Sophie Gonzales, Cale Dietrich - If this gets out

Na, ezt a könyvet kifejezetten élveztem, és szerintem az is sokat elárul róla, hogy olvasás közben meglepően sok gondolatot és érzést váltott ki belőlem. Bár voltak részei, amikkel nem értettem teljesen egyet, és a romantikus szál végül nem ütött akkorát, mint reméltem, összességében abszolút egy szerethető történet volt.

Amúgy nagyon nem akartam Woosant belelátni. Tényleg nem. XD De néha egyszerűen megtörtént. Rubenben időnként annyira Wooyoungot láttam, Zach pedig bizonyos helyzetekben tisztára San volt, hogy onnantól kezdve néha már teljesen elveszett a harc. Nem direkt csináltam, esküszöm. De jó volt kicsit delulunak lenni hahaha

Ruben egyébként egyértelműen az én karakterem volt. Imádtam. Nagyon szeretem az ilyen személyiségű karaktereket: határozott, szókimondó, energikus, nem igazán az a „majd meglátjuk, mi lesz” típus. Rubenben volt valami nagyon szerethető szabadságvágy és vakmerőség, és egyszerűen jó volt olvasni róla. Bár volt egy dolog vele kapcsolatban, ami időnként kicsit furcsán hatott számomra, mégpedig az, hogy mennyire erősen akarta, hogy a kapcsolatuk és az ő szexualitása nyilvánosságra kerüljön.

Persze teljesen érthető, hogy valaki szeretne szabadon élni, nem akar titkolózni, és büszkén vállalni akarja magát. Ezzel önmagában semmi problémám nincs. Inkább az zavart egy picit, hogy Ruben számára ez néha annyira egyértelmű és sürgető volt, hogy közben hajlamos volt elfelejteni, hogy Zachnek is ugyanúgy joga van eldönteni, mikor és hogyan szeretne coming outolni. Főleg úgy, hogy Zach teljesen más személyiség, és egészen más körülmények között élt. Ruben sokszor annyira ment előre, hogy néha csak néztem, hogy ember, azért álljunk már meg egy pillanatra. XD

Zachet is nagyon szerettem egyébként. Az elején kicsit kevésbé éreztem közel magamhoz, de ahogy egyre jobban megismertük, egyre jobban megszerettem. Az viszont néha az őrületbe kergetett, hogy annyira meg akart felelni mindenkinek. Folyamatosan figyelte, hogy ki mit gondol róla, mit várnak tőle, hogyan kellene viselkednie, és közben saját magát szorította háttérbe. Ugyanakkor pont ezért volt nagyon aranyos látni, amikor valamennyire el tudott kezdeni önmagáért kiállni.

Az anyukájával való kapcsolata pedig különösen cuki volt. Azok a jelenetek nagyon szerethetőek voltak, és szerintem jól megmutatták, hogy Zach mögött is van egy olyan családi háttér, amihez kötődik, és ami miatt nem olyan egyszerű számára mindent egyik napról a másikra felrúgni.

Jont és Angelt is nagyon szerettem. Angel története viszont egyszerűen borzasztó volt. Nagyon rossz volt olvasni, hogy mennyire rosszul érezte magát, és hogy milyen dolgokon kellett keresztülmennie. Különösen az volt felháborító, ahogy a cég kezelte az egészet. Gyakorlatilag úgy tűnt, mintha addig lennének fontosak, amíg működnek, mosolyognak és hozzák a számokat. Az, hogy Angel problémáival akkor sem igazán foglalkoztak, amikor már komoly jelek voltak arra, hogy baj van, szerintem elképesztően dühítő volt.

A baleset pedig... URISTEN. Ott konkrétan én is rosszul voltam. Főleg Zach reakciója miatt, amikor azt kiabálta, hogy „Reece”. Az a jelenet szerintem nagyon erősen átadta, mennyire kétségbeesett volt, és ott azért rendesen összeszorult a gyomrom.

Ami viszont a leginkább vegyes érzéseket hagyott bennem, az maga a Ruben–Zach kapcsolat. Az elején nagyon megfogott. Tetszett a dinamika közöttük, jó volt a kémia, működtek együtt, és abszolút értettem, miért vonzódnak egymáshoz. Viszont ahogy haladtunk előre, egyre inkább azt éreztem, hogy valami hiányzik.

Nem azt mondom, hogy rossz volt a romantikus szál, mert egyáltalán nem. Csak én valami sokkal intenzívebbet vártam. Nem éreztem azt a bizonyos nagy robbanást, amikor két karakter között egyszerűen azt érzed, hogy na EZ AZ. Nem volt meg számomra az a tűzijáték. A kémia megvolt, a vonzalmat is elhittem, de azt már kevésbé, hogy ők ketten tényleg annyira mélyen és őrülten szerelmesek egymásba, mint amennyire a történet szerette volna elhitetni velem.

