Adam Silvera - Inkább boldog

Emlékszem, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy jó lenne néhány dolgot elfelejteni, meg nem történtté tenni, egyszerűen csak kitörölni, mint egy véletlenül elküldött üzenetet. Talán nem lenne bennem fájdalom és szomorúság azt a zenét hallgatva, ami évekkel ezelőtt, Karácsony estéjén szólt, miközben a szüleim fölöttem veszekedtek. Vagy, mikor kisgyerekként a világ összes igazságtalanságát a vállamon éreztem, amiért nem engedtek meg valamit, hiába hisztiztem, mire a legrondább szó csúszott ki a számon, amit valaha nekik mondhattam. Akkor jó lett volna velük is elfeledtetni, de az idő múlik, én tovább léptem és megtanultam, mi számomra az igazán fontos. Feltétel nélkül szeretni és szeretve lenni.

Aaronnak nehéz gyermekkora volt, az apja és a társadalom elvárása, a megfelelési kényszer rányomta a bélyeget az életére, nem tudott teljes szívéből boldog lenni. Mikor elhitette magával, hogy akár igaz is lehet minden, kipukkant a burok. Hamis ábrándban létezni sokkal fájdalmasabb, mint a valóság.

Nem az számít, hogy mit gondolnak mások, milyen ruha van rajtunk, hol lakunk, milyen a bőrszínünk vagy kit szeretünk. Mikor a hazugság sűrű ködként vesz körbe, a szívünk ismeri az igazságot, a leghőbb vágyainkat, minket. Segít meglátni, kik vagyunk valójában. Emlékszik minden érzésre, amit valaha átélt, minden szeretetre, fájdalomra, félelemre, boldogságra, mint egy emlékkönyv, ami sok ember keze alatt vált színessé.

Ha úgy érzed, nincs semmi örömöd az életben és nem találod a helyed, mert más vagy, olvasd el ezt a könyvet s talán tisztábban fogod magad látni. Én úgy hiszem, minden ember számára van valami, vagy valaki elrejtve ebben a világban, hogy a legnehezebb helyzeteken segítsen felülkerekedni és idővel, őszinte mosolyra késztetni. Remélem, Te is megtalálod ennek a könyvnek a kincsét és megőrzöd.

 „Ha a vak örömre lel a zenében, ha a süket a színekben találja meg ugyanezt, akkor én is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy észrevegyem a fényt a sötétségben, mert az életem nem egy nagy szomorú vég – hanem inkább boldog kezdetek sorozata.”

Jessica Koch - Közel a Horizonthoz

Jessica Koch - Közel a Horizonthoz 

Éreztetek már ilyet? A könnyeim még mindig patakokban folynak, már nem is veszem észre, elsírom magam amikor eszembe jut Danny neve, vagy az a szó, ami mindenkinek van... csak az élet rohadt igazságtalan, és nem oszt belőle mindenkinek elegendőt. Szerintem egy kis részem most belehalt ebbe a könyvbe. 

"Idő"... Mások elpazarolják, azt se tudják mit kezdjenek vele, főleg a mai világban. Erre itt ez a könyv, a valaha olvasott legszívfacsaróbb, egyben legcsodálatosabb könyv, és ez a két gyönyörű lélek annyira megérdemelte volna az időt, de sajnos Isten nem adta meg nekik.

"Elég időnk! Egy mondat, amelyre később még sokat fogok gondolni. Amikor világossá válik, hogy soha nem lesz elegendő időnk." 

Az élet miért ilyen igazságtalan? Komolyan, ki a rohadt szar mondja ezek után, hogy a sors mindenkinek azt adja, amit megérdemel? Eddig én is azt gondoltam, "majd a karma". Hát... most, ezt olvasva realizálódott bennem, hogy ez nem így működik.

"Olyan sok szenvedést és bánatot lehetne megakadályozni, ha az emberek ezen a nyomorúságos földön kinyitnák a szemüket, és megértenék, mi történik körülöttük. De csak a saját, semmis gondjaikra és a szánalmas életükre összpontosítanak. A körülöttük lévő élőlények mind közömbösek a számukra."

Mivel ezt úgyis csak én fogom olvasni, ezért nem is próbálok meg semmilyen összeszedett mondatot írni, csak egyszerűen ki kell magamból írjam ezt a hatalmas fájdalmat, és habár még mindig könnyes a szemem és beszélni se tudok az elgyengült hangommal, azt kell mondjam, hogy minden percét megérte. 

Ha van, amiért megéri szenvedni, akkor az ez a könyv. Jessica az egyik legerősebb nő, akivel valaha találkoztam karakterként. A tény pedig, hogy ezt maga ő meséli el, hogy ő élte át... Borzalmas? Szörnyű? Hihetetlen, hogy minden momentum ilyen színesen él az emlékezetében, hiszen ahogy a könyben leírja, a kettejük szerelme 1999-ben kezdődött. Nyilván az is lehet, hogy sok minden nem úgy történt mint a könyvben - mondaná ezt egy olyan, aki nem olvasta. Viszont annyira őszinte volt minden, amit közvetített, hogy én a túlfényezés apró szikráját se látom. Legalábbis, ami az ő részeit, érzéseit illeti. 

Nem tudom most kiértékelni ennél jobban a karaktereket, csak annyit tudok mondani, hogy csodálatos emberek, szívvel-lélekkel, és annyira de annyira sajnálom. A szívem elszorul, hiszen még annyira friss ez az élmény, annyira fáj... nekem, egy olvasónak. Akkor az írónőnek milyen lehetett ezt leírni? Rossz ebbe belegondolni, de remélem, hogy ezzel, hogy kiírta ezt magából egy kicsit megnyugodott a szíve. Őszintén remélem, és kívánom, hogy innentől csak boldogság érje a családjával együtt. 

"Hozzám lépett, a mutatóujját a mellkasomra helyezte, ahogyan egykor Christinának, majd nyersen így szólt:
– Én csak rád gondolok. Minden, amit teszek, már rég csakrólad szól. Te vagy az egyetlen ok, amiért egyáltalán még itt vagyok!" 

A végére érve már zokogtam (na jó, kb a 200. oldaltól kezdve bőgtem, de a végén olyan erősen, hogy már vissza kellett tartanom, anyuék meg ne hallják), és ha ez nem lett volna elég, emlékeztem hogy az írőnő a hetedik oldalon megemlíti Danny nevét. Akkor már sejtettem, hogy ez nem lesz kitalált regény, de... erre tényleg nem számítottam. Na azt visszaolvasva megadtam magamnak a kegyelemdöfést. Legutoljára ennyire mama temetése fájt. Sokan mondják, hogy túl szentimentális vagyok, de talán ezeket a sorokat olvasva nem is baj. Soha, de soha nem akarok olyan előítéletes barom lenni, mint ahogy páran voltak jellemezve a könyvben. 

Mérhetetlen dühöt is érzek igazából Danny apja miatt... Ilyen emberek miért léteznek?  Remélem, hogy a pokolban fog újra és újra elégni. 

Jessicának pedig egy hatalmas respect, hogy akkor még éjjel visszament Dannyhez, amikor kitudódott a titka. A borzalmas titka, amit senki nem érdemelne meg ezen a földön. 

Láttam, hogy van ennek a könyvnek folytatása, de nem tudom, hogy megérné-e elolvasnom. Még ezen gondolkoznom kell. 

Csodálatos életet drága Írónő, most már remélem, hogy az idő sosem fog az utadba állni! Légy boldog, örömteli emlékekkel. 

Köszönöm, hogy megosztottad velünk a történeted. A Te lehengerlő, ámbár borzalmas, egyben meseszép történeted az igaz szerelemről, a kitartásról, és a barátságról. Átértékelem az életem ezek után, és jobban kihasználom az időt. Még egyszer; köszönöm!

Czipó Petra - Kiáltok, miért nem hallod?!

Amikor új könyvet keresek a könyvtárban vagy a könyvesboltban, számomra az első benyomást mindig a borító teszi, majd a cím, végül pedig a fülszöveg rövid összefoglalója. Most sem volt másképp, mikor felismertem a fedőlapon levő fiút, úgy éreztem, ezt muszáj megvennem és elolvasnom. Nem véletlenül mondják azt, hogy ne külső alapján ítéljünk, ez ugyan úgy vonatkozik a könyvekre is; jelen esetben sajnos negatív értelemben.

Nagy elvárásokkal kezdtem neki az olvasásnak, örültem, hogy könyv formájában találtam valamit, ami a kedvenc zenei műfajomról szól, a hírességek életéről, a reflektorfények mögötti árnyékokról. Túl naiv voltam, mikor azt hittem, hozzáértő és tapasztalt ember, esetleg egy bennfentes írta a történetet, aminek lehet valóság alapja is.

A könyvben Timothy a saját életét meséli el, a fájdalmas diákéveket, a bizonytalanságot és magányt, amit nap, mint nap át kellett élnie. Az első szerelem varázsa, majd az ebből fakadó csalódás és bánat volt az, ami meghozta számára a változást. Végtére is, a legjobb dalszövegek a szerelmi bánatban gyökereznek. Így indul be Tim karrierje is, bekerül egy céghez, ahol lehetősége nyílik a FLAIRE nevű fiú banda tagjaként debütálni.

Az elejétől kezdve éreztem, hogy nem egy boldog hangulatú történettel van dolgom, de ez nem probléma, nem lehet minden happy end. Tim a magába forduló, csendes, védtelen fiút testesíti meg, akit sokan azért bántanak a nagyobbak, mert könnyű célpont, nem áll ki magáért. Az idő előre haladtával a fiú személyisége változik, magabiztosabb lesz, lázadóbb, keresi önmagát, a szerelmet, az élete értelmét. Szeretne boldog lenni, de mégsem tesz meg érte mindent. Fél kockáztatni, nem akarja, hogy az addigi kemény munka oda vesszen, ezért inkább a titokban szűri össze a levet a lányokkal, így ismerkedik meg Melodyval. Az ő életét naplóbejegyzéseken keresztül követhetjük párhuzamosan.

Ha valaki megkérné, hogy hasonlítsam össze a főszereplőket, azt mondanám, olyan, mint két rajz. Csak éppen az egyiket egy rajz szakos hallgató, a másikat pedig egy 3 éves kisgyerek készítette, aki éppen most tanulja, hogyan kell a ceruzát megfogni. Teljesen kidolgozatlan, komolytalan, számomra életidegen volt, nem csak a lány, hanem innentől kezdve az egész történet, arról nem is beszélve, hogy Melody önmagát cáfolta meg minden viselkedésével és cselekedetével. Ehhez jön még a zenei kiadó és a tagok közti viszony, az igazgató számomra váratlan és furcsa reakciói a fiúk botrányaira és szabályszegéseire. Ezek nagyon elvették tőlem az élethű érzést, így élvezni se tudtam az olvasását. Egyes részeknél kínosan nevettem, teljesen olyan volt, mintha egy fanfictiont olvasnék a wattpadon, a megfogalmazása is gyengébb volt a vártnál. A helyesírási hibákról nem is beszélve. Persze, előfordul a legprofibb íróknál is egy-egy gépelési hiba, de itt túl sok volt, nem csak a magyar, hanem a koreai szavak tekintetében is, ami itt külön figyelmet igényelt volna.

Ez sajnos a vége felé még jobban felerősödött bennem, ugyanis ahogy az események felgyorsultak, úgy lett hirtelen összecsapott, követhetetlen és értelmetlen vége. Egyetlen kérdés cikázott a fejemben az utolsó oldal elolvasása után: „Most akkor mi van?”.

Persze, lehet azt mondani, hogy fiktív, de ahogy a borítón levő fiú, úgy a kultúra és problémák is, mely köré a történet íródott, mind léteznek, ezzel pedig átlépte a fikció és a valóság közti vékony határvonalat. Szubjektív módon ábrázol egy olyan világot, amit magunk, rajongók sem ismerünk igazán, egy laikus olvasó pedig végképp nem. Ebből szoktak születni a tévképzetek és előítéletek.

Talán fanfictionként megállná a helyét egy lelkes rajongó blogján, de így, mint „könyv”, egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet és nem hiszem, hogy többször el fogom olvasni.