Benjamin Alire Sáenz – Életem kifürkészhetetlen logikája

 

Hű. Egy kicsit szótlan vagyok most ezzel a könyvvel kapcsolatban, nehéz összeszedni a gondolataimat róla. Ez az a féle olvasmány volt, aminek már az előszavától kezdve tudtam, hogy imádni fogom, hogy csodálatos lesz. És tényleg csodálatos volt.

Amit az előzőleg olvasott könyvekben hiányoltam tartalmi szempontból, azt most ezerszeresen kaptam vissza, ugyanis ebben annyi csodálatos gondolat, olyan mélység volt, amiről borzasztó nehéz beszélni, akár csak kiemelni egy-egy részt, ami tetszett, mert konkrétan nem is tudok megnevezni egyet. Hihetetlen mélységű, rengeteg érzelem volt benne, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyet olvastam, ez egy igazi kincs.

 

És ekkor éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon. Az a helyzet a könnyekkel, hogy olyan csendesek tudnak lenni, mint a sivatagi égre beúszó felhők. Másrészről kissé elszorult tőlük a szívem.

 

Ezt a könyvet igazából nem is én választottam, hanem kettőt odaadtam mamának a Libriben, hogy válasszon nekem, melyiket vegyük meg, és ez lett. Nem csak a borítója és címe fogott meg, hanem az is, hogy fiú szemszögből van írva, amit külön nagyon szeretek, valahogy jobban szeretek így olvasni. A történetet Salvadoron gondolatain keresztül olvastam, akit a meleg apukája örökbefogadott, vagyis igazából egész életében mellette volt, mert a fiú anyukájának volt a legjobb barátja, csak sajnos az anyuka korán meghalt, de úgy alakították, hogy hozzá kerülhessen. Így Salvador tulajdonképpen egész életében azzal a személlyel nőhetett fel, akit az apukájának tekint, még ha nem is vérszerinti.

 

Talán ha az a férfi nevel fel, akinek a génjeit örököltem, akkor teljesen más srác lettem volna. (…) Csakhogy engem apu nevelt fel, az a férfi, aki a szobámban ült, és felkapcsolta a lámpát. Ő szelídített meg azzal a sok szeretettel, ami benne él.

 

Salvador személyisége annyira tetszett nekem, nagyon megszerettem. Hihetetlenül rendes és érzelmes fiú, olyan gondolatokkal és kérdésekkel, ami szerintem nagyon ritka manapság, hogy megfordulnak egy fiatal, pláne fiú fejében. Nagyon tetszett benne, hogy keresi önagát, hogy nem félt kérdezni, hogy nyitott volt az apukájával, hogy ennyire védte azokat, akik számára fontosak. Nála tényleg legelső helyen volt a család. Lehet, hogy nem nézett ki mexikóinak, de lélekben igen is annak vallotta magát.

 

– Talán nem mindig tudjuk, mi rejlik bennünk.

– Így van – mondta. – Szerintem sok minden rejtőzhet bennünk.

– Talán jobb, ha ezek a dolgok rejtve maradnak – jegyeztem meg.

 

Imádtam Salvador és az apukája közti kapcsolatot. Vincente karaktere, a személyisége, az életről való felfogása, hihetetlen volt, azt kívántam, bárcsak nekem is ilyen lenne az apukám. Vajon hányszor fogok ilyet gondolni könyvszereplőkről? Hihetetlen volt, hogy mennyire bölcs, mennyi szeretet van benne és higgadtság, hogy amikor Sal nem helyesen cselekedett vagy verekedésbe keveredett, azt sohasem szidással bűntette, hanem beszélgettek. Őszintén érdekelte, hogy mi zajlik a fia lelkében, és ez nagyon gyönyörű volt számomra.

 

Apu olyan, mint ez a folyó. Sokaknak hoz vizet. Főleg nekem, de Samnek is.

 

Az egyik kedvencem a könyvből azok a részek voltak, amikor Salvador és az apukája, Vincente a ház udvarának a lépcsőjén ültek és beszélgettek, vagy amikor a labdával dobálgattak egymásnak. Az egyik beszélgetésük alkalmával megkérdezte az apukájától, hogy hisz-e Istenben, és erre annyira szépen felelt Vincente, csak sajnos nem találtam meg az idézetet utólag, így nem tudtam kiírni, de az volt a kedvencem a beszélgetéseikből. A feltétlen szeretet, és az, hogy igazi csodának tartja Salvadort, elképesztő volt. Amennyire elgondolkodtattak és gyönyörködtettek ezek a beszélgetések, úgy lettem ezekbe kicsit szerelmes is. Elképesztő lehet ezt megtapasztalni. Olyan kapcsolat volt köztük, ahova nem kellettek mindig a szavak, valahogy anélkül is megértették egymást. És ez nagyon különleges volt.

 

– Talán maguk az emberek a mennyország, apu. Legalábbis egyesek. Te, Sam és Fito. Talán ti mind azok vagytok. Talán mindenki maga a mennyország, csak nem tudunk róla.

 

A másik kedvencem az Salvador, Sam és Fito barátsága. Eleinte Sal és Sam voltak kettesben, ekkor még azt hittem, hogy a fiú szerelmes a lányba, de nem erről volt szó, lehet, hogy vonzódott hozzá, de inkább mindig is a nővére volt számára, a szeretet sokkal erősebb volt köztük, mint azt ide le lehetne írni. Tetszett, hogy Sam ilyen heves, irányító típus volt, aki azt gondolta, hogy aki hozzá tartozik, annak minden dolga rá is tartozik. Ez egy részről lehet nagyon idegesítő valakinek, de ez is egy jele volt a törődésének. Erősebb volt a személyisége, mint Salvadornak, de volt gyengéd, sebezhető része is. Pont ezért voltak ők olyan különleges, de furcsa páros. Tudták, hogy mire van szüksége a másiknak, és ha azt Sam néha kicsit erőszakosan is, de mindig megadták egymásnak és ott voltak mindig, amikor szükség volt.

 

Sam: Hol az otthon?

Én: Leszek én az otthonod

 

Nagyon tetszettek a szokásaik, például a „Mi lenne, ha…” játékuk, vagy a „ANSZ = A nap szava” játék. Ezekkel is találtak egy módot arra, hogy egyszerűen, de lényegre törően ki tudják fejezni az érzéseiket, gondolataikat a másiknak. Szerintem ez nagyon fontos a barátságban, hogy legyen benne ilyen mélység is, ahol nem félnek megosztani azt a másikkal, amikor félnek, vagy szomorúak, vagy boldogok. És az övék ilyen volt.

 

– Mi lenne, ha sosem találkoztunk volna?

(…)

– Ha sosem találkoztunk volna, akkor csak három évszak lenne.

 

– Örökre emlékezni fogok az arckifejezésedre. Ismertél. Észrevettél. Mindig így volt. És azt hiszem, ez az, amire mindenki vágyik. Ezért szeret Fito átjönni ide. Egész életében láthatatlan volt. És most hirtelen láthatóvá vált. Észrevenni valakit. Tényleg észrevenni és ismerni. Ez a szeretet.

– Tudod, mi még a szeretet? – kérdeztem. – Egy barát, aki felpofoz, amikor arra van szükséged.

 

Nagyon szomorú volt, hogy milyen nehézségekkel kellett küzdeniük a szereplőknek. Fito, akinek az egész élete a túlélésről szólt, akinek az anyukája drogfüggő, és kirakta a fiát otthonról. Ezt az idézetet Fito írta a naplójába, a saját érzéseiről, az életéről. Csodálatos gondolatai voltak, nagyon okos és értelmes, tehetséges fiú volt, mégis folyton magát szapulta. Azt mondta, hogy ezzel tanulta meg túlélni a napokat az utcán, a rossz emberek közt. Nagyon örültem, hogy végül Salvadorékhoz került, és ezzel egy jobb élete kezdődhetett.

 

A távolban vihar közeleg, a sötét felhők és a villámok a horizonton felém tartanak. Várom és várom és várom a vihart. És amikor megérkezik, az eső elmossa a rémálmokat és az emlékeket. És már nem félek.

 

Sam, akinek sose volt igazi anya-lánya szeretetkapcsolata az anyukájával, mert fontosabb volt neki a pasizás, minthogy igazi anyaként gondoskodjon a lányáról. De igazából szerette Samet, és ő is szerette az anyukáját, mégis zavart és felhúzott, hogy ilyen érdektelen és felelőtlen volt az anyja, hogy nem volt személyesen alkalma elmondani már Samnek, hogy szereti.

 

Ekkor már én is sírtam. Nem heves zokogással, de azért mégis. Lágyan, mintha bensőm egy csendes, lágy részéből érkezne, ami jobb, mint az a kemény része, ami arra ösztönöz, hogy ökölbe szorítsam a kezem.

Talán a folyót a könnyeink alkotják. Az enyém és Saméi.

Talán mindenki könnye alkotja. Mindenkié, aki valaha elveszített valakit. Mindezek a könnyek duzzadtak folyóvá.

 

A másik kedvencem a könyvből azok a jelenetek voltak, amikor Salvador a nagymamájával, mimóval volt, amikor beszélgettek, emlékeztek, nevettek, főztek, imádkoztak, amikor együtt lapozgatták a fényképalbumot, amit Salvador készített neki karácsonyra. Ez a kapcsolat köztük annyira különleges volt és csodálatos, amennyire csak nagymama és unokája kapcsolata lehet. Csodálatos ember volt a mimója, és annyire szomorú és kegyetlen volt, hogy el kellett mennie. Ezek az együtt töltött idők, az elengedés gondolatai, Salvador érzései voltak azok, amik a legfájdalmasabbak és a legmélyebbek is voltak. Miért nem élhet örökké? Jobban szüksége van rá neki, mint Istennek, miért viszi el tőle? Miért, miért, miért? Ezekre a kérdésekre soha nem lehet megfelelő válasz. Ezekbe a részekbe, akármennyire is szerettem volna, mégsem tudtam annyira belevinni magam, azt hiszem próbáltam megóvni magam attól, hogy igazán belegondoljak és beleérezzek ebbe, amin Salvadornak és mindenkinek keresztül kellett mennie. Mi lesz majd, amikor nem lesz? Megható volt, de még nem készültem fel arra, hogy mélyebben beleengedjem ezeket az érzéseket a lelkembe. Erre soha nem is lehet megfelelően felkészülni, főleg, ha a legfontosabb személy számunkra a nagymamánk. Engem arra hívott ez, hogy igyekezzek a lehető legtöbb minőségi időt vele tölteni, mert ez az, amiből sohase tudhatjuk, hogy mennyink van, de mindig csak fogy: idő.

 

Apu azt mondta, mimó mindig velünk lesz. És anyu, ő is velem lesz. Ez már csak így van, ha szeretsz valakit. Mindenhová magaddal viszed – akár élnek, akár nem.

 

Ez volt a kedvenc idézetem mind közül, mert így még sosem gondoltam a nevetésre, és nagyon különleges volt így olvasni róla:

 

Apu, a bácsikáim és a nénikéim – ha egyvalamihez értenek, akkor az a nevetés. Apu szerint ez csak a bátorság tettetése, amit úgy hív: éneklés a sötétben. Hát, végül is, ha valaki fél, akár énekelhet is. Nem lesz mindig reggel, egyszer ismét leszáll az éj. A nap felkel, aztán lemegy. És akkor megint sötétben találod magad. Ha nem énekelnél, elnyelne a csend és a sötét.

 

Nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, rengeteg érték és kincs van benne, amit nem is elég egyszer meglátni, ahhoz, hogy igazán meg lehessen érteni, többször el kell olvasni, és az életben kell ezeket alkalmazni, és én is erre fogok törekedni. Csodálatos történet volt. Talán a legfontosabb tanulsága az egésznek az ebben az idézetben van megfogalmazva:

 

– Az élet olykor nehéz. Tudom, milyen nehéz lehet. – Aztán hozzátette:

– Déjate querer.

Hagyd, hogy szeressenek.

Tamara Ireland Stone – Time After Time: Időtlen Idő

 

 

Ez a könyv az Elválaszt az idő folytatása volt, ami Bennett szemszögébe vitt át, és három hónappal azután vette fel a történet fonalát, hogy visszadobta őt az idő a saját évébe, 2012-be.

Még mindig nagyon szeretem ezeket az időutazós témájú dolgokat, és az nagyon tetszett ebben, hogy a fiú oldalról is olvashattam mert az valahogy nekem mindig jobban tetszik, különlegesebb és érdekesebb, talán mert kicsit úgy érzem, beleláthatok egy férfi fejébe, amit nem ismerek, noha a történetet nő írta. Ez furcsa, de azért szeretek így olvasni, szóval ennek örültem. Ez a könyv is az előzőhez hasonlóan könnyed volt, vittek magukkal a sorok és az oldalak, és ha nem kellett volna félretennem vagy három hétre az egyetem miatt, akkor maximum két nap alatt ki is olvastam volna, de így három-négy nap lett összesen, de sok köztes kihagyott nappal, viszont ugyanolyan jól fel tudtam venni a madzagot, ahogyan Bennett is. :D

És ahogyan az első kötetben, ebben sem lett több olyan gondolat vagy mélyebb párbeszéd, ami úgy nagyon megragadott volna, most is azt tudom mondani, hogy itt a cselekmények voltak a hangsúlyosak, és kicsit emelte a történet izgalmát, hogy Bennett elkezdett baleseteket újraírni, hogy megmentse ártatlan emberek letét, tehát visszament néhány nappal vagy órával korábbra, hogy megváltoztasson valamit, amivel megelőzheti a balesetet, de legalább a tragédiát. És mennyire ironikus is, hogy ő segített, de mégis neki kellett szenvednie egy idő után a borzalmas migréntől, és egyszer volt, hogy huszonkét óráig nem tért magához, és azt sem tudta, hogy a tér-időben éppen hol volt. Nagyon tetszett az, hogy ilyen nehézségeket belevitt az írónő Bennett számára, tudtam érte izgulni, aggódni, illetve nagyon érzékletesen adta át az ő fájdalmát, érzéseit, kétségbeesését, nagyon tetszett ez a könyvben.

Az egyik kedvenc részem az volt, amikor Sammel, a legjobb barátjával ment el Bennett sziklát mászni, de biztosítás nélkül, és mikor majdnem a hegy tetejére ért, megcsúszott, majdnem lezuhan, de Sam éppen elkapta, felsegítette, és nem lett semmi baj szerencsére. De ott akkor a tetőn ráébredt Bennett, hogy mennyire tévedett azzal kapcsolatban, hogy az igazi idejében, az otthonához nem köti semmi, nincs állandó személy az életében a szülein kívül, mert Sam számára mindig is az volt, csak ő volt az, aki a titkokkal távolságot vert közéjük.

A másik, ami tetszett, az az elhatározás és kitartás, ami Annéban és Bennettben volt, hogy megtalálják a módot, hogy együtt lehessenek, még ha ez alapvetően szembe megy a természet törvényeivel. Mikor Bennett elbizonytalanodott, Anna mindvégig tartotta magát a szavához, bízott a fiúban, szerette és nem adta fel, végig küzdött, hogy megértesse vele, csakis vele képzeli el a jövőjét. És olyan jó volt, hogy végül Bennett is belátta ezt, még ha ehhez meg is kellett néznie a lány jövőjét, de rájött, éppen önmaga az, aki a célja, vagyis Annával közös jövőjük elé gördít ezzel akadályokat, és ráébredt, hogy mellette van a helye, és képes ott maradni akkor is, ha ehhez egész életében az időben kell ugrálnia, de a lényeg, hogy ő ketten együtt legyenek. :’)

 

– Mindenbe szerelmes vagyok veled kapcsolatban.

Hirtelen beszívom a levegőt, és amikor a szemébe nézek, olyasmit látok, amit egy ideje már nem vettem észre… Őszinte megértést.

 

Nagyon tetszett ez a könyv, kikapcsolt és szórakoztatott, és most pont erre volt szükségem a fárasztó hetek után.