A nagy coming outos konfliktusuknál pedig inkább Zach oldalára álltam. Ott szerintem Ruben túlságosan rá akarta erőltetni a saját akaratát Zachre. Hiába mondta, hogy bármilyen döntést elfogadna, közben azért eléggé érezhető volt, hogy valójában mit szeretne, és mennyire frusztrálta, ha Zach nem ugyanazt akarta. És hát... maradjunk annyiban, hogy Ruben nem éppen a téblábolás királya. Ő eldönt valamit, és akkor onnantól megy előre, mint egy tank.

Összességében viszont szerettem ezt a könyvet. Tetszett, hogy nem csak egy egyszerű kis romantikus történet volt két fiú kapcsolatáról, hanem foglalkozott a hírnévvel, a megfelelési kényszerrel, a coming outtal, azzal, hogy mennyire nehéz lehet valaki más által meghatározott életet élni, és azzal is, hogy egy kapcsolatban sem lehet figyelmen kívül hagyni a másik ember határait és érzéseit.

A karaktereket összességében nagyon szerettem, a történet is lekötött, és voltak benne olyan részek, amik tényleg megérintettek. Viszont a romantikus szál számomra nem lett annyira intenzív, mint amennyire szerettem volna. Éreztem közöttük a kémiát, szerettem őket együtt, csak valahogy nem sikerült teljesen elhitetniük velem azt a hatalmas, mindent elsöprő szerelmet.

Riley Sager - Várj, amíg sötét lesz

Hm. Voltak részek, amik nagyon beszippantottak, máskor viszont azt éreztem, hogy egy kicsit leül a történet, és nehezebben haladok vele. Ettől függetlenül a hangulata nagyon működött nálam, főleg azokban a részekben, amikor Maggie már ténylegesen a Beléndek-villában van. Na, ott azért voltak pillanatok, amikor konkrétan úgy olvastam, hogy „jó, akkor most inkább felkapcsolom a villanyt” XD

Ráadásul én este, egyedül, sötétben olvastam, ami valószínűleg nem segített abban, hogy kevésbé parázzak rá a történetre. Voltak jelenetek, amik önmagukban talán nem is lettek volna annyira félelmetesek, de a könyv atmoszférája és az, hogy az ember fejben folyamatosan próbálja kitalálni, mi a franc történik a villában, elég creepyvé tette őket. A Beléndek-villa szerintem önmagában is majdnem egy külön szereplője a történetnek. Van benne valami nyomasztó és titokzatos, és kifejezetten tetszett, ahogy Sager fokozatosan adagolta a házhoz kapcsolódó titkokat.

Maggie karakterét egyébként nagyon kedveltem. Szerintem könnyű volt vele együtt haladni a történetben, főleg azért, mert ő maga is folyamatosan próbálja összerakni, mi történt valójában. Nem az a típusú főszereplő, aki mindenre azonnal tudja a választ, hanem vele együtt fedezzük fel a dolgokat. Ez nekem működött. Dane-t is bírtam, és szerintem az ő jelenléte is jót tett a történetnek. Nem éreztem azt, hogy csak azért van ott, hogy legyen valaki Maggie mellett, hanem ténylegesen hozzáadott a sztorihoz.

A fel-felbukkanó titkok is érdekesek voltak. Ezeknek nagyon tetszett az ötlete, mert egy modern csavart adtak az egész történetnek, és közben még jobban megmutatták, hogyan válik egy régi, sötét történetből valami, ami a jelenben is tovább él. Voltak titkok, amelyeknél tényleg kíváncsi voltam, hogy hova vezetnek, máskor viszont már elég hamar ki lehetett találni, hogy mi lesz a szerepük. Szóval nálam ez eléggé felemásan működött: amikor jó volt, akkor nagyon jó volt, amikor pedig kiszámíthatóvá vált, akkor egy kicsit csak vártam, hogy haladjunk tovább.

