Ana Huang - Twisted Games (Bridget & Rhys)

 

Na ez a könyv már sokkal jobban tetszett, mint az első rész, annyira jobb volt az egész koncepció, a karakterek, a romantika. Az első részben is tetszett már Bridget, nekem talán ő a kedvencem a lányok közül, bár Julest még nem olvastam, és nem csak azért, mert ő hercegnő és szeretem ezt a témát, hanem mert anniyira kedves és jó a személyisége, mellette egy kis tűzről pattant is, ha kell, hanem mert vele tudtam a legjobban úgy azonosulni gondolkodásilag.

Imádtam Bridget és Rhys kezdeti rideg kapcsolatát, nekem az is egyfajta kóstolgatás, játszma volt a részükről, tilttott vonzalommal és feszültséggel, aztán pedig amikor kezdtek nyilvánvalóan is érzéseket mutatni a másik felé, hát végem. 

– Pontosan tudtam, hogy milyen kínokat kell kiállnom nap mint nap, mégis visszajöttem, mert nem bírom ki, ha távol kell lennem tőled. Még ha nem is vagy mellettem, mindenhol ott vagy. A fejemben, a tüdőmben, az elcseszett lelkemben.

Olyan forróság, vonzalom, ami köztük volt, senki közt talán. És ez a szexjelenetekben is megmutatkozott, szerintem sose élveztem ennyire ilyeneket olvasni, nagyon izzasztó, izgató, és minden is volt egyszerre. Még izgalmasabbá tette a tiltott kapcsoalt része, amikor a palotában kellett bújkálniuk, vagy a kerti pagodában, raktárban, mert nem láthatták meg őket.

Rossz ötlet volt azt tenni, amit tettünk, amit tenni készültünk? De még mennyire! Csakhogy a mi történetünkbe eleve bele volt kódolva a tragikus vég, és amikor az ember egy olyan vonaton ül, ami már megállíthatatlanul száguld a szakadék felé, akkor nem tehet mást, mint erősen kapaszkodik, és kiélvez minden egyes hátralévő pillanatot.

Csendben kellett maradnunk, nehogy a szél elvigye a hangunkat, és ez valahogy csak fokozta a pillanat intenzitását, mintha minden érzelmünket ebben a parányi buborékban kellene bent tartanunk, ahol csak mi ketten léteztünk. 

 

Amikor a pavilonban voltak, az volt a leggyönyörűbb szeretkezés talán, amit olvastam benne.

Tökéletes volt, mint minden ellopott pillanatunk. Keményen és gyorsan dugtunk, a szerelmünk pedig édes volt és lassú. Úgy tettünk, mintha ilyen lenne az egész életünk, és ez nem csak megint egy pillanatfelvétel lenne az időben. És én is úgy tettem, mintha még dobogna a szívem a mellkasomban, pedig már darabokra zúzva hevert a lábunk előtt.

Hangosan fújtam ki a levegőt, ahogy szavai a lelkemre folytak, és kitöltötték benne a repedéseket, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek.

Bridget előtt soha nem szerettem igazán, és engem sem szerettek igazán, de most végre megértettem, mi ez az egész.

Jobb volt, mint a legmenőbb golyóálló páncél, és jobb volt, mint az a zsibbadt felejtés, amit az üveg alján találtam az alkohollal ápolt rövid kapcsolatom idején.

Az alkohol arra volt jól, hogy elzsibbasszon. De én nem akartam zsibbadni. Mindent érezni akartam. A legutolsó istenverte dolgot is érezni akartam. Vele. 

Na de nem csak spicy volt benne, hanem izgalom is meg fordulat, amikor kiderült, hogy Bridget bátyja lemond a trónról, így a lányra száll az öröklés, ő lesz a királynő. A kezdethez képest nagyon jól vette az akadályokat, kemény volt, ahogy kiharcolta az akaratát a nagyurakkal szemben, és sikerült is neki eltörölttetnie a házassági törvényt, miszerint csak nemes származásúval köthet házasságot. Azt hittem eleinte amúgy, hogy majd bejátszák, hogy Rhys nemes és akkor elfogadja hirtelen őt az udvar, de végülis majdnem így alakult, jól kitaláltam. Kiderült, hogy ő a parlamenti főembernek a törvénytelen fia, szóval végülis nemesi származású, de nem elismert fia. Az meg mégnagyobb plot twist volt, amikor kiderült, hogy azaz Andreas ficsúr nem is annyira rossz, sőt, végig segíteni akart Bridgetnek, és ráadásul ő Rhys féltestvére is egyben.  Kedvenc részeim voltak, amikor abban a kis tetőtéri titkos helyen voltak együtt és beszélgettek az élet nagy dolgairól. A végére minden jól alakult, ami nagyon megható volt benne, hogy a Costa Rica-i kis nyaralót megvette neki ajándékba, ahol végülis kezdődött minden komoly köztük, mostantól oda tudnak elmenekülni a nagy nyilvánosság elől.

A szája az enyémhez tapadt, a végtagjai a testem köré fonódnak, a légzésünk és a szívverésünk egymásba olvadt, mígnem teljesen eggyé váltak… Az egész életemet a pokolban töltöttem, és csak most, ebben a pillanatban éreztem meg, milyen a mennyország.

De ahogy a csókunk elmélyült, újra belesüllyedtem, és rájöttem, hogy tévedtem.

Ez jobb volt, mint a mennyország. Mintha hazaértem volna.

 Most kicsit mást vágyok ezután olvasni, de el fogom Josht és Julest is, kíváncsi leszek, milyen lesz hozzájuk képest, de eddig Bridgeték a kedvenceim, szerintem ők is fognak maradni. 

Leiner Laura - Tud rólunk valaki a Deákban

Erre a kötetre sokkal jobban rá tudtam már hangolódni az előzőhöz képest. Kivételesen nem olvastam el megint az elsőt, de mielőtt a harmadikat olvasnám majd, muszáj megint, hogy még jobban egybefüggően lássam a történetet. Nagyon jó volt belecsöppenni megint ebbe az iskolás közegbe, megszerettem a segítő X csapat tagjait, egyre izgalmasabbak voltak az ügyek is. Egy hosszabb es nehezebb feladat volt; Benedek exe segítséget kért, mert szerinte a barátja (aki Benedek ex legjobb barátja is) megcsalja. Hát, mondhatni visszacsap a karma, aki egyszer csalt, fog megint, ha alkalma adódik. Rendes volt Benedektől, hogy csak azért nem tagadja meg a segítségnyújtást, mert személyesen csalódott bennük.

Most ebben nem kerestem az idézeteket, nem is akartam úgy kiemelni semmit, hanem csak sodródtam az oldalakkal, nagyon jó kikapcsolódás volt. Mirkó poénjai nagyon jók voltak, ő a humorforrása az egésznek. Sajnáltam szegényt, amikor az a köcsög DDK-s csávó megint kijátszotta és ellopta a szövegét, ami nagy sikert aratott, de senki sem tudta, kinek az érdeme. Akkor, mikro Mirkó szembesült ezzel, hogy a csávó olvassa fel éppen a beszédet, ő pedig alul maradt megint, már éppen megdobt volna a távirányítóval, de látta, hog a lány, aki miatt az egész eseményt szervezték titkon az ügy kapcsán, milyen jól érzi magát és feloldódott, ezáltal az ügyet sikerre vezették, nem akarta elrontani ezt, és háttérbe szorította a saját egóját, és hátralépett. Nagyon szép volt ez tőle, tényleg Batmenes hőstett volt ez a részéről. 

Az meg, hogy Vince le akarta őket buktatni, hát vajon hogy jött rá erre, kíváncsi leszek, merre visz ez a fordulat, vajon jön-e új tag, illetve hol lesz a rejtekhely, így, hogy a könyvtárat felújítják.

 Ez a kötet valahol november közepétől a téli szünetig tartott, hát én végig azokat a részeket vártam már, amikor Benedek meg Roni egymásra találnak, és már alakulóban is van a dolog, nagyon jófej volt Benedektől mindig, hogy megvárta Ronit a bűntetés(ük) után, vagy amikor egyedül ment volna haza, telefonon vegigkísérte, meg amikor vitt vagy küldött neki kávét, sütit, és megvette neki azt a kendőt, amit egy ügy megoldása közben elszakított. Remélem, hogy a végén ez az elterelő csók közelebb viszi őket egymáshoz és begyorsulnak az események, mert fél év és Benedek elballag, elég kevés idő jut nekik, de remélem, nem csak ennyi lesz a vége, hanem várható majd jövőbetekintés is, remélem nem húzzák túl, mert már idegesít, hogy nem lépünk egyről a kettőre, pedig tényleg egyértelmű a kölcsönös érdekldés.

Kendall Ryan - Szexi szelfi

 

Áh, imádtam ezt a könyvet! De tényleg. De belevágok a közepébe. Az amerikai szobatárs-kísérlet egyébként sokkal kidolgozottabb volt, mind karakterligel, mind érzésileg, és így hogy jóformán egymás után olvastam a kettőt észrevehető a két író, a két történet közti különbség. De még ennek konkrétan 220 oldala volt, annak a könyvnek majdhogynem 600, úgyhogy... De most ez az író ismét bebizonyította nekem, hogy van, hogy nem kell annyira kifejteni minden egyes kis apró érzelmet, nem kell mindenáron tökéletesen tökéletlen karaktereket kreálni, akik tele vannak minden elcseszett dologgal, hanem egyszerűen csak írni kell, dinamikusan és szenvedélyesen. Mert ez a könyv az volt. Nagyon hamar lehetett vele haladni, míg ezt a szobatárs-kísérletről nem mondhatom el, ugyanis majdhogynem két hét volt, mire azt kiolvastam, ezt meg kb három nap alatt és nem csak az oldalszámok miatti különbség miatt. Egyszerűen vitt előre a dinamika, érdekelt, hogy mi lesz a két főszereplő sorsa, úgyhogy igen, elkapott ez a történet, Josh és Peyton románca. Ez is bizonyítja, hogy nem mindig kell 600 oldalt írni, ha amúgy maga a sztori ütős. Pedig amúgy nem volt az, mármint teljesen átlagos volt, de azért nagyon jól beindította a dolgokat. 

Hát én imádtam Peytont! Kezdve azzal, hogy a nagymamájával élt, aki amúgy tök menő nagymama volt, meg hogy nem félt saját vállalkozásba kezdeni, meg hogy csak két igaz barátnője volt csak. Valahogy úgy minden passzolt nála, és aaaannyira jólesett olvasni, hogy nincs semmi traumatikus múlt, vagy bármilyen elcseszett dolga, csak egyszerűen volt Ő, egy igazi, kedves, célorientált nő és a nagyija, aki meg egy badass volt haha :D Imádtam Peyton reakcióját, amikor megkapta a farok szelfit és hirtelen azt sem tudta, hogy mit kezdjen a képpel, meg a kialakult helyzettel. És hogy Josh utána elküldött magáról egy gyerekkori képet...?! Like wtf bro, de komolyan, egészen szürreális volt amúgy, mert hát persze, nyilván az az első dolgod, miután elküldesz egy ismeretlennek egy farokszelfit, hogy utána küldesz magadról egy kiskori képet, milyen cuki voltál. Oké. De amúgy tök jó volt, ahogy az első fizikai találkozásuk is. Az is nagyon tetszett, hogy nem húzódott felesleges idiótaságokkal, hanem bummm rögtön kiderült Peyton számára, hogy a leendő üzletpartnere küldte azt a szelfit. Így kell ezt, amúgy a könyv rendesen diktálta a tempót, nem is én döntöttem el hogy olvasom kb, hanem maga a könyv. 

Josht is nagyon megkedveltem, de róla nem tudnék úgy nagyon kiemelni dolgokat, mert hát nem lettem belé szerelmes. És itt kijött a két könyv közti különbség, mert habár Lucasba sem lettem szerelmes, azért ő elkapott, és amúgy szerelmes tudtam volna lenni, ha nem ilyen nyomoronc néma benne, de Josh meg sem közelítette ezt az érzést. Mindenesetre nagyon kedveltem őt, mint férfi karakter, imádtam ezt a dolgát a fagyival. Azt mondjuk kurvára nem értem, hogy hogy gondolhatta azt, hogy miután megtörtént az első szex, ő fogja magát és szó nélkül kámforrá változik?! Mégis mit gondolt, de komolyan?! Nem is értettem, hogy miért nem írt legalább egy üzenetet Peytonnak, hogy megnyugtassa, hogy nem, kurvára nem használta ki, csak egyszerűen muszáj megtennie ezt a lépést, hogy a haverjának bizonyítson. 

Na de igen, hát akkor nem lett volna dráma ugyebár. De mindegy, mert tényleg nagyon tetszett ez a könyv, felüdülés volt olvasni és úgy érzem, hogy most még jobban benne vagyok a könyvek világában és csak olvasnék meg olvasnék. 

Elena Armas - Az amerikai szobatárs-kísérlet

 

Kicsit köcsögnek érzem magam, amikor azt mondom, hogy ez a könyv tetszett is, meg nem is. Hát mostanában nincs valami nagy szerencsém a választásokban, viszont ez a történet lehet, hogy más életszakaszomban, talán 1-2 évvel ezelőtt tetszett volna nagyon. Mert amúgy az alapsztorija az, amit a legjobban szeretek. Csak sajnos nem jött meg nekem a katarzis élmény, nem éreztem azt a tüzet, azt a szikrát, amit el akartak velem hitetni. De ez vélhetőleg valamilyen szinten az én hibám, mert van egy bizonyos személyiség jellem, amit imádok, és itt mindkét főszereplő kis tutyimutyi volt. Ami egyébként nem baj, de nem éreztem őket szenvedélyesnek, pedig hát könyörgöm Lucas spanyol volt. És mégsem jött át az, hogy ő egy szenvedélyes férfi, bár a helyzetéből adódóan talán ennek így kellett lennie. Aranyosak voltak, de ennyi. Lehet azért voltak nagy elvárásaim, merthogy bestseller. 

Kedveltem Rosiet, igazából az összes karaktert kedveltem. Aranyos volt, kedves, figyelmes, mindig pontos, mindig összeszedett. Néhány helyen mondjuk azt éreztem az írónő által, hogy nagyon görcsös poénokat próbál elsütni a szemszögéből, amik számomra egyáltalán nem voltak azok. De amúgy tetszett, hogy bátor volt és meg merte lépni, hogy felmond a biztos alapokon álló munkájából és változtat a sorsán, merthogy az első könyve bestseller lett dik. Mekkora már. Az is tetszett, hogy már azelőtt ismerte Lucast, mielőtt találkoztak volna, mert stalkolta haha :D De ez aranyos stalkolás volt, mint amit én csinálok Wooyoungivel. Az első találkozásuk volt egyébként a legjobb és legemlékezetesebb jelenet az egész könyvben. Azt egyáltalán nem éreztem erőltetettnek, tök jó vibe-os volt, nevetgéltem rajta, mosollyal az arcomon olvastam a sorokat, ahogy Rosie azt hitte Lucasra, hogy betörő és ő meg csak nevetett rajta, ahogy Rosie hívta a rendőröket. Micsoda emlékezetes első benyomás lehetett ez mindkettejük számára :D 

Lucas Martín... Hát azt hittem szerelmes leszek belé, de sajnos nem lettem, pedig adott volt minden hozzá. Ettől eltekintve egyébként kedveltem őt és jó karakter volt, de nem volt annyira spanyol, mint amennyire szerettem volna. Elmaradt a tűz, a szenvedély, vagy legalább csak valami kis parázska lett volna, de nem volt semmi ilyen érzésem rip. Mondjuk mint korábban említettem, megértem miért volt ilyen, valószínűleg kiveszett belőle a tűz a balesete miatt meg minden. Úgyhogy amúgy sajnáltam is, de akkor is volt egy hiányérzetem, mert amikor már belemelegedtek a dolgokba, megnyílhatott volna sokkal de sokkal jobban és csak egy picit, egy nagyon picit lehetett volna szenvedélyesebb. Mondjuk amikor úgy nevezte Rosiet, hogy Bella Durmiente, meg preciosa meg ángel hát grrrrrrr. Amúgy a petting és a szexjelenetek jók voltak, és tökéletes mértékben is jelentek meg a könyvben.

És Lináról is beszélnem kell, mert már régen kedveltem mellékszereplőt ennyire egy könyvben. Lina egy üde színfolt ebben a könyvben, megjelent előttem egy gyönyörű, szenvedélyes, spanyol nő, aki tényleg igazi nő, kezében tartja az irányítást, mindemmellett nagyon érzékeny, kedves nő. Tetszett, hogy úgy volt jelen, mint legjobb barátnő és kuzin, így mindkét oldalon ott volt. 

Maga az, hogy egy lakásban voltak, a kedvenc témám. És végre ez tök reális volt, hogy egy lakásba maradtak, nem úgy mint abban a fura, rossz gay könyvben, aminek semmi értelme nem volt. Legalább itt az alapnak volt értelme, ki volt fejtve rendesen és nem siették el a dolgot. Tetszett, hogy Lucas a legeslegjobb barátja akart lenni Rosienak ;; Nagyon cukik voltak. Viszont a kísérleti randik nem tetszettek. Enyhe fanfiction szagot éreztem benne, pedig ez is ki volt fejtve, hogy miért szeretnék ezt a kísérleti randizgatást, de nem is tudom. Maga a tény sem tetszett, hogy ezt kísérleti randinak nevezték, az meg aztán pláne nem tetszett, hogy természetesen minden ilyen randin történnie kellett valaminek, ami megölte a hangulatot. Patkány, sütőben maradt, égett pizza, vagy épp nyakon öntik Rosiet alkohollal... Értem én, hogy nem mindegyik randi sikerülhet jól de annyira erőltetett volt ez, hogy ennyire bele kellett vinnie, csakhogy "különlegesebb" legyen, vagy nem is tudom miért. 

Hát nagyon kettős, amit érzek, viszont összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. 

C.M Ewan - Az interjú

 

Azt hiszem, tetszett ez a könyv. Élveztem olvasni, noha voltak benne olyan részek, amik untattak, néha tulságosan is. De ezen felül, maga a történés, maga a cselekmény tetszett. Másra számítottam, de így sem volt rossz, csak azt hittem, hogy több időt fog körbeölelni a könyv és nem fog ennyire ragaszkodni a nevéhez, hogy minden az interjún kezdődött és végződött lényegében. 

Kate karaktere egyébként tetszett, bár itt nem a túlzott karakterkifejtés volt a fő koncepció, azért mégiscsak kedvelhető nő lett, aki még mindig nehezen viseli a férje halálát meg a sok szart, amit a fejére zúdított ezzel, együtt lehet vele érezni. Mégis amikor beindult a könyv, és mindenkitől csak segítséget kért, ami egyébként tök érthető természetesen, de hogy mindenkire ennyire ráment a segítségért, és végül azok bele is haltak... Hát nem is tudom. Az elsőnél még gondolhatta úgy, hogy nem lesz semmi baj, ha kér az őrtől segítséget, de baszki amikor már annak a munkásnak kockáztatta az életét, azt már fixen tudta, hogyha itt most segíteni fog neki akkor meghal, és mégiscsak segítséget kért tőle... Nem tudom, rájöttem hogy azért valamilyen szinten ezek az "annyira élni akarok, hogy bármit megteszek" érte karakterek egy kissé irritálnak. Na mindegy, ettől eltekintve volt néhány cselekedete ami igazán kemény csajra vall. 

De Joel. Girl... Kill me dehát engem hol érdekelt, hogy egy pszichopata XDDDD Nem tudom, jó volt olvasni az E/3 részeket, amik többnyire Joel érzelmeit, cselekedeit mutatták be, jó volt látni a gondolatait, meg hogy mennyire nyugodt maradt és kimért. Ez van, imádom az ilyen karaktereket. És amikor végül kiderült, hogy miért van ott, az igazi indítéka, az már olyan szomorú volt rip. De közben meg valahol tudni lehetett, hogy nem csak a megbízója miatt csinálja mindezt. Élveztem olvasni a macska-egér játszmát közte és Kate között, ami már az interjú legelején is érezhető volt, aztán ahogy jöttek az egyre durvább kérdések amúgy méginkább jó volt olvasni. 

De az, hogy Kate testvére meghalt a végén... Olyan felesleges szomorúság volt ebbe a könyvbe, vagy nem is tudom. Nem tetszett a kis szívemnek, hogy pont az a fiú halt meg, Joellel együtt. Persze az a nyominger férj életben maradt, akinek már a nevére sem emlékszem. 

Huh... Nem tudok többet írni erről a könyvről. Még régebben nagyon vágytam rá, hogy elolvassam, valószínűleg volt bizonyos elvárásom is, amit nem annyira tudott hozni. Szar elvárásokkal olvasni. Ez most ennyi. 

Sarina Bowen - A lakótárs

 

2026 első olvasmánya, amit már január elején kiolvastam, mégsem tudom mit írhatnék róla, mert annyira nem volt az én stílusom, mindazonáltal pedig mégiscsak tetszett. Valahogy nem kapott el, nem fogtak meg a karakterek, sem maga a sztori. Olyan unalmaska volt, de egyébként élvezhető, nem volt benne számomra katarzis, vagy egy olyan karakter, aki kiemelkedne a többi közül. Nem volt olyan hű de nagy a szerelmük, pedig emlékszem, hogy ettől az írótól én már olvastam, bár akkor társíróval írták a Him-et, ami konkrétan a kedvenc gay könyvem. Na ott mindent éreztem, amit kellett. Az valami csoda volt, tűzijáték robbant a testemben tőle. Ettől nem igazán. 

Egyébként a fúk aranyosak voltak. A borítón szereplő férfiről mindig Huánmigel jut az eszembe XD Ő volt a farmer Huánmigel gay változatba haha. Nagyon nem az én világom ez a farmerkedés, a cowboyok meg ilyenek, nem szeretek róluk olvasni, nem szeretem a countryt - persze mindig van kivétel, de ez most nemigen volt az. De Kieran amúgy tetszett. Tetszett, hogy ilyen kis introverált volt, magamra ismertem benne, és nagyon sajnáltam, hogy ilyen körülmények között kellett élnie, ahol minden egyes pillér az életében titkok köré volt építve. A bátyja, akinek a nevére sem emlékszem már tök jófej volt vele, bár amúgy érezhető volt valóban, hogy ő a kiskedvenc, bármennyire is tagadta a könyv utolsó szakasza ezt. Néha azért jó volt elképzelni Kierant, alias a meleg, farmer Huánmigelt ahogy felpattan arra a ketyerére és learatja vagy mit csinál a búzával XD És ilyenkor mindig rájövök, hogy nem minden meleg férfi látszik melegnek. De ez így van rendjén. Jó volt, hogy Kieran ennyire férfias, határozott jellem volt, miközben egyébként az identitásával, a kapcsolataiban, a beszédben és minden egyéb másban határozatlan volt. 

De ha választanom kell, akkor Roderick jobban tetszett. Aranyos, kedves, humoros, sassy, díva és tisztában van önmagával. A való életben is ez a fajta embertípus a kedvencem. Őt is sajnáltam ilyen szülőkkel, ilyen gyér párkapcsolattal, amiből megmenekült. Még szerencse, hogy Kieran felajánlotta neki a szobát, mert különben megfagyott volna. Az nagyon tetszett, hogy habár eldöntötte magában, hogy soha többé nem csinál ilyet, hogy bujkálni fog, merthogy mit gondolnak majd az emberek a párkapcsolatáról, Kierant mégis várta, mert megértette, hogy ez számára fontos. Jófej volt vele végig, és segített neki minden pontban, ami Kieran számára kényelmetlen, kellemetlen volt. 

Összességében jól kiegészítették egymást, de sajnos nem voltam elájulva a románcuktól. Mondjuk az első találkozásuk meglehetősen érdekesre sikerült a középiskolában haha. Azokat a részeket élveztem a legjobban olvasni és nem az explicitsége miatt, hanem mert Kierant ott olyan jól megragadta az írónő, hogy milyen érzés volt ezt neki végignézi és hogy gyakorlatilag azóta tetszik neki Roderick. Aztán már a közös lakásukban a sütögések is meghittek voltak, csak nem tudom, azt hittem lesz valami robbanás-szerű, de nem volt rip. 

De azért nem mondanám, hogy időpocsékolás volt. Egyszer érdemes elolvasni, de most még nagyobb késztetést érzek rá, hogy újra elolvassam a Him-et.  

Alex Michaelides - Néma tanú

Ezt a könyvet az én Milóm az egekbe dicsérte, azt mondta, hogy nekem fixen tetszeni fog, mert szeretem az ilyesmi hangulatú, tematikájú könyveket. Ahhoz képest annyira nem nyerte el a tetszésem, legalábbis az eleje. Borzalmasan lassan indul be az egész sztori számomra, mondhatni az első 100-150 oldal unalmas volt, viszont a végére megérte a "szenvedés". Azért idézőjeles, mert mindazonáltal, hogy unalmas volt, azért valahol érdekes is volt és nem csak az Alicia Berenson szál, de engem Theo szála is érdekelt. 

Theo pszichológus lévén jól el volt csesződve. Emlékszem, említi is benne, hogy kb mindenki a szakmában ilyen elcseszett, csak valaki titkolja, még önmaga elől is, vagy csak nem vesz róla tudomást. Kedveltem őt, mint embert, volt benne valami különleges, meg az szimpatikus volt, hogy igazán segíteni szeretett volna Aliciának, mindenki felé empatikus volt. Sajnáltam, amikor kiderült, hogy megcsalja a felesége, de még ennek ellenére sem mert lépni, mert még mindig jobb volt vele neki, mint egy olyan világban, ahol nincs vele Kathy, ahol megint egyedül kell lennie. Eddig is megértettem a palikat, de a könyv után még jobban tudatosult bennem, hogy a férfiak mennyire nem mernek elszakadni egy biztos ponttól az életükből, és inkább benne maradnak egy szar kapcsolatban, minthogy lépjenek. Ilyenkor persze jön a megcsalás meg minden faszom kínja. Az apja miatt is sajnáltam. Igazából Theo egy nagyon sajnálatra méltó ember volt végig, mondhatni szánalmas, és teljesen a munkájába temetkezett, ezért is volt ennyire jó benne. 

Az emberi életnek van egy olyan korai szakasza, amelyet nem őriz meg az emlékezet. Szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy készre formáltan emelkedünk ki ebből az ősködből, ahogy Aphrodité is a tenger tajtékából. Az agykutatás jelenlegi eredményei azonban bebizonyították, hogy ez nem így van. Félkész aggyal születtünk, amely inkább hasonlít kelt tésztára, mint olümposzi istenekagytekervényeire. Donald Winnicott pszichoanalitikus szerint: „Kisbaba mint olyan nem létezik.” A személyiségfejlődés nem elszigetelten megy végbe, hanem másokkal való kölcsönhatásban. Láthatatlan és az emlékezetben nem őrzött erők formálnak minket, amelyek valójában a szüleink.

Alicia egy szimpatikus nő volt mindvégig. Tetszett a személyisége, na már amennyit tudhattunk belőle így, hogy nem beszélt. Azért a naplója beszédes volt helyette is, mondjuk néha nem tudtam eldönteni, hogy a leírtaknak mennyi lehet a valóság alapja. Egyébként ez a könyvben a legbosszantóbb, hogy nem tudod, hogy most ez valóban megtörtént-e, vagy valakinek épp a túlképzelt gondolataiban úszunk. De tetszett Alicia festés iránti rajongása, meg ahogy viszonyult az emberekhez. Aranyos volt, kedves. Jobb férjet érdemelt volna. Valaki olyat, aki hisz neki abban a pillanatban, amikor meggyőződése volt róla, hogy valaki figyeli őt. Valaki olyat, aki nem küldi el rögtön dilidokihoz, hanem esetleg meghallgatja és próbál rájönni a legjobb megoldásra. Valaki olyat, aki nem csalja meg őt. Nohabár Gabriel valamiért egy ilyen Ezel-hasonmásként jelent meg nekem, akit IMÁDOK, Gabriel mégsem nyerte el a tetszésem. Shady volt már az elejétől, és szegény Alicia hiába hitte, micsoda jó házassága van, hiába szerette a férjét, az a szardarab így is megcsalta. Hát az életébe került haha :D 

Több lehetséges elképzelésem volt az igazságról, mégis a legegyszerűbbre nem gondoltam. Meg sem fordult a fejemben ez a forgatókönyv. Igazából mindenki shady volt már egy ponton, és bármelyikükbe bele tudtam képzelni a gyilkost xy oknál fogva. Úgyhogy meglepett a végkifejlet és tetszett is. Meglepett amúgy, hogy nem gondoltam erre, valakinek biztos rögtön leesett. De most talán így jobb volt, mert emiatt felértékelődött a szememben ez a könyv. Nem olvasnám el újra, de a vége felértékelte nálam ezt a könyvet.