Gillian McAllister - Bármit, csak ne az igazat

 

Hát elöljáróban annyit mondanék, hogy anyukám, ezért nem kell magadat felcsináltatni egy olyan emberrel, akit még úgy igazán nem ismersz :D 

Egyébként tetszett is, meg nem is. Tetszett az eleje, még ez a be nem tervezett baba is, mert jó hatással volt mindkét emberre, bár sosem értettem meg Rachel miért ilyen aggódó, hogy ezt meg azt nem tud arról az emberről, akitől gyereke lesz. Ez a mentalitás nagyon bosszantott, mert egy nő ha már bevállal egy gyereket ne kezdjen már azon kattogni, hogy "jaj, még a barátait sem ismerem". Ennek ellenére Jack vagy John egy jó karakter volt és nagyon megkedveltem meg együttéreztem vele. 

És abban a pillanatban az életem új irányt vett, noha akkor még nem ismertem fel. Egyedül voltam, Ben nélkül, aggódtam a jövőm miatt, és akkor a jövőm hirtelen ott állt előttem.

Az egész olyan nyersnek hatott. A fogalmazás, a karakterek, az érzések. Meglepett, hogy a nő most volt "áldott" időszakban, de csak arra tudott gondolni, hogy mindent kideritsen a férfiről, akivel később le kellene élnie az életet. Viszont voltak benne nagyon szép mondatok a kapcsolatokról. 

A mosolya olyan volt, mint egy lélekharang. Aznap éjszaka kezdett el kongani, és reggelig nem is hallgatott el.

Hát de ez a nő amikor átment paranoia üzemmódba... Te jó ég, borzasztóan idegesítő volt. Megtudott valamit, már egyből kérdezte is Jacket, hogy ez mégis micsoda. Jack teljesen nyilvánvalóan nem akarta elmondani neki, de ez a nő addig erőskodott, míg végül valamennyit, amennyit csak tudott, elmondott ennek a hihetetlenül idegesítő nőnek. Konkrétan volt olyan, hogy Rachel sógora látta Jacket egy kávézóban kiabálni egy palival, Rachel meg egyből kérdőre is vonta, hogy ezt mégis mire véli. Hát ki ez XD Hogy lehet ilyen valaki?! És nem egyszer, nem kétszer fordult elő. 

És amíg a film képkockái peregtek előttünk, kék és fehér színnel megvilágítva a nappalit, folyamatosan tűnődtem: lehet, hogy boszorkányüldözés volt, ám ez még nem jelenti azt, hogy nem vagy boszorkány.

Aztán meg olyan nyomozasokat csinált TERHESEN, hogy az FBI is megirigyelte volna. Dark web meg minden hülyeség, csak mert kíváncsi vagy valaki múltjára, aki nyilvánvalóan el akarja felejteni... Ez aljasság. És amikor megtudta és belemaszott az internet bugyraiba, még azután is kerdezősködött és csak nem állt le. Hogy lehet ilyen valaki?! Jó, én megértem hogy mivel a gyermeke apjarol van szó, akit nem mellesleg alig ismer, így tudni akar róla dolgokat, de ember, tudjuk már, hogy hol van a határ. 

A „nem bűnös” és a „nem bizonyított” közti rést hirtelen iszonyú szélesek éreztem, mintha az Atlanti-óceán lenne; a különbség fontos, de igazából nem látom és nem értem, mint amikor sötétben tapogatódzom egy szobában, ki tudom venni néhány tárgy formáját, de valójában nem tudom, hogy a falak hol vannak.

Es aztán amikor kiderult minden, mert addig nem hagyta békén Jacket amíg el nem mondta neki, nem mondta el a teljes igazságot, Rachel pedig rájött egy kérdésből. Tudta, hogy Jack ölt. Tudta, hogy ösztönös volt. Tudta, hogy előre megtervezte. Tudta a folyamatokat. Egyedül azt nem tudta Rachel, hogy Jack emiatt börtönbe került. Eltusoltak az ügyet, de 4 hónapra az elején börtönbe került. ERRE EZ A DEBIL NŐ SZAKÍT VELE?! MERT BÖRTÖNBEN VOLT?! Tesó, ki akarná elmondani, hogyha börtönben is volt?! Ez az indok annyira nevetséges volt, hogy komolyan ez már a tűréshatáromat piszkálta. A nő nem is törődött azzal, hogy Jacknek mennyire megalazo lehetett ez, és ezért nem beszélt róla, nem azért, mert hazudni akart. Csak azzal volt elfoglalva, hogy megint hazudott neki és így nem tud benne megbízni. Most is ahogy írom ezt, érzem hogy egyre idegesebb leszek XD 

Jacknek megvolt rá minden oka, hogy elkövette ezt a gyilkosságot. Nem volt szép, nem így kellett volna cselekedni, semmit sem így kellett volna tenni, de sajnos így történt. Védte a családját, védte az autista öccsét, hozzájuk pedig betörtek, számtalan alkalommal. Apuból kiindulva ugyanígy cselekedett volna, megha nem is helyes. Talán ezért nem is annyira megbotránkoztató tett ez nekem, amit Jack csinált. Mert a családját védte, az volt az elsődleges neki, hogy az autista öccse ne éljen többé rettegésben. 

Aztán meg az, hogy Rachelben ez az egész milyen gyorsan fordult meg, hát el se hittem. Még a 38.fejezetben csúnya, rossz Jack, fúj, hazudott, soha nem akarja látni. Aztán már a 39.fejezetben meg igen, mind követünk el hibákat, ő is csak a családját védte. Hát kutya legyek, ha értem XD 

Mindenesetre annak örülök, hogy még a baba előtt kibekültek és őszintén megtudtak beszélni mindent, amit kellett, Rachel pedig megtanult újra bízni. 

Hát, mindannyian emberek vagyunk és követünk el hibákat. Néhány hiba egészen pici, némelyik rettentően nagy. Ettől függetlenül még nem lesz valaki rossz ember a hibái miatt. Ezt jól átadta a könyv. Jack pedig nem volt rossz ember, csak elkövetett egy hibát. Amit megbánt és egy örök pecsétként megbélyegezte. Hát mindenki döntse el maga, aki olvasta ezt a könyvet, hogy megérdemelte-e. 

Kristen Proby - Közel hozzád

 

Hm, nem tudom. Nagy reményekkel kezdtem neki, mert minden pdf oldalon ez az egyik legnepszerubb konyv, aztán valahogy mégsem azt kaptam tőle, amire vártam. Talán elvarasok nélkül jobban tetszett volna, pedig nem állítottam fel olyan nagy dolgokat. Meg így is jobb volt, mint az Éjszaka ura, és néha már rosszul érzem magam hogy mindent ahhoz hasonlítok, dehat na XD 

Alapvetően Landon karaktere nagyon bejött, igazán olyan férfi volt, akire mindenki vágyik, szexi és okos és odaado. De valami nagyon hiányzott belole, nem voltam érte úgy igazán oda, mint Elliot vagy Danny karakteréért. Éreztem a személyiségét, de valahogy mégis üresnek hatott. 

Camille meg hát... Annyira próbálta az író igazi, színtiszta nőnek ábrázolni, hogy nekem elvesztette a hitelességét. Landon volt a gyermekkori szerelme, ráadásul az egyik legjobb barátnőjének a bátyja, ezért sokat találkoztak régebben is. Aztan mégsem lett semmi Landon és közte, ezért a férfi bevonult a haditengerészetbe, Cami pedig hozzament egy ferfihez, akivel az egyetem alatt ismerkedtek meg. Már eleve az a tény, hogy hozzament egy ferfihez, mert ez volt a "logikus" lépés, meg hogy elfelejtse Landont, nagyon árulkodó lehet. Aztán amikor Landon visszajott a haditengerészetből, akkor Cami újra úgy viselkedett, mint egy 16 éves kis fruska, a többiek pedig annyira mondták hogy ő egy ízig-vérig nő, csak mert állandóan magassarkúba járt, hogy el se hittem. Persze, nyilván változott az akkori énjéhez képest, meg nincs azzal baj, ha egy nő x éves korában nem olyan igazi nő, nekem itt csak azzal volt problémám, hogy ezt beakartak nekem adni, pedig Cami nekem nem volt egy ilyen. 

Arra viszont muszáj emlékeznem, hogy milyen csodas párbeszédek voltak benne. Szinte az összes, ami Landon és Cami között zajlott. Imádtam mindet, pont olyan stílusban íródott, ahogy én azt szeretem. Néha flörtölősebb, néha pedig nagyon romantikus, amibe beleolvad az ember. 

– Elveszek benned – suttogom, és azt kívánom, bárcsak látnám az arcát, de nem akarom őt megmozdítani. 

– Mm! – válaszolja. – De ez olyan fajta elveszés, amelyik hasonlít a megtalálásához.

Pislogva emésztem a szavait, és ebben a pillanatban már tudom, hogy számomra soha többé nem lesz senki más. 

Egyébként maga a szerelem szerintem túl gyorsan történt közöttük még annak ellenére is, hogy kiderult, hogy Landon is mindig szerette Camit. Nem is a szerelem, mert az ott volt közöttük mindig, inkább a kezdete. Gyorsan történt a randi, szinte Landon hazajott és rá 1 hétre elhivta Camit, aki pedig hát ofc igent mondott. Valahol megertem Camit, hiszen biztos egész életében erre várt, de úgy gondolom, hogy a mindig elhangzott "igazi nő"-ként lehetett volna benne egy kicsivel több tartás. Hogy ne rögtön mondjon igent, hanem később. Ennek ellenére szép volt a szerelem, ami kialakult közöttük, még úgyis, hogy Cami állandóan attól félt, hogy majd Landon egyszer megunja az otthonlétet és elmegy, merthogy ő egy "vándorlélek". 

– Meg fogod unni a hangomat – mondja, majd mosolyogva fölnéz rám. 

– Kizárt – válaszolom, aztán nyomok egy puszit az orrára. – A hangod koronázza meg a napjaimat. 

– A hangom? Nem a testem vagy a szám? 

– Azok is rendkívül figyelemreméltóak – válaszolom, aztán fölemelem a karom, és átkarolom a vállát. – De a hangod az, ami nélkül mit sem érne a napom. 

Láttam, hogy több része van, de szerintem ezek után arra már nem leszek kíváncsi rip. Mindenesetre tényleg voltak olyan részek ebben a könyvben, amik tetszettek, úgyhogy nem volt felesleges időpocsékolás, de nem nyert meg. 

Brittainy C. Cherry - A szív ritmusa

 Ha van könyv, ami megérdemli, hogy dupla bejegyzést kapjon a blogon, akkor ez az A KÖNYV, csupa nagybetűvel. Csodálatos volt minden sora, életemben először figyeltem úgy igazán egy könyvre, ahogy most, hogy nem csak külsőleg olvastam, hanem úgy igazán, lélekből. Talán ezért is lehet, hogy nemegyszer folyt miatta a könnyem, és szorult el a torkom a fájdalomtól, vagy a meghatottságtól. Szó szerint zenéltek a betűk, a mondatok, az érzések a legszebb dallamot adták. Sok dalt nem is ismertem, amiről szó volt benne, de utólag meghallgatva felismerem őket, nem a hangzásból, hanem az érzésből.

 

„Az ember nem látja a zenét, hanem érzi. A zene ugyanis nem egy szín. A zene minden sztereotípia felett áll.”

 

Elképesztő, milyen mély gondolatai voltak már ilyen fiatalon Elliotnak a zenéről, az életről, a családról. Ezután jobban fogok figyelni minden zenére; nem csak a fülemmel fogom hallgatni, hanem a szívemmel, a lelkemmel, hogy én is megérthessem a mondanivalóját, és megélhessem azokat az érzéseket, amiket az énekes belead. Az egyik kedvenc részem az volt, amikor a vége felé TJ megszólaltatta a szaxofonján a számára legfontosabb dalt. Olyan volt, mintha hallottam volna; amikor kezébe fogta a hangszert, már akkor homályosan láttam a sorokat. Csodálatos karakter volt, az egyik kedvencem.

 

„Ő volt számomra a biztonságos kikötő. […] A pillantása olyan érzést keltett az emberben, mintha hazaérkezett volna.”

 

Azt hiszem, én mindig is ilyen apukát szerettem volna, amilyen Ray. Nincsen rá szó, mennyire jó ember. Olyan odaadással, színtisztán és feltétel nélkül szereti Jasmine-t, mintha a saját lánya lenne, és ez elképesztő dolog szerintem. Hatalmas szüksége van a világnak még ilyen emberekre. Egy kicsit úgy érzem, hogy a könyvön keresztül én is kaptam egy darabot belőle, a szeretetből, a család melegéből.

 

„Nekem sohasem helyek jelentették az otthont, hanem az emberek, akik formáltak, alakítottak, míg azzá nem lettem, akivé válnom kellett; akik a sebeimmel együtt elfogadtak, mi több, szépnek nevezték a hegeimet; akik akkor is tudtak szeretni, amikor hibáztam.”

 

Azt hiszem ez volt az a gondolat az egész műből, ami a legjobban megérintett, és amit leginkább magammal viszek. Ezt, és amikor Elliot arról beszélt, hogy mit jelent számára az anyukája. Hogy számára ő az állandóságot jelentő kőszikla. Lehet, hogy pont olyan lelkiállapotban olvastam, amikor még jobban át tudtam érezni a szavakat, a szeretetet, amikor én is a legjobban vágytam arra, hogy így érezhessek anyával kapcsolatban, amikor nagyon szerettem volna, hogy ő is ilyen lehessen nekem, mint amilyen Elliotnak az anyukája. Ha csak részben is, de anya is az én sziklámat erősíti, és ezek a gondolatok még inkább felhozták bennem azt, hogy most odamenjek hozzá, és megöleljem. A család és néhány fontos személy az, akik akkor is szeretnek, amikor hülye vagyok, az összes hibámmal együtt, őszintén és mindig.

Köszönöm az írónőnek ezt a könyvet, az üzeneteit. Csodálatos volt és gyönyörű.