Mats Strandberg - Amíg élünk

 

 

Miközben olvastam, egész végig az járt a fejemben, hogy mi lenne, ha egyik nap arra a hírre kelnénk fel, hogy három hónap múlva mind meghalunk. Hátborzongató volt belegondolni, hogy a könyvben lévő világban az egész bolygó pusztulásra van ítélve egy olyan természeti jelenség miatt, amire még csak befolyással se tudnak lenni. Sajnos a mi világunk is egyre csak romlik, nem merek belegondolni, hogy mi lesz itt akár csak száz év múlva.

Megdöbbentő volt azt olvasni, hogy az emberekből mit vált ki a halálfélelem. A legrémisztőbb teremtmény a világon szerintem nem a kígyók vagy a cápák. Sokkal ijesztőbb az ember maga éppen amiatt a tulajdonsága miatt, amitől kiemelkedik az állatok közül; önálló léte van a gondolatainak. Míg az állatnál, ha megtámadjuk következtethetünk arra, hogy visszatámad, az embernek nagyon nehéz kiismerni a testbeszédét, reakcióit; sose tudhatjuk biztosra, hogy mi lesz az illető következő lépése. Lehetséges, hogy a legbarátságosabb és legszerényebb ember maszkja mögött a legveszedelmesebb pszichopata lakozik.

„A katasztrófák a legjobbat vagy a legrosszabbat hozzák ki belőlünk.”

 

Nagyon reális volt azt látni, hogy mennyire elértéktelenedik egy ilyen világvége helyzetben a pénz; akik addig milliárdosok voltak, egyik napról a másikra lettek nincstelenek. Belegondoltam, hogy akkor miért a pénz az, ami körül konkrétan az egész világ és minden ember élete forog? Kell egy jó munka, sok pénz, nagy ház, drága autó, még több pénz, nem elég, még mindig kevés, sose lesz elég, pénz, pénz, pénz. Rengeteg ember életét az teszi tönkre, amiért a kezét is tűzbe tenné, csakhogy még több legyen. Ez borzalmas. Mégis, miért olyan fontos ez?

A pénz olyan része a társadalomnak, aminek az évtizedek múlásával csak még nagyobb befolyása lesz az emberek élete felett. Kicsit azért örülök, hogy nem fogom látni, amikor a világ a pusztulás széle felé sodródik az emberek telhetetlensége miatt. És milyen jó volt látni, hogy a könyvben egy fikarcnyit sem számított már, hogy kinek mennyi nulla van a számláján. Mert az ember élete nem ezresekben vagy milliókban mérhető. De ezt sokan nem így gondolják. Sajnos.

„Ez akkor is igazságtalanság – mondja az egyik tüntető a tévéstúdióban. – Egész életemben itt fizettem az adót. Nekem több jár, mint nekik”

 

Ez a könyv újra emlékeztetett arra, hogy mennyire fontos is vigyáznunk a környezetünkre, a bolygónkra, a természetre. Az emberiség előbb pusztítja el szerintem a Földet és ezzel önmagát, mint egy üstökös. Mindenkinek más fontos, mások a céljaik, más a háttere és más a jelene. De egy közös van mindannyiunkban, mégpedig az a Föld, ahol élünk. És vigyáznunk kell rá.

„Ha látnád a bolygónkat, nem látnál országokat. A határok nem igaziak, csak térképre húzott vonalak, de egyesek az egész énképüket arra alapozzák, hogy a vonal melyik oldalán élnek.”

 

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon én hogyan élném meg ezt a helyzetet az utolsó hetekben, napokban. Kivel és hogyan tölteném? El tudnék mindenkitől búcsúzni? Még belegondolni is rossz ebbe és egy részről megértem, hogy Simon miért kerülte a társaságot, miért zárkózott be napokra a szobájába és nem akart beszélgetni senkivel. Akkor túl valóságos lett volna a valóság és elkerülhetetlen az elkerülhetetlen. Az, hogy mindenki meghal, kész, nincs többé. Pedig ez tény, egyszer mind meghalunk.

Melyik a jobb, ha tudjuk napra és percre pontosan, hogy mikor fog történni, vagy az, ha nem? Én nagyon bánnám, ha az utolsó napjaimat nem használnám ki amiatt, mert fogalmam sem volt róla, hogy a következő pillanatban vége. De azt sem tudom, hogy valóban kihasználnám-e az időt, ha tudnám. Lehet, hogy szimplán megőrülnék.

Az viszont biztos, hogy a családommal és a barátaimmal eltöltött idő a legértékesebb és ezekre éri meg a legtöbb időt és figyelmet fordítani az életben.

A kedvenc részem/idézetem pedig ez volt:

„– Gondolj bele, éppen most ott vannak – mondom. – És mind ugyanazt csinálják, egyszerre, de teljesen máshogy élik meg, mert különbözőek.

– Jól vagy, Simon? – kérdezi Emma, és elvigyorodik.

Visszavigyorgok rá. Tilda ettől a szemét forgatná. De én csak nézem a közönséget. Az énekest. A dobost. Mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai, emlékei, reményei, félelmei, képzettársításai. Stina azt mondaná: lelke. Én meg azt, hogy mindenkiben egy külön kis világ van.”

Jessica Park - 180 másodperc

 

Nem is tudom mit mondjak. A legigazibb talán az lehet, hogy ez a lány karakter, Allison szinte velem volt azonos. Persze, ő tökéletesebb volt, könyvszerűbb (nyilván xd) mint én, hiányoltam is hogy legyen valami nagyobb negatívum a személyiségében, ez sajnos nekem kimaradt. Viszont ahogy az elején meséli, hogy inkább bekuckózik a szobájába és nem mozdul ki, hogy elég neki egy ember is, akiben teljességgel megbízhat és elmondhat neki bárkit, hogy egy könyvmoly, hogy még abban is hasonlítunk, hogy nevelőapánk van... Minden stimmelt, és az a kapcsolat, amit kialakított a legjobb barátnőjével, az is nagyon emlékeztetett az én kapcsolatomra, még abban is egyezett a legjobb barátnős dolog, hogy míg ott Allison legjobb barátnője, Steffi beteg, az enyém is az, sajnos. 

– Itt vagy nekem te! Mit szoktam mindig mondani?

Kavarog a fejem.

– Nem tudom…

– Kapaszkodj bele abba az egyvalakibe. Emlékszel? Te itt vagy nekem, neked meg itt vagyok én. Ha pedig elég szerencsés vagy ahhoz, hogy találj egy – csak egyetlenegy – embert ebben a szívtelen világban, aki miatt az egésznek van értelme, akit szeretsz, akiben bízol, és akiért ölnél, akkor kapaszkodj bele, de baromi szorosan, mert valószínűleg ez minden, amit valaha kapni fogsz. Nekünk pedig megadatott ez – mondja Steffi magabiztosan.

– Oké.

– A fájdalom csak addig tart, amíg el nem múlik.

Annyira tetszett Allisonban, hogy egyesek szerint negatívan, szerintem teljesen reálisan látta a világot. Az emberek ilyenek. Önzőek, magukkal törődnek, nem érdekli őket semmi más, csak a saját problémájuk. Persze, van kivétel, de nekem elegem van keresgélni. Tetszett Allisonban, hogy ő nem utálta az embereket, egyszerűen nem volt érdekelt benne. Talán szar hozzáállas, talán nem, de ezt úgyis csak magamnak írom, úgyhogy nekem ez tetszett. 

Most Esben rázza a fejét, arra kér, hogy ne menjek el. Könyörög.

De elmegyek. Mert az emberek ezt csinálják: ott hagyják a másikat. Akár jól, akár rosszul alakulnak a dolgok, az emberek elmennek.

De most én távozom elsőként.

Aztán persze, az ember változik, a változáshoz pedig elég egyetlen ember is, aki ismeri minden apró rezdülésed, aki 180 másodperc alatt ledönti a több éve álló masszív falakat. 

Néha olyasmi történik, amire nem számítasz. Néha valaki miatt megszeged a saját szabályaidat. 

Tetszett Allisonban, hogy bár bent volt a szobájában, tisztában volt vele hogy valami hiányzik az életéből, és ezzel én sem vagyok másképp. Tudom, hogy vágyom egy mozgalmasabb életre, dehat na, nem visz rá a Szentlélek. Talán nekem is kellene egy Esben :D 

– Valójában az számít igazán, mit teszel az ilyen pillanatok után.

A világ mintha egyre gyorsabban és hevesebben forogna velem, és bár megállíthatnám, nem teszem. Kockáztatok.

– És te mit fogsz tenni? – kérdem Esbentől.

Esben elgondolkodva méreget.

– Várok. Várni fogok.

– Mégis mire?

– Rád.

– Ó!

Halványan elmosolyodik. 

– Nyilvánvalóan nem a legjobban reagáltál a történtekre, szóval egyszerűen kivárom, hol kötsz ki. Vagy te már tudod is, mit fogsz tenni?

– Nem vagyok biztos benne. Azt hittem, tudom, de aztán megetettél sajtos makarónival, és egyáltalán nem voltál akkora genyó, mint hittem. 

Nem szabad elfelejtenem, hogy ez a fiú csodálatos volt az elejétől a végéig. Annyira értékes ember, a maga vloggerkérdésével és hogy mindig azt nézte, kinek tud segíteni. És amikor megtudtam hogy még szűz még a könnyem is kicsordult XD 

– Na, hogy tetszik? – kérdezi.

– Nagyon-nagyon jól néz ki. – Aztán rájövök, hogy az ételről beszél.

Esben rajtakapott, hogy bámulom őt, de mielőtt abbahagyhatnám, végigsimít a tarkómon.

– Tényleg jól néz ki. Ezer éve nem láttam ilyen szépet. – A keze átsiklik az arcomra, és finoman végigsimítja az ajkamat a hüvelykujjával. Közelebb csúszik hozzám, és lassan felém hajol.

Amikor az ajka már fájdalmasan közel van hozzám, ezt suttogja:

– Ezer. Éve.

Nem tetszett benne sem, hogy ilyen "kedves". Nem volt hiteles, igazából ez a két főkarakter nem volt az, annyira látszott a leírásokban, hogy ezek a karakterek ilyen nem is tudom... Amellett hogy éltek, mégsem éltek. Nekem nem tetszett, hogy nincs bennük hiba, mármint a személyiségükben, mert az életükben volt. Egyszerűen ilyen emberek nem léteznek, és ez végig zavart a könyvben. Viszont az ő szerelmük tényleg aranyos volt, olyan igazi első szerelem. Mármint úgy tényleg, tele "elsőkkel". 

– És te… abba tudnád hagyni?

Elmosolyodik.

– Hát persze. Hát persze, Allison. Bármelyik srác, aki nem egy totális seggfej, abba tudná hagyni. Nem vagyunk mi gépek, akik képtelenek leállni, ha beindítják őket. Csak azt akarom, hogy biztonságban érezd magad, oké?

– Hogy lehetsz ennyire… – a szemébe nézek – …ennyire tökéletes?

– Azért tisztázzunk valamit. Nem mondom, hogy ez egy leányálom számomra, mert állati dögös vagy, és Legszívesebben azonnal letépném rólad a ruhákat, és valószínűleg vagy negyven hidegzuhanyt kell majd vennem ezután. – A vigyora egyszerre huncut és elmondhatatlanul édes. – De tudod, hogy mi jobb érzés még a szexnél is? – kérdi Esben, aztán csak néz rám. – Az, ha az ember úgy belezúg valakibe, mint ahogy én kezdek beléd zúgni. 

Továbbá nekem ez a sok hashtag és Twitter sem nyerte el a tetszésem, ami igazából a könyv szinte alapja volt, de én még úgy éltem meg az egészet, hogy amúgy egy komoly témából csináltak egy komolytalant. És amikor már Allison is elkezdett az internet világában hebzselni, annyira "visszataszító" lett maga a tény, hogy onnantól kezdve szinte mindent posztolt. De ilyeneket megosztani az interneten, hogy kitagadták xy-t csak mert meleg és a padon kellett aludnia... Hát ha ilyen helyzetbe kerülnék még azt is meggondolnám, hogy valamelyik barátomnak mondjam el, nem máris kiáltani a twitteren, hogy na baszki ez történt velem. Fura... Fura volt nekem ez. Sokkal jobban élveztem volna, ha nem vonják bele ennyire az internetet. 

De ezektől a kis hibáktól eltekintve, örülök neki hogy elkezdtem, mert ez egy csodálatos könyv volt, nagyon gyönyörű szerelemmel, arról nem is beszélve, hogy többször is elérzékenyültem. 

Ha most pontoznék, egy olyan 10/7 lenne. 

Amúgy imádtam Esbent elképzelni, a félhosszú göndörke hajával és a borostyánszínű szemeivel^^

Ez a párbeszéd pedig a kedvenceim közé tartozik: 

– Csak mondd ki, hogy szeretsz. Kérlek. Mert én olyan átkozottul szerelmes vagyok beléd, hogy levegőt is alig kapok, ha nem vagy velem. Tudom, hogy részeg voltam, amikor először mondtam, és ez nem volt jó ötlet, bár komolyan gondoltam. De most újra elmondom, hogy szeretlek.

El sem kell gondolkodnom a válaszon.

– Szeretlek. Már nem is emlékszem, milyen érzés volt, amikor nem voltam szerelmes beléd. 

Christina Lauren - Autoboyography

 

Nem is tudják sokan, milyen szerencsések addig, amíg nem jön egy szomorú szerelmi történet, ahol a két fél nem lehet együtt, bármennyire is szeretik egymást. Van ebben a könyvben néhány gondolat, amit sosem szeretnék elfelejteni, még szerencse hogy van egy ilyen blog erre :D

Tanner és Sebastian kapcsolata olyan igazi volt, egy pillanatra el is gondolkodtam azon, vajon ez az írónő történetét dolgozza fel, vagy csak úgy jött neki valahonnan ez az egész csodálatos idea. Igazából most leírhatnám ide magamnak pontos szakszavakkal, hogy mit jelent ha valaki "mormon", vagy egyáltalán maga az a kifejezés, hogy "misszió"... De sokkal inkább Tanner anyuka motiváló cetlijei voltak azok, amikre emlékezni szeretnék.

A bátorság azt jelenti, hogy minden nap önmagad vagy, annak ellenére, hogy a világ azt mondja, légy másmilyen.

A normális egy fokozatot jelent a mosógépen - semmi mást!

Nagyon tetszett az egész könyvben az a szeretet és támogatás, amivel Tanner szülei álltak hozzá a nemi identitáshoz. Abszolút szerencsés egy olyan gyerek, akinek a szülei ilyen jól fogadják azt, ha a gyermekük azonos nemű emberhez (is) vonzódik. Mert ez nem betegség, ez nem választás, ez nem abnormális. Ez már benne van egy ilyen emberben akkor, amikor megszületik, nincs ráhatása. 

Minden egyes nap hálás lehetek azért, amim van, és hogy önmagam lehetek anélkül, hogy ezért bárki elítélne.

Szegény Tanner már akkor tudta, hogy nem szabad szerelmesnek lennie egy mormon fiúba, aki nem mellesleg a püspök fia, amikor legelőször ránézett. És hogy mi történt, amikor legelőször egymásra néztek? Az, amit legalább egyszer minden embernek éreznie kellene az életében. Bár nem így fejezte ki magát az írónő, de az a moment egy földrengés volt. Amit én keresni szoktam a könyvekben. 

Legszívesebben azt felelném: Kíváncsi vagyok, meg tudsz-e kedvelni engem, hogy egy olyan fiú, mint te, összebarátkozhat-e egy olyannal, mint én.

És amikor már nem tudták tagadni az érzéseiket, akkor zengett tőlük az egész könyv. Olyan ízléses volt végig, mégis olyan megfontolt a kapcsolatuk, amit persze néha meg akartak szegni, de nem tették. Igazi felnőtt szerelem volt, nem az az idétlen tini cucc, amit mindenki gondolhat, hiszen mégiscsak az egyik főszereplő egy középiskolában végzős fiú. Azonban azt már az első néhány mondatban is le lehet szűrni, hogy igazi érett felfogású, és mint kiderül a közepe felé, a legjobb barátja, Auddy is az; hiszen az ami történt egy éretlen lány nem így kezelte volna.

Én hiszek Istenben, viszont ezt nem tudom elfogadni az egész vallásban, ami a melegek ellen épül. De a könyv is nagyon jól leírja azt, ami a Bibliában is szerepel: magát azt az érzést, ha egy azonos neműhöz vonzódsz, esetleg érzéseid vannak felé, azt még nem tiltja meg a Biblia. Viszont ha ez az érzés már fizikai érintkezésben is megnyilvánul, az bűn. 

Hát mindenki eltudja képzelni, milyen lehet szegény Sebastian élete, aki mormon, ráadásul a püspök fia, nem mellesleg meleg. Neki még rosszabb a helyzete, mint Tannernek ebből a szempontból is, mert hát gondolhatja mindenki, milyen lehet a püspök fiának lenni. De Sebastian szerencsére nem érezte ezt az egészet bűnnek. 

– Pánikolni kezdtél?

Felnevet.

– Nem. Imádkoztam.

– Na, ez pont úgy hangzik, mintha pánikba estél volna.

Sebastian a fejét rázza.

– Nem. Az ima megnyugtat. – Felnéz a falra. – Nem éreztem bűnösnek magam amiatt, amit tettünk – teszi hozzá halkabban – És ezen nagyon meglepődtem.

Szerintem a lehető legjobb döntést hozta meg Seb a végén azzal, hogy a szívére hallgatott és nem hagyta magát befolyásolni a család és vallás miatt. Végig reménykedtem benne, hogy úgy fog választani, ahogy számára a legjobb lesz, hogy őt mi teszi igazán boldoggá, és hát szerencsére így is lett. Azt hittem nem lesz olyan bátor, hogy hátat fordítson a családjának, az (elnézést) idétlen missziónak meg annak a sok nem tudom minek, ami azzal járt, hogy ő mormon. Ennek ellenére ugyanúgy hitt Istenben, és tudta hogy Isten is hisz benne. Ez a legfontosabb ^^ 

És végül a kedvenc mondatommal zárom ezt a könyvet: 

Nem ez az első csókja (ezt egyszerűen tudom), de ez az első igazi.

Brittainy C. Cherry - A szív ritmusa

Írni akarok róla, csak mert nem akarok egy ilyen könyvet elfelejteni, még ha nem is fogok minden betűjére emlékezni, akkor is tartozom magamnak ennyivel, hogy egy életre szólóan magamba szippantsam azt az érzést, amit az olvasása közben éreztem. 

Igazából azt se tudom hogyan esett erre a könyvre a választásom. A sors is így akarta? Talán. Az biztos, hogy nálam már az plusz pont, ha a borító megfog, számomra valami ígéreteset nyújt. És hát így történt, hogy szerelembe estem egy könyvbe, a karakterekbe, az érzésbe, a zenébe. 

"Te vagy a zene egy süket világban, és a szívem azóta dobog újra, hogy te itt vagy, velem."

Imádom a zenét. Kiskoromtól kezdve imádom, mindenfélét hallgatok, mindenféle stílusban, nyelven, érzésben. A zene csodálatos dolog, az egyik legjobb az életben. Nekem sokszor segített, olykor többet, olykor kevesebbet, de ez állandó maradt. Létezik olyan ember, aki nem szereti a zenét? Ha igen, azokat annyira sajnálom. Egy életre szóló élménytől fossza meg magát. Egy barátnőmmel is pont azt beszéltük, hogy Isten ments, de ha választani kell hogy süket vagy vak leszek, akkor inkább legyek vak, mert attól a csodától, amit a zene nyújt nem akarom magam megfosztani soha. 

"Az ember nem látja a zenét, hanem érzi. A zene ugyanis nem szín. A zene minden sztereotípia felett áll." 

Életemben először fordult velem elő, de úgy éreztem ez a könyv beszél. Mármint hogy életre kelt, beszélt és énekelt hozzám, és egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle. Nem is én olvastam őt, hanem ő engem, minden zsigeremben benne voltak az érzések, talán ezért is sírtam végig. 

"Az élet néha nagyon nehéz tudott lenni, de az Úr talán azért adta az embernek a zenét, mert így akart bocsánatot kérni tőlünk a ránk mért nehézségekért."

Annyira lenyűgöző párbeszédek voltak benne. Átlagon felüli, mégis emberi, ahogy az író karakterei is. Sokszor találkoztam már jó szereplőkkel, akiket imádtam és levettek a lábamról, de ez annyira más volt. Érzi az ember, ha valami más, ugye? Amikor tényleg, de tényleg azt akarod, hogy ez valóság legyen. Elliott és Jasmine elsöprő volt számomra. Tele voltak hibákkal, gyengeségekkel és erősségekkel, ettől lettek annyira emberiek és szerethetőek. És Ray, ó Istenem. Aki olvasta és egy leheletnyi köze is van a témához, az szerintem egyetért velem abban, hogy Ray maga volt a világítótorony a sötétségben, akihez Jasmine mindig hazatérhetett. Mindig csodáltam azokat az írókat, akik ennyire tudják éltetni a karaktereiket, mert igazság szerint ez nagyon nehéz, kevés embernek is sikerül. Na de itt ezzel nem volt probléma! 

"A zenéje gyönyörű volt, de egyben fájdalmas is. Addig fogalmam sem volt, hogy létezik fájdalmas szépség." 

Talán pont egy olyan pillanatomban olvastam, amikor ennyire meghatott ez a könyv, de engem megtalált és már alig várom, hogy több könyvét is elolvassam a varázslatos írónőnek. Ó, és ha meghallok egy szaxofont akár videókban, már attól is sírhatnékom lesz XD Viszont ha lehetséges, ez a könyv még jobban megszerettette velem a zenét. Hálás vagyok, hogy létezik ez a könyv, a drága írónőt pedig az Úr áldja meg ezért a csodáért!