Hát a könyv borítóján lévő vélemény az én véleményemet egyáltalán nem tükrözi a sztoriról, de már a legelején sem. Nekem ez a könyv mindvégig keserédes volt, sőt. Inkább keserű, mint édes, de egyébként nagyon jó egyveleget alkotott az, hogy két ennyire megviselt, keserű lelket az élet egymáshoz rendelt, hogy együtt egy édes dolgot készítsenek, és ezzel együtt tanultak egymástól, önmagukról, az életről.
A néni nehéz sorsa rohadt szomorúvá tett engem, szinte fájdalmas volt olvasni azokat a sorokat, hogy mit tettek velük, akik ebben a betegségben szenvedtek, mennyire elvoltak zárva a külvilágtól, gyakorlatilag teremtettek maguknak egy új világot, és mindenre találtak egy-egy embert, aki valamiben jó volt. Azt mondta a néni, hogy muszáj volt, csak így tudták túlélni, egymásra támaszkodva, hiszen csak önmagukra, meg az ott lakókra számíthattak. Jó volt olvasni, ahogy beszélt a férjéről, szeretetteljes volt, és olyan igazi volt az egész. Szeretném azt hinni, hogyha ez a betegség nem övezte volna az életüket, a sors valahogy akkor is egymáshoz sodorta volna őket.
Szentaró (fúj magyar fordítás) mint karakter, annyira nem nyűgözött le. Mondjuk a könyv érezhetően elsősorban a nénit akarta megkedveltetni az olvasóval; de már a puszta tény is elég hozzá, hogy a néni nem egy utolsó bunkó faszkalap senkiházi, mint az itteni oregemberek 80 százaléka xd. De visszatérve a férfi karakterre, valamiért már a legelején borzasztóan sajnáltam őt. Valami nyomta a lelkem vele kapcsolatban, valami feldolgozhatatlan, kimondatlan, amit az ember nem tud csak úgy egyről a kettőre megemészteni. Sajnáltam, hogy meghalt az anyja, miközben O börtönben volt. Sajnáltam, hogy író akart lenni, de nem jött össze az álma. Sajnáltam, hogy kinda alkoholista volt, mert amúgy nem ilyen élet várt rá, de ilyenné teremtette. Azokat a részeket, ahol együtt voltak a nénivel nagyon jó volt olvasni. Igazi felüdülés volt, ahogy a cseresznyefa váltakozásával hozta össze az író a kettejük egyre inkább mélyülő barátságát. Ahogy a néni diktált, Szentaró pedig beadta a derekát, merthát tudta jol, hogy valamit nagyon tud a néni, hiszen mégiscsak 50 éve csinálta a pasztát.
Már a második fejezetnél éreztem, hogy a néni meg fog halni; lehet emiatt is volt nekem ennyire keserű olvasni. Egy kicsit az olvasási élményemből ez elvett, merthát nem csak akkor lehet írni valami megindító történetet, ha a végén valaki meghal... Számomra sokkal nagyobbat ütött volna, ha a végén mondjuk még a néni annyiban segít Szentarónak, hogy elindítanak egy saját üzletet, ahol van benne egy kicsi néni Ő is, ötvözve a kettejük ízlésvilágát. Ha egy kicsit tovább olvashattam volna, hogy a férfi lassal kilábal az alkoholból, meg a sínylődő életéből. Ezek azért nekem hiányoztak belőle.
De sosem fogom elfelejteni a kettejük barátságát. Meg azt az érzést a lelkemben, amikor a néni a betegségéről és a helyről beszélt, ami sok-sok éven keresztül az otthona volt. Hogy elveszítette a családját 14 évesen. Hogy úgy tekintett az ott lakó emberekre, mintha a családja lenne. Meg ahogyan hozzáállt az egészhez, nagyon tiszteletreméltó. Hogy milyen erős maradt és nem adta fel. Csodálatos néni karakter, megható történettel, megindító barátsággal.
Csak úgy győzhetjük le az akadályokat, hogy úgy élünk, mintha már felülemelkedtünk volna rajtuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése