ráadásul úgy szerette meg Ellát, hogy közben még csak nem is találkoztak.
Ella karaktere szerintem jól sikerült. Nem mindig értettem egyet vele, sőt, néha kifejezetten idegesített, de ettől még szerintem nagyon életszerű volt. Egy olyan nő, akinek elképesztően sok minden szakadt a nyakába, mégis próbál erős maradni a gyerekei miatt. Egyszerre kell anyának lennie, dolgoznia, a családját összetartania, miközben folyamatosan kapja a rossz híreket. Különösen Maisie betegsége miatt nagyon nehéz helyzetbe kerül, és szerintem ez az egész történetszál jól megmutatta, mennyire kétségbeesett tud lenni az ember, amikor a gyerekéről van szó.
Beckett viszont nálam egyértelműen a könyv egyik legerősebb része volt. Szerettem benne, hogy kívülről kemény és kissé zárkózott, de közben elképesztően érzékeny. Nem az a tipikus „rosszfiú, aki csak azért bunkó mindenkivel, mert így menő” karakter, hanem tényleg van mögötte egy csomó trauma és bűntudat. Ryan halála különösen nagy súlyt helyez rá, és emiatt érthetőbbé válik az is, hogy miért hozott bizonyos döntéseket.
Azt pedig nagyon szerettem, ahogy Beckett kapcsolata kialakult a gyerekekkel. Colt és Maisie nem csak azért voltak jelen, hogy legyen két gyerek a történetben, hanem tényleg fontos szerepük volt. Beckett és Colt kapcsolata szerintem különösen aranyos volt. Beckett fokozatosan vált számára egyfajta apafigurává, és látszott rajta, hogy ő maga is nagyon erősen kötődni kezd hozzá.
Maisie története közben sokkal fájdalmasabb volt. Az ő betegsége végig ott volt a háttérben, és emiatt az egész könyvnek volt egy folyamatosan nyomasztó része is. Viszont őt is szerettem, mert annak ellenére, hogy gyerek, sokszor meglepően éretten áll a dolgokhoz. A Beckett-tel való kapcsolata pedig szerintem az egyik legjobb része volt a könyvnek.
Ami viszont nálam levont valamennyit az élményből, az a tempó. Voltak részek, amiket nagyon élveztem, és tényleg faltam az oldalakat, de néha egyszerűen azt éreztem, hogy nem történik elég ahhoz képest, amilyen hosszú a könyv. Volt olyan pont, ahol kicsit elvesztettem a lelkesedésem, és csak vártam, hogy történjen már valami. Nem mondanám unalmasnak az egész könyvet, mert akkor nyilván nem tetszett volna, de néha bizony untatott. Szerintem egy kicsit feszesebb történetvezetés jót tett volna neki.
És akkor a vége.
Hát… azt azért nem kellett volna.
Már így is elég sok mindenen ment keresztül mindenki, és amikor végre úgy tűnt, hogy Ella és Beckett talán tényleg rendezni tudják a dolgaikat, Maisie állapota is javul, és végre lehetne egy kis nyugalom, akkor jön Colt halála.
Én ott konkrétan csak néztem, hogy mi a fasz van?!
És ami miatt ez szerintem különösen kegyetlen, az Beckett és Colt kapcsolata. Addigra Beckett már nem egyszerűen Ella szerelme volt, hanem Colt számára is egy nagyon fontos ember, gyakorlatilag az apja lett. Emiatt az egész veszteség sokkal nagyobbat ütött. Nem csak Ella veszítette el a fiát, hanem Beckett is elveszített valakit, akit már a saját gyerekének érzett.
Maisie történetének lezárása viszont valamennyire megnyugtató volt, és tetszett, hogy az írónő nem próbálta úgy lezárni az egészet, mintha a tragédiák után hirtelen minden rendben lenne. A veszteség megmarad, csak közben az élet megy tovább.
Összességében tehát tetszett a könyv, csak nem tökéletesen. Szerettem Ellát és Beckettet, különösen Beckett karakterét, a gyerekek pedig szerintem sokat hozzátettek a történethez. A levelezős kezdés nagyon tetszett, és voltak részek, amik tényleg megérintettek. Viszont a lassabb részek miatt néha elvesztette a figyelmemet, és szerintem lehetett volna egy kicsit rövidebb és feszesebb.
A vége pedig… hát, azt inkább hagyjuk. XD Colt halálát továbbra sem tudom megbocsátani. Egyszerűen annyira feleslegesen fájdalmasnak éreztem, hogy csak ültem a könyv fölött, hogy ezt most komolyan?!
Összességében tetszett, megmaradt bennem, voltak benne nagyon szép és érzelmes részek, de azért nem voltam végig teljesen odáig érte. Viszont azt elismerem, hogy a végére sikerült úgy hozzám kötnie a karaktereket, hogy amikor jött a tragédia, rendesen fájt. És szerintem egy könyvnél azért ez elég sokat számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése