Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt elkezdeni ezt a könyvet még annak ellenére is, hogy gyűlölöm a tini sztorikat, hát ez is egy ilyen kivétel lett, mint ahogy imádom az oreos milkat, de magában az oreot nem XD hát ez oreos milka volt.
Ez nem egy egyszerű, tipik tini történet volt, ez egy csoda volt.
Grace láttán furcsa, szokatlan izgatottságot tapasztaltam. De ahogy ránéztem, mélységesen zavarba ejtő érzés kerített hatalmába, mint amikor látsz egy utólag színezett fényképet a polgárháború vagy a nagy gazdasági világválság idejéből, és először döbbensz rá, hogy azokon hús-vér emberek vannak. Csakhogy ez most fordítva történt, a színes Grace-t ugyanis a Facebookon láttam, itt pedig a szépia volt, a megfoghatatlan változat, a szellemszerű, hamuszürke jelenés.
Régen, nagyon régen találkoztam ilyen karakterekkel. Éltek, tele voltak hibával, okosak voltak és annyira szerethetőek, hogy még a könnyem is kicsordult, amikor Henry Page elmélkedett a Grace Town iránt táplált szerelmén. Olyan karakterek voltak, akikkel mindig is szerettem volna középiskolában ismerkedni, de sajnos nem volt ilyen ember az életemben.
– Szeretem, ha kész válaszaim vannak arra, amikor az emberek rólam kérdeznek. Úgy értem, ha én nem tudom, ki vagyok, hogyan várhatnál el ezt másoktól?
Imádtam, hogy Henry ilyen kockazseni, de állítása szerint és önbizalomhiány miatt ő nem gondolta magát annak, pedig egyértelműen az volt. Olyan mély és olyan szemet gyönyörködtető gondolatai voltak, hogy öröm volt olvasni. Bár igen, a nővére sokkal okosabb volt, dehat Henry sem panaszkodhatott. Eleve az a tény, hogy írt, ráadásul nem is akárhogy, az már szerintem árulkodó jel lehet. Aki tud írni, és márpedig Henry tudott, az már valaminek számít. Meg hogy ennyire imádta a klasszikusokat, az is annyira imponáló volt nekem. Bár a Strokes meg nem tudom melyik bandát említette, ezeket nem ismertem, de meg fogom őket keresni.
Es ahogy a szüleire gondolt, és mindenkinek azt mondta, mennyire menőek :') Hát annyira cuki, és annyira ritka, hogy valaki így gondolkodjon és erezzen a szülei iránt :
Azonban nem is a Nicholas Sparks-féle, „annyira tökéletes, hogy attól már rosszul vagyok” típusú kapcsolatukat imádtam a legjobban. Hanem ahogy egymással viselkedtek. Láttam már hormonálisan feldúlt kamaszokat, akik messze nem voltak olyan őrülten szerelmesek egymásba, mint a szüleim, és ahelyett, hogy az elvártak szerint a lelkemet is kihánytam volna ettől, imádtam, ahogy szerették egymást.
Jaj, az is nagyon tetszett, hogy fiú szemszögből íródott, mert én is így szeretek a legjobban írni és annyira átjött minden sora, Henry egy kicsit, egy nagyon kicsit talán érzelgősebb volt a kelleténél, de még ezt is imádtam benne. Megbolondította a lassan kialakult szerelem, de egyáltalán nem bánta. Ez egy jófajta megbolondulas volt.
Grace-szel kapcsolatban azonban nem így éreztem. Még abban sem voltam igazán biztos, hogy tetszik-e nekem. Nem éreztem a tüzes vágyat. Nem akartam letépni a ruháját és megcsókolni. Csak azt éreztem, hogy… vonzódom hozzá. Mint a gravitáció. Ahogy a Föld a Nap körül, én is körülötte akartam keringeni, a közelében akartam lenni.
Annyira sikerült eltalalnia az írónak az információkat, hogy mikor mit kell és hogyan megosztania, hogy elaléltam. Pont jókor derült ki minden, hogy miért jár bottal Grace, hogy miért jár esténként a temetőbe, hogy miért hord fiús ruhákat... Egyszerűen úgy éreztem, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt.
Abban a pillanatban azon törtem a fejemet, hogy egy emberből lehet-e szupernova, mivel úgy éreztem, mintha az egymástól elszakadó atomjaim lökéshullámot bocsátottak volna ki hő és fény kíséretében.
Szerintem ha most lennék tizenhét éves, akkor szerelmes lennék Henrybe XD sőt, talán egy kicsit így is az lettem.
Harmadik vázlat
Mert sohasem gondoltam volna, hogy ugyanúgy beleszerethetsz egy másik emberbe, ahogy beleszeretsz egy dalba. Hogy a dallam eleinte semmi mást nem jelent számodra, csak egy ismeretlen melódiát, de aztán hamar egy bőrödbe írt szimfónia lesz, egy ereidben lüktető himnusz, egy lelked szövetébe szőtt harmónia.
Imádtam Gracet is, bár egy pici ellenerzes van bennem iránta. Talán azért, mert depressziós volt és elfogadta és nem akart rajta változtatni. De ez az ellenerzes abból fakadhat, hogy Ő is magát hibáztatta a történtek miatt, amiben nagyon magamra ismertem. Hagyta, hogy fájjon neki, így vezekelt. Annyira tetszett az, amikor Henry azt mondta róla, hogy Ő nem különleges fura, hanem tisztán fura. Én pedig imádok mindent, ami eltér a normalistol.
Grace Townra gondoltam, meg arra, hogy ha az emberek tényleg a világegyetem darabjaiból vannak összerakva, akkor az ő lelke csillagporból és káoszból készült.
Imádtam, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült egy ilyen kapcsolatot kialakitaniuk, amire igazság szerint mindenki vágyik az életében. Volt benne humor, mélység, komolytalanság, vágy és ártatlanság. Maga a tény, hogy Henry még szűz volt, és nem akart nagy port kavarni a szex kérdésen de azért mégis megtette és leitta magát a nagy napon... XD imádtam. Imádtam, hogy így, szerelmesen veszítette el a szüzességét, bár annak már kevésbé, hogy Gracenek nem jelentett annyit, mint neki.
A gond csak az, hogy igenis tudtam, mint akarok Grace Towntól. Természetesen le akartam vele feküdni. Azt akartam, hogy a barátnőm legyen. Pár évvel később pedig feleségül akartam venni. Aztán amikor már elég öregek vagyunk, és van egy régi házunk vidéken, a verandán ülve borsmenta teát akartam inni vele, és felolvasni a Harry Potterekből az unokáknak, miközben egy nyári vihar robog felénk. Ez tényleg olyan nagy kérés?
Hát a szülők nagy arcok voltak valóban. Remélem, hogy én is ilyen leszek. Marmint azért ezzel nyilván be lehet égetni a gyereket, de közbe meg annyira vicces is és szerintem ez az opció sokkal jobb, hogy egy kicsit lazábbak voltak, meg nem vertek úgy nagy dobra bizonyos dolgokat, bár ez a hippiségből is jöhetett nekik.
– Mi a helyzet, kölyök? – kérdezte apa.
– Ma este készíthetem én a vacsorát?
– Drágám, a konyhaművészeted kimerül a minipizzák sütésében – mutatott rá anya.
– Tudom. Ha megveszitek a hozzávalókat, mindenkinek sütök minipizzát. És még valami. – Megköszörültem a torkomat. – Egy lány is átjönne hozzánk.
– Csoportmunkátok van a suliban? – kérdezte anya.
– Korrepetál téged? – kérdezte apa.
– El akarsz adni neki valamit?
– Fondorlattal csaltad ide?
– Azt hiszi rólad, hogy régi, gazdag családból származol?
– Megzsaroltad?
– Keményen kábszerezik?
A szememet forgattam.
– Ha-ha, mindketten roppant viccesek vagyok.
– Igen, azok vagyunk – mondta anya, és pacsizott apával. (Na, jó, visszavonom, amit a menő szüleimről mondtam.)
Az egyik kedvenc fejezetem és jelenetem az volt, amikor Henry rájött, hogy féltékeny. Annyira aranyos volt, ahogyan reagált és nem tudta, hogy akkor most hanyadan állnak a dolgokkal, pedig Ő akkor már többször is mondta, hogy lehetne köztük valami komolyabb is, ne csak sötétben mozizáskor és akkor, amikor senki nem látja őket.
– Lyndon! – kiáltott fel Grace, és keresztülvágva a tömegen, elindult felé. Amikor odaért, a fiú a botjával együtt felkapta, közben én zsebre tett kézzel mentem utána, és arra gondoltam, mennyire utálom a Lyndon nevet és mindenkit, akit így hívnak.
Ami Grace és Dominic között volt, az tényleg nem sok mindenkinek adatik meg az életben. Az őszinte, tiszta szeretet és szerelem és teljes mértékben elhittem és nem gondoltam gyerekesnek és meggondolatlannak, amikor arrol beszélt Grace, hogy már tervezték az esküvőt és a ruhája is megvolt. Valakik, akik ennyire érzi egy másik ember lelkét és testét egyaránt, annál teljesen érthető, hogy már ezen a ponton gondolkoznak. Nagyon nagyon sajnáltam, hogy Dom meghalt, az a rész pedig, amikor Henry kiment hozzá a temetőbe hát belekönnyeztem. Pláne azért, mert egy olyan ember, aki a tudományokban hitt es élt, most fohaszkodott egy halott fiúhoz, hogy térjen vissza Gracehez, mert ő nem tudja betölteni azt az űrt, amit hagyott. Mert ahogy Lola fogalmazott: "Mindenki tökéletes, amikor már csak az emlék marad utána. Soha nem fogsz felérni egy halott sráchoz."
– Mi a baj? Minden rendben? – kérdeztem. Amint megláttam a nevét a kijelzőn, felültem. Állandóan aggódtam érte, és ezt akár jelnek is tekinthettem volna. Jelnek, ugyanis tudtam, hogy lehangolt és meggondolatlan, és egy belső hang állandóan attól félt, hogy el fog hatalmasodni rajta a gyász. Nem mintha valaha megfordult volna a fejemben, hogy ártani tudna magának vagy valami. Inkább olyasmire gondoltam, hogy szándékosan atomjaira hullik, és széthordja őt a szél.
Hát muszáj voltam ennyit kiemelni, semmit sem akarok elfelejteni ebből a könyvből. Imádtam minden sorát, minden betűjét, a gondolatokat, a humort, a párbeszédet, a szeretetet, a szerelmet, a barátságot, a családot. Tökéletes könyv volt, még ezzel a keserédes véggel is. És amúgy el se hiszem, de valahogy mindig kivalasztom azokat a könyveket, amiket végül megfilmesítenek, úgyhogy már alig várom, hogy kijöjjön és láthassam a filmet.
Te jó isten!, gondoltam séta közben. Lassan tényleg beleszeretek. Ne légy ostoba!, mordult rám egy másik belső hang. Nem szerethetsz bele valakibe, akit csak két hónapja ismersz. Jack és Rose kábé négy nap után szeretett egymásba, érveltem. Tényleg a Titanickal akarsz példálózni, hogy ez jól fog végződni?, kérdezte a másik hang.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése