Írni akarok róla, csak mert nem akarok egy ilyen könyvet elfelejteni, még ha nem is fogok minden betűjére emlékezni, akkor is tartozom magamnak ennyivel, hogy egy életre szólóan magamba szippantsam azt az érzést, amit az olvasása közben éreztem.
Igazából azt se tudom hogyan esett erre a könyvre a választásom. A sors is így akarta? Talán. Az biztos, hogy nálam már az plusz pont, ha a borító megfog, számomra valami ígéreteset nyújt. És hát így történt, hogy szerelembe estem egy könyvbe, a karakterekbe, az érzésbe, a zenébe.
"Te vagy a zene egy süket világban, és a szívem azóta dobog újra, hogy te itt vagy, velem."
Imádom a zenét. Kiskoromtól kezdve imádom, mindenfélét hallgatok, mindenféle stílusban, nyelven, érzésben. A zene csodálatos dolog, az egyik legjobb az életben. Nekem sokszor segített, olykor többet, olykor kevesebbet, de ez állandó maradt. Létezik olyan ember, aki nem szereti a zenét? Ha igen, azokat annyira sajnálom. Egy életre szóló élménytől fossza meg magát. Egy barátnőmmel is pont azt beszéltük, hogy Isten ments, de ha választani kell hogy süket vagy vak leszek, akkor inkább legyek vak, mert attól a csodától, amit a zene nyújt nem akarom magam megfosztani soha.
"Az ember nem látja a zenét, hanem érzi. A zene ugyanis nem szín. A zene minden sztereotípia felett áll."
Életemben először fordult velem elő, de úgy éreztem ez a könyv beszél. Mármint hogy életre kelt, beszélt és énekelt hozzám, és egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle. Nem is én olvastam őt, hanem ő engem, minden zsigeremben benne voltak az érzések, talán ezért is sírtam végig.
"Az élet néha nagyon nehéz tudott lenni, de az Úr talán azért adta az embernek a zenét, mert így akart bocsánatot kérni tőlünk a ránk mért nehézségekért."
Annyira lenyűgöző párbeszédek voltak benne. Átlagon felüli, mégis emberi, ahogy az író karakterei is. Sokszor találkoztam már jó szereplőkkel, akiket imádtam és levettek a lábamról, de ez annyira más volt. Érzi az ember, ha valami más, ugye? Amikor tényleg, de tényleg azt akarod, hogy ez valóság legyen. Elliott és Jasmine elsöprő volt számomra. Tele voltak hibákkal, gyengeségekkel és erősségekkel, ettől lettek annyira emberiek és szerethetőek. És Ray, ó Istenem. Aki olvasta és egy leheletnyi köze is van a témához, az szerintem egyetért velem abban, hogy Ray maga volt a világítótorony a sötétségben, akihez Jasmine mindig hazatérhetett. Mindig csodáltam azokat az írókat, akik ennyire tudják éltetni a karaktereiket, mert igazság szerint ez nagyon nehéz, kevés embernek is sikerül. Na de itt ezzel nem volt probléma!
"A zenéje gyönyörű volt, de egyben fájdalmas is. Addig fogalmam sem volt, hogy létezik fájdalmas szépség."
Talán pont egy olyan pillanatomban olvastam, amikor ennyire meghatott ez a könyv, de engem megtalált és már alig várom, hogy több könyvét is elolvassam a varázslatos írónőnek. Ó, és ha meghallok egy szaxofont akár videókban, már attól is sírhatnékom lesz XD Viszont ha lehetséges, ez a könyv még jobban megszerettette velem a zenét. Hálás vagyok, hogy létezik ez a könyv, a drága írónőt pedig az Úr áldja meg ezért a csodáért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése