Sienna Cole - Lefelé a folyón

 

Hát igen. Azért ezt már a borító alapján is tudni lehetett, hogy ez a könyv igényes lesz és nem fogok benne csalódni, abszolút borító alapján ítéltem meg, de teljes mértékben jól tettem. Aztán most utána kerestem, hogy ez az író magyar, és teljesen elvagyok ragadtatva. Szóval király könyv, magyar írótól. Nem is tudom mit írjak, nagyon jó érzés ez az apró tényező is. 

Maga az alap nem valami nagy szám, viszont ahogy le van írva és ahogy hatott rám az valami csontig hatoló dolog volt. Az valami olyan érzettel rendelkezett, amit nem lehet tanítani, ami nem mindenkiben van meg. Mert ez sajnos elég gyakori téma, age gap, igazgató-kislány "szerelem", amely az egyik félnek valóban az, a másiknak viszont csak szex. Undorító, gyomorforgató, ámbár nem meglepő. Szóval maga a tény nem volt megbotránkoztató, hogy ilyet olvasok. Inkább az volt az, ahogy hatott rám, ahogy éreztem magam olvasás közben. 

Lynn

A könyv két idősíkban játszódik, 2002-ben, és 2017-ben, különböző karakterek szempontjából. Lynn az első, aki terítékre kerül, és azt kell mondjam, hogy a legelejét élveztem a legkevésbé. Elsőre úgy tűnt, hogy százoldalnyi haszontalanságot olvasok. Ami valahol igaz is, mert szerintem sokkal de sokkal rövidebben is le lehetett volna tudni Lynn karakterét, voltak benne felesleges gondolatok és fejezetek. Olyanok, amik már voltak benne, és csak újra lett írva más megközelítésből, egyébként a karakterhez nem rakott valami sokat. Ettől függetlenül egészen kedvelhető nő, aki egyedülálló anyukaként próbálja megállni a helyét a tinédzser kislányával. Nem volt olyan idegen-érzésem, amikor megdugatta magát a főnökével, mert pénzt adott érte, és hát zavarta őt, de tudta nagyon jól, hogy nincs más választása. Valahol még sajnáltam is. Az tetszett benne, hogy hiába volt szar úgy az élete, ahogy csak lehetett, azért próbálta belőle kihozni a legjobbat, próbált megadni mindent a lányának, aki szintén szimpatikus volt a kis vadóc, szarkasztikus, de mélyen legbelül azért kedves énjével. Lynntől most nem emelek ki idézetet, de tetszett a maga egyszerűségével, nem élt álomvilágban, nem volt világot megváltó karakter, mégis volt benne valami különleges, valami szerethető, és nagyon tetszett, ahogy beleszőtték az életébe Franket és Jeffet. De továbbra is úgy gondolom, hogy kevesebb oldalban is be lehetett volna őt mutatni, mert az eleje így kissé unalmas lett. 

Frank

Frank volt Ally apja, az újságíró, aki időtlen idők óta hűtlen volt a feleségéhez, aki a lánya eltűnése után mániákussá vált, és mindenáron meg akarta találni a lányát. Lehet őt ezért hibáztatni? Őszintén, akármilyen szar ember is volt, én nagyon sajnáltam őt. Kedveltem ezt a férfit, tele volt hibával, de pont attól lett borzasztoan emberi. Tizenöt év után sem adta fel a lánya keresését, pedig elhagyta a felesége, a másik két gyereke meg rá sem hederített. Oké, az ő hibája is volt, de őszintén nekem egy kissé unszimpatikussá vált a feleség, aki három hónap után fel akarta adni a lánya keresését arra hivatkozva, hogy az élet megy tovább. Hát ember... Bizonyos szinten ez igaz, de azért ne mondja már nekem senki, hogy ebbe ilyen nyugodtan bele lehet törődni. Frank egyetlen támasza ebben az időszakban Lynn volt, aki egy időre megtudta őt szabadítani a fájdalmától. Frank és Lynn kapcsolata szexen alapult, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan kapocs és kötődés, amit ők is éreztek, ezért is volt csodálatos. 

Mintha tegnap történt volna, hogy megcsókoltam Lynn reggeli kávé ízű ajkait, majd elbúcsúztam tőle az épület előtt. Nem mondanám, hogy hiányzott - nem maradt időm rövid viszonyunkon töprengeni, szinte alig fordult elő, hogy eszembe jutott. Lezárt fejezetnek tekintettem csupán, ami kellemes emléket hagyott ugyan bennem, de nem éreztem késztetést, hogy újra elolvassam. De most ismét belelapoztam, és meglepetten tapasztaltam, hogy ugyanazt a hazatalálás-élményt érzem, mint akkor - azt, amit már nagyon rég nem találtam otthon, a családom mellett.

Jeff 

És Jeff... Ahogy meg ismerjük őt, az már 2017, hajléktalan kinézetű, csendes fickó, aki betér abba a bárba, ahol Lynn a pincér. Az ő szerelmi történetük lassú volt, megfontolt, nem is lett kimondva Jeff részéről, hogy Ő szerelmes lenne, pedig hát egyértelműen az volt. Lynn viszont tudta mit érez, és egyáltalán nem tűnt korainak, vagy nem helyesnek ez a dolog kettejük között. Megtört emberek, megtört emberek lelke hangolódott egymásra, amely sajnos nem tudott úgy kibontakozni, ahogy megérdemelték volna. Jeff vándorlegény volt, sehol sem maradt tovább x ideig, ezért azt a helyet is készült elhagyni, ahol Lynn volt. És ez mind Lynn szemszögéből volt. De hát nem is lehet őt csodálni, olyan fájdalmat hordozott magával, hogy annak a súlya teljesen eltiporta. 

Megroppantam, mint egy vékony gally, amit könyörtelenül leszakít a viharos szél.

Na de amikor jött az ő szemszöge, hát az nem is tudom mi volt. Maga a megtestesült élet, és annak nehézségei. Te jó ég, Jeffnek nem volt valami könnyű életútja. Kezdve attól, hogy nem is ismerte az apját, de tudta jól, hogy milyen gonosz szoknyapecér, aki egy szexért odaadta volna mindenét, és ő egyáltalán nem akart olyan lenni, legalábbis az anyja folyamatosan ezt szajkózta belé. Az anyukája hívő volt, kb neki mindenki tisztátalan volt, így Jeffnek nem is voltak nagyon barátai, vagy aki volt, az elüldözte tőle.

Aztán hamar rájött, hogy művész szeretne lenni, hogy festeni akar, de ugye ha nincs protekciója az embernek, akkor szart se ér vele, legyen bármilyen tehetséges. Az élet legnagyobb szerencséje egyben a legnagyobb szerencsétlensége is volt neki, amikor egyetemen megismerkedett a professzorával, aki látott benne valamit, amit a többiekben nem. Nagy befolyással volt az életére, de nem is csodálom, tekintve, hogy apja nem volt soha. Na itt azt hittem, hogy átmegyünk egy kicsit BL-be, és amúgy vártam is, és mint kiderült, Jeff is XD ezen meglepődtem, de aztán hamar realizálta, hogy ez nem az ő pályája, hiába is a prof érzései, aki amúgy egy fasz volt benne VÉGIG, de igazi művészlélek stílusban, hát ki tudná őt ezért hibáztatni :D 

Jeff volt a kedvenc karakterem, mert imádom az ilyen embereket, mint ő. Titokzatos, különlegesen fura, okos, de szörnyen magányos férfi volt, aki csak azért fizetett kurváknak néha egy teljes estét, hogy átöleljék őt. Poor Jeff, borzalmas volt olvasni, miken mellett keresztül mennie, ellenben ő is tett dolgokat, amik nem voltak szépek, de hát itt is érvényes az, hogy ettől lett ennyire emberi. 

A magány mindig velem volt, nem utasított el, nem nevetett ki és nem szégyenített meg. Sötét, de hűséges démonként állt az árnyékba húzódva, és mikor már én magam is magam ellen fordultam, előlépett, hogy gyengéden magához öleljen.

Érezhető volt mindhárom szemszög váltakozása, mintha tényleg három ember történetét olvasnánk, amelyek végül összekapcsolódnak, mert egy sorozat megtanította nekem, hogy minden összefügg mindennel haha. Itt azért nem volt sic mundus creatus est, de nem volt semmi, ahogy végül kiderült a titok, hát nagyon sokszor tátommal el a számat, bár számítottam rá. És ahogy megviselte Jeffet és Franket, ahogy végül döntöttek, mind-mind nagyon durva volt, konkrétan úgy olvastam az utolsó 80 oldalt, hogy alig vettem levegőt. Hihetetlen könyv volt, lenyűgözően megírt életutakkal, nyers valósággal, undorral, magánnyal, illetve apró csodákkal.

Aly Martinez - Hazug valóság

Nem tudom, lehet csak nem voltam kompatibilis ezzel a mögöttes tartalommal, vagy csak szar lelki állapotba voltam amikor olvastam, de nagyon kevés dolgot tudnék felsorolni a könyvben, ami tetszett. Pedig annyira vártam, annyira olvasni akartam, és annyira örültem neki, amikor az Álomgyárba akciós lett. De hát igen, lehet túl nagy elvárásaim voltak, és másképp még úgy egészen tűrhetőnek is mondtam volna. 

Ilyen meg olyan kémiáról írnak különböző oldalak véleményei, nekem meg végig ott volt a gondolataimban, hogy bakker, ezt én sokkal jobban meg tudnám írni. Sorry not sorry xd De kajakra, minden fejezetnél eszembe jutott, hogy ebből egy annyival jobb könyvet is lehetett volna csinálni. 

Penn a csendes, de határozott férfi, akinek valami van a múltjában, szemmel látható és már-már kézzel tapintható, mennyire szenved a múltja miatt, és úgy dönt, hogy bosszút áll. Minden harmadik könyv így kezdődik. Penn karakán, jó kiállású férfi, aki annyira elrejtette a saját személyiségét, hogy kreált magának egy másikat. Hát nem tudom, lehet, hogy odáig lettem volna érte, de így, hogy olvashattam Dannyről, Elliottról, Henryről...  meg sem hatott Penn. Valahogy nem volt különleges, nem volt kiemelkedő, csak egy férfi volt, akit ha az élet elém tárna, nem szívesen akarnám megismerni. 

De ha Penn nem fogott meg, hát akkor Corára inkább nem is mondok semmit. Körülbelül egy prostituált Teréz anya, aki mindenkinek meg szeretné könnyíteni a sorsát, de a sajátjára belátása szerint még nem volt megfelelő az idő. Valahogy az egész helyzet annyira nem volt tetszésemre, hogy Ő a kurvákat várja haza, és megtesz értük bármit meg a biztonságuk érdekében. Persze valahol szomorú, és a könyv bemutatta a nyers valóságot, hogy a kurvákkal márpedig nem törődik senki. De Cora állítólag egy tökéletes nő, egy humoros, kedves, bájos lány, akivel a sors jól kibaszott. Hát kösz szépen, inkább nem XD 

Az egyetlen dolog ami tetszett ebben a könyvben, az a nyers valóság volt. Már-már túlzó őszinteségek voltak benne, és volt egy játék, az Igazság-Hazugság, amit akkor alkalmaztak, ha a valósággal nem tudtak volna szembeszállni, de hazudni sem akartak, ezért inkább hazudtak, de a játék miatt tudták, hogy ki hazudik. 

Cora és Penn között aranyos volt az a kis lightly szerelem, ami kialakult, de nem mondanám, hogy lángoltam tőlük. Nem nyitottak meg semmit a szívemben, amit meg kellett volna. De hogy is tehették volna, amikor alig ismerték egymást. Nem tetszett az sem, hogy Penn sok évnyi gyász és szomorúság után megpillantotta Corát és egyből úgy érezte, hogy igen. Ebben a nőben számára van valami - ami ezidáig nem is lenne baj, de Penn érzései gyorsan változtak, tekintve hogy a halott felesége miatt tartózkodott ott, ahol. Akkor apukám ne haragudj, de ha a bosszú miatt mész oda, tíz perccel később miért csak Cora van a gondolataidban?! :D 

Én biztos, hogy több időt adtam volna a szerelmük kibontakozásának, mert ez így hiteltelen és nevetséges lett. Na mindegy.

Van második része is, de nem biztos, hogy ezek után elkezdem... 

Csak hogy tudja, Penn, én a pokolban élek. Úgyhogy nem félek a lángoktól.

BitterSweet – SOTUS: Igaz szerelmünk története

 

Kicsit félve kezdtem el ezt a könyvet olvasni, mert tartottam tőle, hogy nem lesz meg az a színvonal, ami a minimum, hogy elolvassak egy regényt, tekintve, hogy egy thai BL sorozatról szól, és azokat sem szeretem annyira, de pozitívan csalódtam.

Kicsit furcsa volt E/3-ban, külső szemlélőként olvasni, hogy nem kifejezetten egy szereplő gondolatain keresztül volt a történet, hanem mintha az egész egy leírás lett volna, mégis bele volt szőve a két főszereplő gondolata, dőlt betűvel elkülönítve, így egy kicsit abba is beleláttam. Alapból azért szeretek rendes szemszögből olvasni, mert sokkal jobban, mélyebben bele tudom magam élni a karakter szerepébe és minden érzelme egyértelmű, és ugyan így se volt rossz, de kicsit jobb lett volna, ha egyértelműbb, például fejezetenként váltott szemszögből, de végül is ez sem volt rossz, csak néhány helyen nem tudtam, hogy ezt most ki is gondolja? XD

Azt hittem egyébként, hogy a történet sokkal jobban a szerelmi kapcsolatra megy rá, mint ahogy azt egy drámában általában úgy mutatják be, de ennek a lényege az elsős mérnökhallgatók az egyetemi életbe való beavatása köré szerveződött, amihez három hónapos próbatételek sorozatán vezetett az út, és aminek már az első napján az elsős Kongpob kihúzta a gyufát a beavatók vezetőjénél, Arthitnál.

Tetszett Kongpobban, hogy nyíltan és őszintén elmondja a gondolatait, kiáll az igazság mellett, ugyanakkor tisztelettudóan és mindenféle rosszakarat nélkül teszi ezt. Gondoskodó, szelíd, önzetlen, kedves és törekvő a személyisége, ha mond valamit, ahhoz tartja magát. Kicsit Narutora emlékeztetett ebben, aki csak azért is eléri, amit megfogadott, ha bele is gebed. És hát sikerült is, megnyerték az összes bajnokságon az első helyet, mindezt a csapatszellemnek, a kitartásnak és az elhivatottságnak, összetartásnak köszönhetően, amelyek a SOTUS egyetem alapszabályait képezik, és aminek a „beléjük verésén” olyan keményen dolgozott Arthit a beavatók csapatával.

Arthit személyisége elég kegyetlen, durva és rideg volt nekem az elejétől kezdve, ahogy többszáz felüléssel, guggolással meg rengeteg hasonló feladattal, nyilvános megszégyenítéssel bűntette az elsősöket, akár egy társuk hibájából is. Nagyon nem volt ez szimpatikus az elején, aztán ugyan kezdtem megérteni, hogy mi áll e mögött, ahogyan az első évfolyamosoknak is kitisztultak a célok: az, hogy segítsék őket, fegyelemre és tiszteletre tanítsák őket. Viszont nekem így se volt annyira elfogadható, ahogyan az elejétől viselkedett, amiről ő is tudta, hogy túlfeszített a húrt. Szegény Kongpobot olyan sokszor le is üvöltött, annyira hirtelen haragú volt, mondjuk a fiú is adott rá okot, mint az első alakalommal, amikor vagy ötszáz diák előtt kijelentette, hogy majd a szeretőjévé teszi, hogy megszerezze a mérnöki fogaskereket. Hát itt Arthit helyében én is felpofoztam volna, hogy milyen szemtelen pisis. XD De utána tényleg alaptalanul is bántotta szegényt.

 

A törődés és a fenyítés egy forrásból fakad: a gondviselésből. Ezzel pedig értelmetlen hadakozni. Aki törődésből okoz neki fájdalmat, azt sosem fogja tudni gyűlölni.

Ilyen a szeretet.

 

Ezzel az idézettel azért kicsit mégsem értek egyet, mert én nem szeretném, ha durván fájdalmat okozna nekem szándékosan olyan, aki szeret, még ha gondviselésből is teszi. Az igazság fáj, ez sokszor így van, de azt ésszel be lehet látni, hogy valóban igaz. Itt viszont inkább durva volt és nem megalapozott, legalábbis így éreztem ezt a sok gonoszságot, amit az elsősökkel Arthit csinált, és amiért aztán a felette járó negyedéves ötvenhat stadionkört adott neki egyéb ötszáz felülés, fekvő és guggoláson kívül. De megcsinálták, mert amit ők kiszabnak büntetésként, azt nekik is tudni kell teljesíteni, így fair. Ez tetszet Arthitben, hogy a tekintélyét, a szavahihetőségét és a kitartását is ilyen módon megtartotta, példát mutatott ezzel minden diáknak, hogy nem a levegőbe beszél és nem ok nélkül osztogatja a büntetéseket, lehetséges ezeket megcsinálni. Ez a jelenet kicsit el is szomorított, hogy amikor Kongpob odament hozzá az esőben, akkor tök ridegen elutasította, hogy neki nem kell segítség, az ő feladata lefutni, mert sajnáltam és megértettem a fiút, hogy aggódik és segíteni akar, ugyanakkor Arthitot is megértettem, mert nincs szüksége más pátyolgatására, meg tudja csinálni, ezt neki kell.

 

Az összetartás és a teljesítmény szimbóluma, ami mozgatja a gépezetet és ami nélkül nem létezhet közöttük egység. Ha bármelyikük hiányzik vagy kisesik a sorból, az egész gépezet leáll.

 

Tetszett, hogy az egyetem szabályai és a beavatás folyamata az összetartásra, a tiszteletre, a testvériességre épült. Az elején nem gondoltam volna, hogy ilyen módszerekkel bármit is el lehet érni, de a fiatalok megértették, hogy ez értük van, és tisztelettel és csodálattal néztek a felettük járókra. Az erényeik mellett sok a thai kultúrára jellemző dolgot is, amit eddig nem ismertem, például sok név jelentését, a tiszteletadás jegyeit, a társadalomi normák egyes elemeit is jobban megismertem, amit egy BL sorozatból nem feltétlen magyaráznak meg lábjegyzetben.

Elég szerencsétlen helyzet volt, hogy Kongpob akármit csinált, csak felidegesítette vele Arthitot, aki nem felejtette el a fiú korábbi szemtelenkedéseit sem. Nehéz volt közelebb kerülniük egymáshoz, de mivel Kongpob megnyert egy köztük lévő fogadást, kívánhatott valamit, és azt kérte, menjen el vele Arthit vásárolni. Ez volt az első közös együtt töltött napuk, igazából csak vásároltak, ettek, moziztak, konkrétan randi volt, de mégse. De itt kezdődött valami, egy lépés egymás felé. Az már csak pláne, amikor este kiderült, hogy Arthit kollégiumi szobája elázott egy csőtörés miatt, és kénytelen az éjszaka Kongpobnál aludni. Ekkor jött rá, hogy a fiú erkélye közvetlenül az övével szemben van. Az az erkély, aminek függönye mögül Kongpob többször meghúzódva figyelte Arthitot, mert tudni szerette volna, hogy milyen igazából. Ezen az éjjelen, amikor Kongpob azt hitte, hogy a másik alszik, bevallotta, amit már rég óta magába zárt, hogy igazából tetszik neki.

 

Azért nem tudja gyűlölni Arthitot, mert elveszítené vele az élet édes ízét.

 

Nem volt olyan extra ez a könyv, de mégis jobb volt, mintha egy sorozatot néztem volna, így jobban éreztem azt a kínlódást, amit a szereplők is átéltek, hasogatott a szívem rendesen ezen a huzavonán. De jó volt mégis az a folyamat, ahogyan Arthit az utálatból eljutott arra a szintre, amikor felismerte, ha nincs mellette Kongpob, akkor üresnek érzi magát, hogy igazából hiányzik neki, és kedveli.

 

Kongpob úgy érzi, hogy már nem egymás ellen, hanem egymásért küzdenek. Mint ahogy két mágnes hirtelen egymás vonzásába fordul.

 

És aranyos volt, hogy Arthit a nagy vagány csávó ellenére odavolt a rózsaszín tejért. XD És olyan fájdalmas volt ez a pillanat, amikor hiába itta a tejet, a lelkében lévő fájdalom erősebb volt. ;;

Arthit felemeli a rózsaszín tejét, és beleszippant. A hideg, édes folyadék szétárad a szájában. De az íze valahogy nem olyan, mint máskor. Keserű ízt érez benne, ahogy lenyeli.

Arthit szeme elhomályosodik.

Ennyi keserűséggel bennem, hogyan is lehetne édes?

Arthit a rózsaszín tej helyett a saját könnyeibe kóstolt bele.

 

Tetszett az a jelenet, amikor a háromnapos kirándulás utolsó estéjén a tengerparton egy sör mellett beszélgettek, az olyan idilli volt nekem, még ha rövid ideig is tartott. Vagy amikor kedvességből Arthit a saját, finom ízes ételét kicserélte Kongpob semleges és unalmas húslevesére, csak mert azt szerette volna, ha a fiú megkóstolja, milyen finom is lehet egy étel. És ottoke, de én a szenvedéseket is szerettem, mert valahogy azok az érzések sokkal erősebbek, amikor az egyikük féltékeny volt, vagy megbántódott, ezekből még egy kicsit el tudtam volna viselni. xD

 

Bizonyos szavak veszélyesek egy kapcsolatban.

És most már azt is tudja, hogy bizonyos pillantások szintén ugyanolyan veszélyesek.

 

Ezek után sokkal erősebben hat, amikor egymásra találnak, és hát az a jelenet a hídon, az a pár másodpercig tartó csók az utolsó oldalakon, hát na, erre vártam, és ugyan nagyon rövid volt, de mégis háromszorosnak éreztem. Azt a részt többször visszaolvastam.

 

– Nem tudom, merre visz ez az út és nem tudom, meddig tart. De amíg lehet, addig melletted akarok maradni.

 

Kár, hogy pont akkor ér véget a történet, amikor igazán izgalmas és jó lenne, de remélem, hogy a következő SOTUS Extra kötetben megkapom azt a BL-t, amire vágyok. XD