Ami viszont tényleg meglepett, az Petra halálának kérdése és Maggie szerepe benne. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy végül Maggie ölte meg Petrát. De amikor kiderült, azért volt bennem egy kis shook. És itt jön az a rész, ami nekem is kicsit nehezen állt össze: Maggie mindössze ötéves volt, Petra pedig tizenhat. Persze lehet azt mondani, hogy egy gyerek képes lehet nagyon súlyos dolgokat tenni, főleg egy szélsőséges vagy traumatikus helyzetben, de azért egy ötéves gyerek és egy tizenhat éves lány fizikai különbségeit figyelembe véve nekem ez így elsőre abszurdnak hatott. Nem feltétlenül maga az elképzelés volt rossz, hanem inkább az, hogy a könyvnek nagyon meggyőzően kellett volna elhitetnie velem, hogyan történhetett ez meg ténylegesen. Egy tizenhat éves lány már nem egy kisgyerek, hanem fizikailag és mentálisan is egészen más szinten van, mint egy ötéves. Ezért nekem a „Maggie ölte meg Petrát” fordulat inkább akkor működött volna igazán, ha a körülmények sokkal egyértelműbben megmagyarázzák, hogyan tudott egyáltalán kialakulni az a helyzet, amelyben ez megtörténhetett. Maga a csavar meglepett, csak a mögötte lévő logikát éreztem egy picit erőltetettnek.

Viszont azt el kell ismernem, hogy a Beléndek-villa titkai nagyon tetszettek. Talán ez volt az egész könyv egyik legerősebb része számomra. Szerettem azt az érzést, amikor egyre több apróság kerül elő, és az ember rájön, hogy a ház története sokkal bonyolultabb annál, mint amit először gondolt. A villa múltja, az ott történt dolgok és az, ahogyan ezek a jelen eseményeihez kapcsolódnak, végig adott egyfajta „itt biztos van még valami” érzést. És pont emiatt voltak azok a részek a kedvenceim, amikor Maggie már bent volt, és ténylegesen elkezdett belemerülni a ház rejtélyeibe. 

A könyv közben annyi kérdést épített fel, hogy a végére már nagyon magasak lettek az elvárásaim. Amikor pedig megkaptam a válaszokat, nem feltétlenül volt mindegyik olyan kielégítő, mint amire számítottam. Ettől még nem tartom rossz lezárásnak, egyszerűen csak nem tudom eldönteni, hogy teljesen az én ízlésem volt-e.

Összességében viszont tetszett. Nem volt tökéletes, néha untam, néhány fordulatot előre lehetett sejteni, és voltak olyan részek, ahol kicsit lassúnak éreztem a történetet. De amikor beindult, akkor nagyon be tudott szippantani. A hangulata szerintem kifejezetten erős, a Beléndek-villa pedig tökéletes helyszín egy ilyen történethez. Maggie-t és Dane-t is kedveltem, a titkok pedig érdekes ötletet jelentettek, még ha nem is mindegyik működött egyformán jól.

És azt hiszem, nálam pont a hangulat vitte el az egészet. Nem feltétlenül azért féltem néha, mert annyira brutálisan félelmetes dolgok történtek, hanem mert Sager nagyon jól elérte, hogy folyamatosan legyen bennem egy kis kellemetlen érzés: „valami nincs rendben ezzel a házzal.” Este, egyedül, sötétben olvasva pedig ez hatványozottan működött.

És őszintén? Ha egy könyv miatt este egyedül ülve elkezdem azt érezni, hogy talán mégsem kellett volna lekapcsolni a villanyt, az már nálam valamit jól csinált.

Rebecca Yarros - Az utolsó levél

Na, hát… Az utolsó levél egy érdekes könyv volt számomra, mert egyszerre tudtam szeretni és közben néha azt érezni, hogy jó, haladjunk már egy kicsit. Összességében tetszett, és abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért nem mondanám, hogy életem könyve vagy hogy minden pillanatát imádtam.

A történet alapja szerintem kifejezetten jó. Ella egyedül neveli az ikreit, Coltot és Maisie-t, miközben a bátyja, Ryan a hadseregben szolgál. Ryan megkéri Ellát, hogy írjon a barátjának, Beckettnek, akit a seregben Chaosnak hívnak. Ella eleinte nyilván nem igazán érti, miért kéne egy vadidegennel leveleznie, de végül belemegy. A levelezésből pedig szépen lassan kialakul közöttük valami, ami sokkal több lesz egyszerű barátságnál.

Ezt a részt egyébként nagyon szerettem. Tetszett, hogy nem azonnal egy nagy romantikus kapcsolatot kapunk, hanem először tényleg megismerik egymást a leveleken keresztül. Szerintem pont ettől lett valamennyire különleges a kapcsolatuk. Nem a külsejük alapján vonzódtak egymáshoz, hanem először a személyiségüket, a gondolataikat és a másik életét ismerték meg. Beckett ráadásul úgy szerette meg Ellát, hogy közben még csak nem is találkoztak.

Ella karaktere szerintem jól sikerült. Nem mindig értettem egyet vele, sőt, néha kifejezetten idegesített, de ettől még szerintem nagyon életszerű volt. Egy olyan nő, akinek elképesztően sok minden szakadt a nyakába, mégis próbál erős maradni a gyerekei miatt. Egyszerre kell anyának lennie, dolgoznia, a családját összetartania, miközben folyamatosan kapja a rossz híreket. Különösen Maisie betegsége miatt nagyon nehéz helyzetbe kerül, és szerintem ez az egész történetszál jól megmutatta, mennyire kétségbeesett tud lenni az ember, amikor a gyerekéről van szó.

Beckett viszont nálam egyértelműen a könyv egyik legerősebb része volt. Szerettem benne, hogy kívülről kemény és kissé zárkózott, de közben elképesztően érzékeny. Nem az a tipikus „rosszfiú, aki csak azért bunkó mindenkivel, mert így menő” karakter, hanem tényleg van mögötte egy csomó trauma és bűntudat. Ryan halála különösen nagy súlyt helyez rá, és emiatt érthetőbbé válik az is, hogy miért hozott bizonyos döntéseket.

Azt pedig nagyon szerettem, ahogy Beckett kapcsolata kialakult a gyerekekkel. Colt és Maisie nem csak azért voltak jelen, hogy legyen két gyerek a történetben, hanem tényleg fontos szerepük volt. Beckett és Colt kapcsolata szerintem különösen aranyos volt. Beckett fokozatosan vált számára egyfajta apafigurává, és látszott rajta, hogy ő maga is nagyon erősen kötődni kezd hozzá.

Maisie története közben sokkal fájdalmasabb volt. Az ő betegsége végig ott volt a háttérben, és emiatt az egész könyvnek volt egy folyamatosan nyomasztó része is. Viszont őt is szerettem, mert annak ellenére, hogy gyerek, sokszor meglepően éretten áll a dolgokhoz. A Beckett-tel való kapcsolata pedig szerintem az egyik legjobb része volt a könyvnek.

Ami viszont nálam levont valamennyit az élményből, az a tempó. Voltak részek, amiket nagyon élveztem, és tényleg faltam az oldalakat, de néha egyszerűen azt éreztem, hogy nem történik elég ahhoz képest, amilyen hosszú a könyv. Volt olyan pont, ahol kicsit elvesztettem a lelkesedésem, és csak vártam, hogy történjen már valami. Nem mondanám unalmasnak az egész könyvet, mert akkor nyilván nem tetszett volna, de néha bizony untatott. Szerintem egy kicsit feszesebb történetvezetés jót tett volna neki.

És akkor a vége.

Hát… azt azért nem kellett volna.

Már így is elég sok mindenen ment keresztül mindenki, és amikor végre úgy tűnt, hogy Ella és Beckett talán tényleg rendezni tudják a dolgaikat, Maisie állapota is javul, és végre lehetne egy kis nyugalom, akkor jön Colt halála.

Én ott konkrétan csak néztem, hogy mi a fasz van?!

És ami miatt ez szerintem különösen kegyetlen, az Beckett és Colt kapcsolata. Addigra Beckett már nem egyszerűen Ella szerelme volt, hanem Colt számára is egy nagyon fontos ember, gyakorlatilag az apja lett. Emiatt az egész veszteség sokkal nagyobbat ütött. Nem csak Ella veszítette el a fiát, hanem Beckett is elveszített valakit, akit már a saját gyerekének érzett.

Maisie történetének lezárása viszont valamennyire megnyugtató volt, és tetszett, hogy az írónő nem próbálta úgy lezárni az egészet, mintha a tragédiák után hirtelen minden rendben lenne. A veszteség megmarad, csak közben az élet megy tovább.

Összességében tehát tetszett a könyv, csak nem tökéletesen. Szerettem Ellát és Beckettet, különösen Beckett karakterét, a gyerekek pedig szerintem sokat hozzátettek a történethez. A levelezős kezdés nagyon tetszett, és voltak részek, amik tényleg megérintettek. Viszont a lassabb részek miatt néha elvesztette a figyelmemet, és szerintem lehetett volna egy kicsit rövidebb és feszesebb.

A vége pedig… hát, azt inkább hagyjuk. XD Colt halálát továbbra sem tudom megbocsátani. Egyszerűen annyira feleslegesen fájdalmasnak éreztem, hogy csak ültem a könyv fölött, hogy ezt most komolyan?!

Összességében tetszett, megmaradt bennem, voltak benne nagyon szép és érzelmes részek, de azért nem voltam végig teljesen odáig érte. Viszont azt elismerem, hogy a végére sikerült úgy hozzám kötnie a karaktereket, hogy amikor jött a tragédia, rendesen fájt. És szerintem egy könyvnél azért ez elég sokat számít.