J. L. Armentrout – Ónix (Luxen 2.)

Továbbra is, úristen, Daemon. Mit sem változott az, amit kivált belőlem, legalább annyira bizsereg tőle a tarkóm és önt el a melegség, mint Katyt, amikor egy helyiségbe lépnek.

Az Obszidiánhoz képest ez a kötet már egy-két fokkal kevésbé volt intenzív a szenvedély terén és inkább a cselekmények voltak hangsúlyban, ami amúgy izgalmas volt és titokzatos, de mégis, az első kötetben az a perzselő szenvedély mindent elsöprő volt, itt meg kevesebbszer kaptam belőle, de amit igen, az csodálatos volt.

 

„Már-már fájdalmasan vonzott. A közelében minden sejtem perzselően felforrósodott – de hát ez volt Daemon.”

 

Képbe jött egy fiú, Blake, akiről már az elején sejtettem, hogy valami nem oké, meg nagyon sokat elárult róla az, hogy Daemon nem bízott meg benne. Hát, jobban járt volna Katy, ha ő se bízik meg, bár segített neki a képességei megtanulásában, sokkal inkább olvastam volna azt, ahogy Daemonnal edz különféle formában és közelségben, minthogy olyan tragikus kiemenetele legyen ennek, amilyen. A köcsög Blake, hát olyan ideges voltam rá, hazudott, beférkőzött Katy kegyeibe. Ugyan megértettem az indítékait, hogy a társa miatt teszi, hogy megmentse, de akkor is rossz volt az út, amit választott és belerondított Daemon és Katy közé, és ez megbocsáthatatlan részemről. Nem mellesleg, az egész játék Adam életébe, majdnem Dee-jébe is került.

A másik undorító karakter Will volt. Komolyan, hideg rázott tőle, ahogy beférkőzött a családba, bár mondta, hogy nem helyettesíteni akarja Katy apját, de mégis. Pedofil állat. Azt arra ment ki a játék, hogy ő is luxen-mutánssá akar változni. Az meg, amikor Katyt elrabolta, bezárta, kínozta, hogy elérje, amit akar, ennek fejébe még át is verte Daemont, hát majd felrobbantam. Nagyon remélem, hogy ez az átok ember meghal, hogy nem lesz teljes az átalakulása és ki tudják nyírni úgy, hogy ne essen baja Daemonnek és Katynek.

Azt sem szerettem ebben, hogy Katy ennyire a saját érzései ellen fordult, teljes tagadásba. Mennyivel egyszerűbb, szebb és jobb néhány hónap lehetett volna ez, ha bízik Daemonban, el is mondja neki az érzéseit, és nem hülyíti meg saját magát is a szöveggel, hogy Daemon csak a kötelék miatt érez iránta valamit. Ahr, nagyon bosszantott, hogy ezt csinálja. Közben egy kicsit értettem, hogy már Daemon védelme miatt is mártírkodott, de ah, akkor is. Csók, beszélgetés, csók, csók, ami mindent megoldott volna. Később kiderült, hogy tényleg, de erre 200 oldallal előbb is sor kerülhetett volna. XD

 

 

„Nem tudom, miért tettem, amit ezután tettem. Talán közrejátszott minden, mi aznap történt. Talán a hangja tehetett róla, a szavai mögötti félelem. Túl sok érzelem kavargott bennem biztos pontra volt szükségem.

Én is az arcára tapasztottam a tenyeremet. Lágy, meleg volt a bőre, mint mindig, érintésnyi napfény. Bizsergett az ujjaim alatt. Odahajoltam. Nem húzódott el, még levegőt sem vett. Egyáltalán. A tudat, hogy ezt én okoztam, hatalmas erőt adott. Lehunytam a szemem, az ajkához érintettem az ajkamat.”

 

Izgalmas volt nagyon, fordulatos, érzelmes, de az tényleg a legfájdalmasabb és legszebb módon volt megfogalmazva. Annak ellenére, hogy milyen intenzív volt, mégis szerettem olvasni, mert igazán élővé tette még jobban számomra az egész valódiságát a maga képzeletbeli mivoltában.

 

J. L. Armentrout – Obszidián (Luxen 1.)

 

 

„Kiszáradt a torkom. Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága.”

 

Úristen, mivel is kezdjem. Hát omg de imádtam. Daemon Aztrarohadt Blacket. A bizsergést, a kémiát, azt az isteni testet, még a seggfej énjét is, hát még azt, ahogyan Katyvel viselkedett, miután felvállalta az érzéseit. azt az őszinteséget, ami mindig nyíltan ott volt a levegőben, még ha be is szólt, védelmezett, minden Katyről szólt. Ember – lény – nem szeretett még így istenigazából, mint ő. Konkrétan emberfeletti volt az egész lénye, és teljesen magával ragadott, behálózott és megvakított a csodálatos lényével, hogy még álmodtam is vele. XD

Szóval azt hiszem, rendesen szerelmes lettem Daemonba. Nem mellesleg, férfi-idálom megtestesítője.

Katy is nagyon szimpatikus lány volt már az elejétől fogva, a könyvimádata, ami szinte már-már megszállottság is volt, bár az a kupit, hogy a házban mindenhol van egy könyv, én nehezen bírtam volna elviselni, mert én mindig rendszerezném őket, és egy helyen legyen minden, de ez neki olyan sajátossága volt, ami így is nagyon tetszett. Még azokat a jelenteket is imádtam, amikor épphogy nem gyilkolták meg egymást Daemonnal. Tehetség kell ahhoz, hogy ennyit és így veszekedjenek, mégis erősebb volt ennél azaz elemi vonzalom, ami köztük feszült végig a levegőben. Ezt minden embernek és nem embernek is (hallod, Daemon ezen a Földön, találj meg lécci), el kell olvasnia!

Dee imádni való lányka, hát legszívesebben ölelgettem volna folyton Katy helyében, kis mitugrász pörgős csaj, csak szeretni lehetett.

Ez a könyv nem csak karakterekben, történetben és érzelmekben ragadott magával, hanem imádtam a fogalmazást is, a csodás képeket, kifejezéseket és érzelemleírásokat, olyanokkal is találkoztam, amivel még soha. Ennek a könyvnek minden szava, boldog és szomorú egyaránt egyszerre kínzott gyönyörködtetett.

 

„Belém nyilalt, és virágot hajtott a rémület.”

 

A kedvenc részeim közt volt, amikor Daemon elvitte Katyt a tóhoz fürödni. Itt kerültek először közelebb egymáshoz érzelmileg is.

 

„– Tudod, mit gondolok? – kérdezte halkan. Még mindig az ösvényen álltunk, csak néhány madár dala visszhangzott körülöttünk.

A hangomat elkapta a finom szellő.

– Nem.

– Mindig azt tapasztalom, hogy a legszebb emberek, az igazán, kívül-belül szépek azok, akiknek valójában fogalmuk sincsen a hatásukról. – A tekintete a szemembe mélyedt, egy pillanatig csak álltunk ott szoros közelségben.

 – Azok, akik közszemlére rakják a szépségüket, elfecsérlik. Az ő hatásuk elmúlik, a kinézetük csak egy kagylóhéj, semmi mást nem rejt, mint árnyakat és ürességet.”

 

Ami rátette a pontot az egészre, az a kanapés jelenet, amikor Daemon és Katy közt úgy felforrósodott a levegő és semmi se gátolta meg, hogy az érzések feltörjenek. Hát akkor én is konkrétan felgyulladtam, jesszusom. Teljesen kész voltam ezektől, annyira izzott minden, az összes csók, az érzések, az egész olyan volt, mint egy hullámvasút, de még annál is több. 

Eufórikus élmény volt.

Csodálatos, érzelmes, lelki-szemet gyönyörködtető, perzselő, érzéki és izgalmas. Pont, mint Daemon.

Chevy Stevens - Aznap éjjel

Na ez a könyv tényleg olyan volt, amilyennek be volt harangozva; intenzív és felkavaró. Eleve már a téma, hogy valakit ártatlanul csuknak börtönbe X évre ráadásul 18(!!!) évesen elég felkavaró, nemhogy maga a tény, hogy ott rohad egy gyakorlatilag kölyök valahol, ahol nagyon nem kéne lennie a saját húga meggyilkolása miatt. 

Hát engem mélyen felkavart, amikor konkrétan a saját anyja nem hitt Toninak. Mert ha az egész világ sem hisz az artatlansagomban, akkor az anyámnak akkor is kellene, nem? De ez az anyuka egy nevetséges faszfej volt, aki inkább a lányát hibáztatta, mert ha saját magát hibáztatta volna, abba beleroskad, és önző módon az életet választotta, míg a lányától elvették azt azzal, hogy börtönbe került. Nem beszélve a másik lányáról aki meg halott, de elintézte azzal, hogy Toni a hibás mindezért. De legalább az apuka egy csodálatos ember volt, aki mindig azon volt, hogy az egyik lányukat örökre elvesztették, nem akarta a másikat is. Hát ez lenne egy normális, érző ember hozzáállása, így kell gondolkodni. Meg oké, biztos történik családon belüli gyilkosság de könyörgöm,azért csak megtudja valaki mondani a saját lányáról, hogy kepes-e megölni a saját testvérét. 

Maga a könyv ugrál az időbe, ami nekem egyébként nem tetszett, nem zavart össze, mert az elején mindig fel van tüntetve az idő, de néha úgy éreztem, hogy xy részt még nem kellett volna abbahagyni, még nem kellett volna ugrani az időben, arra az xy részre kellett volna áldozni egy újabb fejezetet. Viszont a végén ahogy ugrált és ahogy derült ki az igazság az úgy tök jó volt, aztán ugye amikor kiderült hogy meghalt a húga és Tonit meg börtönbe zárták, onnantól kezdve nem ugráltunk az időben, a jelenben maradtunk. 

Maga Toni iskolás évei... Hát ezzel mindenki tud azonosulni, vagy majdnem mindenki. Amikor még az iskola legmenőbb csajaval öribarik vagytok, aztán bumm történik valami, ami nem tetszik a menő csajnak és máris te vagy a boxzsak, amin levezetheti a dühét verbalisan. Hát Toni eszméletlen, hogy mit kellett elviselnie 4 kis cafkatol, akik amúgy a halált sem érdemelnék meg, annyira szánalmasok. Persze a legmencibb, Shauna egy rendőrtiszt lánya, így gyakorlatilag azt csinált, amit akart, mert apuci mindent elintezett neki. Nagyon nagyon mérges voltam erre a 4 ribancra. Miért hiszi azt valaki, hogy hatalma van a másik felett? Vagy hogy egyáltalán jogosultak arra, hogy tönkretegyék valakinek az életét?! Még szerencse, hogy ott volt Toninak Ryan, mert ha nem lett volna, nem is tudom hogy élte volna túl. Lehet, hogy sehogy. De Ryan egy csodafiu volt, tipikus középiskolai jóképű boy next door, akiért mindenki odavan, de neki csak Toni kellett. Heart flutteringeltem tőlük, hogy ilyen fiatalon már együtt tervezték a közös életüket. Aztán jött a feketeleves. 

Az időzítés is borzalmas volt, nem beszélve arról, hogy Toni húga nem tette könnyűvé az olvasónak, hogy kedvelje őt, mert nagyobb ribanc volt, mint bárki, ráadásul a legrosszabb fajtából. Nappal apáca, éjszaka kurva feeling, aki ilyen meg olyan dolgokat csinált, aztán meg Tonira fogta, mert hát miért ne tenné, nehogy már az ő imidzse az anyja szemében megváltozzon. Phejjjj. Nem beszélve arról, hogy aztán elkezdett ő barátkozni a Shauna ribanc teammel, mert hát mennyire menő már az iskolában, hogy nálad idosebbekkel vagy, az már tök mindegy, hogy csak azért mert ezzel is idegesítették Tonit, ennek a buta kislánynak mindegy volt. És hát meg is lett a veszte. 

Nagyon nagyon sajnáltam Tonit és Ryant, hogy ezen a tragikus éjszakán nem melléjük állt a szerencse. Hogy vannak ilyen emberek, akik képesek megölni egy embert, aztán meg szemrebbenés nélkül hazudni róla. Mert ez a 4 ribanc megölte a kislányt, aztán meg Tonira meg Ryanra fogták. És hát miért ne hazudnának, amikor az egyik ribanc egy rendőrtiszt lánya?! Meg ha hazudik is, hát kit érdekel, amíg egy rendőrtiszt lánya?! Fhuuu. Életembe nem utáltam ennyire karaktert, mint ezt a ribancot. Mert abba nem gondoltak bele, hogy börtönbe küldtek két ártatlan embert, akiknek ezután megváltozik az élete, ha egyáltalán túlélik a börtönben. 

De legalább kiderült az igazság. Mert Toni és Ryan erősek maradtak és küzdöttek az igazságért, ha már mindenki más elengedte őket. Ők kitartottak egymás mellett, egymásért és mindvégig harcoltak a világ ellen, akik elítélték őket. 

Összességében nagyon tetszett és megérintett. Ahogy az elején írtam, és amit a borítókönyv ígér. Felkavaró és intenzív.