Hű. Egy kicsit szótlan vagyok
most ezzel a könyvvel kapcsolatban, nehéz összeszedni a gondolataimat róla. Ez
az a féle olvasmány volt, aminek már az előszavától kezdve tudtam, hogy imádni
fogom, hogy csodálatos lesz. És tényleg csodálatos volt.
Amit az előzőleg olvasott
könyvekben hiányoltam tartalmi szempontból, azt most ezerszeresen kaptam
vissza, ugyanis ebben annyi csodálatos gondolat, olyan mélység volt, amiről
borzasztó nehéz beszélni, akár csak kiemelni egy-egy részt, ami tetszett, mert
konkrétan nem is tudok megnevezni egyet. Hihetetlen mélységű,
rengeteg érzelem volt benne, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyet
olvastam, ez egy igazi kincs.
És ekkor éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon. Az a helyzet a könnyekkel, hogy olyan csendesek tudnak lenni, mint a sivatagi égre beúszó felhők. Másrészről kissé elszorult tőlük a szívem.
Ezt a könyvet igazából nem is én
választottam, hanem kettőt odaadtam mamának a Libriben, hogy válasszon nekem,
melyiket vegyük meg, és ez lett. Nem csak a borítója és címe fogott meg, hanem
az is, hogy fiú szemszögből van írva, amit külön nagyon szeretek, valahogy jobban
szeretek így olvasni. A történetet Salvadoron gondolatain keresztül olvastam, akit a
meleg apukája örökbefogadott, vagyis igazából egész életében mellette volt,
mert a fiú anyukájának volt a legjobb barátja, csak sajnos az anyuka korán
meghalt, de úgy alakították, hogy hozzá kerülhessen. Így Salvador tulajdonképpen egész életében azzal a személlyel nőhetett
fel, akit az apukájának tekint, még ha nem is vérszerinti.
Talán ha az a férfi nevel fel, akinek a génjeit örököltem, akkor teljesen más srác lettem volna. (…) Csakhogy engem apu nevelt fel, az a férfi, aki a szobámban ült, és felkapcsolta a lámpát. Ő szelídített meg azzal a sok szeretettel, ami benne él.
Salvador személyisége annyira
tetszett nekem, nagyon megszerettem. Hihetetlenül rendes és érzelmes fiú, olyan
gondolatokkal és kérdésekkel, ami szerintem nagyon ritka manapság, hogy
megfordulnak egy fiatal, pláne fiú fejében. Nagyon tetszett benne, hogy keresi
önagát, hogy nem félt kérdezni, hogy nyitott volt az apukájával, hogy ennyire
védte azokat, akik számára fontosak. Nála tényleg legelső helyen volt a család.
Lehet, hogy nem nézett ki mexikóinak, de lélekben igen is annak vallotta magát.
– Talán nem mindig tudjuk, mi rejlik bennünk.
– Így van – mondta. – Szerintem sok minden rejtőzhet bennünk.
– Talán jobb, ha ezek a dolgok rejtve maradnak – jegyeztem meg.
Imádtam Salvador és az apukája
közti kapcsolatot. Vincente karaktere, a személyisége, az életről való felfogása,
hihetetlen volt, azt kívántam, bárcsak nekem is ilyen lenne az apukám. Vajon
hányszor fogok ilyet gondolni könyvszereplőkről? Hihetetlen volt, hogy mennyire
bölcs, mennyi szeretet van benne és higgadtság, hogy amikor Sal nem helyesen
cselekedett vagy verekedésbe keveredett, azt sohasem szidással bűntette, hanem
beszélgettek. Őszintén érdekelte, hogy mi zajlik a fia lelkében, és ez nagyon gyönyörű
volt számomra.
Apu olyan, mint ez a folyó. Sokaknak hoz vizet. Főleg nekem, de Samnek is.
Az egyik kedvencem a könyvből
azok a részek voltak, amikor Salvador és az apukája, Vincente a ház udvarának a
lépcsőjén ültek és beszélgettek, vagy amikor a labdával dobálgattak egymásnak. Az
egyik beszélgetésük alkalmával megkérdezte az apukájától, hogy hisz-e Istenben,
és erre annyira szépen felelt Vincente, csak sajnos nem találtam meg az
idézetet utólag, így nem tudtam kiírni, de az volt a kedvencem a
beszélgetéseikből. A feltétlen szeretet, és az, hogy igazi csodának tartja
Salvadort, elképesztő volt. Amennyire elgondolkodtattak és gyönyörködtettek ezek
a beszélgetések, úgy lettem ezekbe kicsit szerelmes is. Elképesztő lehet ezt
megtapasztalni. Olyan kapcsolat volt
köztük, ahova nem kellettek mindig a szavak, valahogy anélkül is megértették
egymást. És ez nagyon különleges volt.
– Talán maguk az emberek a mennyország, apu. Legalábbis egyesek. Te, Sam és Fito. Talán ti mind azok vagytok. Talán mindenki maga a mennyország, csak nem tudunk róla.
A másik kedvencem az Salvador,
Sam és Fito barátsága. Eleinte Sal és Sam voltak kettesben, ekkor még azt
hittem, hogy a fiú szerelmes a lányba, de nem erről volt szó, lehet, hogy
vonzódott hozzá, de inkább mindig is a nővére volt számára, a szeretet sokkal
erősebb volt köztük, mint azt ide le lehetne írni. Tetszett, hogy Sam ilyen heves,
irányító típus volt, aki azt gondolta, hogy aki hozzá tartozik, annak minden
dolga rá is tartozik. Ez egy részről lehet nagyon idegesítő valakinek, de ez
is egy jele volt a törődésének. Erősebb volt a személyisége, mint Salvadornak, de
volt gyengéd, sebezhető része is. Pont ezért voltak ők olyan különleges, de
furcsa páros. Tudták, hogy mire van szüksége a másiknak, és ha azt Sam néha
kicsit erőszakosan is, de mindig megadták egymásnak és ott voltak mindig,
amikor szükség volt.
Sam: Hol az otthon?
Én: Leszek én az otthonod
Nagyon tetszettek a szokásaik,
például a „Mi lenne, ha…” játékuk, vagy a „ANSZ = A nap szava” játék. Ezekkel
is találtak egy módot arra, hogy egyszerűen, de lényegre törően ki tudják
fejezni az érzéseiket, gondolataikat a másiknak. Szerintem ez nagyon fontos a
barátságban, hogy legyen benne ilyen mélység is, ahol nem félnek megosztani azt
a másikkal, amikor félnek, vagy szomorúak, vagy boldogok. És az övék ilyen
volt.
– Mi lenne, ha sosem találkoztunk volna?
(…)
– Ha sosem találkoztunk volna, akkor csak három évszak lenne.
– Örökre emlékezni fogok az arckifejezésedre. Ismertél. Észrevettél. Mindig így volt. És azt hiszem, ez az, amire mindenki vágyik. Ezért szeret Fito átjönni ide. Egész életében láthatatlan volt. És most hirtelen láthatóvá vált. Észrevenni valakit. Tényleg észrevenni és ismerni. Ez a szeretet.
– Tudod, mi még a szeretet? – kérdeztem. – Egy barát, aki felpofoz, amikor arra van szükséged.
Nagyon szomorú volt, hogy milyen
nehézségekkel kellett küzdeniük a szereplőknek. Fito, akinek az egész élete a
túlélésről szólt, akinek az anyukája drogfüggő, és kirakta a fiát otthonról. Ezt az idézetet Fito írta a naplójába, a saját érzéseiről, az életéről. Csodálatos gondolatai voltak, nagyon okos és értelmes, tehetséges fiú volt, mégis folyton magát szapulta. Azt mondta, hogy ezzel tanulta meg túlélni a napokat az utcán, a rossz emberek közt. Nagyon örültem, hogy végül Salvadorékhoz került, és ezzel egy jobb élete kezdődhetett.
A távolban vihar közeleg, a sötét felhők és a villámok a horizonton felém tartanak. Várom és várom és várom a vihart. És amikor megérkezik, az eső elmossa a rémálmokat és az emlékeket. És már nem félek.
Sam, akinek sose volt igazi anya-lánya
szeretetkapcsolata az anyukájával, mert fontosabb volt neki a pasizás, minthogy
igazi anyaként gondoskodjon a lányáról. De igazából szerette Samet, és ő is
szerette az anyukáját, mégis zavart és felhúzott, hogy ilyen érdektelen és felelőtlen
volt az anyja, hogy nem volt személyesen alkalma elmondani már Samnek, hogy szereti.
Ekkor már én is sírtam. Nem heves zokogással, de azért mégis. Lágyan, mintha bensőm egy csendes, lágy részéből érkezne, ami jobb, mint az a kemény része, ami arra ösztönöz, hogy ökölbe szorítsam a kezem.
Talán a folyót a könnyeink alkotják. Az enyém és Saméi.
Talán mindenki könnye alkotja. Mindenkié, aki valaha elveszített valakit. Mindezek a könnyek duzzadtak folyóvá.
A másik kedvencem a könyvből azok
a jelenetek voltak, amikor Salvador a nagymamájával, mimóval volt, amikor
beszélgettek, emlékeztek, nevettek, főztek, imádkoztak, amikor együtt
lapozgatták a fényképalbumot, amit Salvador készített neki karácsonyra. Ez a
kapcsolat köztük annyira különleges volt és csodálatos, amennyire csak nagymama
és unokája kapcsolata lehet. Csodálatos ember volt a mimója, és annyire szomorú
és kegyetlen volt, hogy el kellett mennie. Ezek az együtt töltött idők, az
elengedés gondolatai, Salvador érzései voltak azok, amik a legfájdalmasabbak és
a legmélyebbek is voltak. Miért nem élhet örökké? Jobban szüksége van rá
neki, mint Istennek, miért viszi el tőle? Miért, miért, miért? Ezekre a
kérdésekre soha nem lehet megfelelő válasz. Ezekbe a részekbe, akármennyire is
szerettem volna, mégsem tudtam annyira belevinni magam, azt hiszem próbáltam
megóvni magam attól, hogy igazán belegondoljak és beleérezzek ebbe, amin
Salvadornak és mindenkinek keresztül kellett mennie. Mi lesz majd, amikor
nem lesz? Megható volt, de még nem készültem fel arra, hogy mélyebben
beleengedjem ezeket az érzéseket a lelkembe. Erre soha nem is lehet megfelelően
felkészülni, főleg, ha a legfontosabb személy számunkra a nagymamánk. Engem arra
hívott ez, hogy igyekezzek a lehető legtöbb minőségi időt vele tölteni, mert ez
az, amiből sohase tudhatjuk, hogy mennyink van, de mindig csak fogy: idő.
Apu azt mondta, mimó mindig velünk lesz. És anyu, ő is velem lesz. Ez már csak így van, ha szeretsz valakit. Mindenhová magaddal viszed – akár élnek, akár nem.
Ez volt a kedvenc idézetem mind közül,
mert így még sosem gondoltam a nevetésre, és nagyon különleges volt így olvasni
róla:
Apu, a bácsikáim és a nénikéim – ha egyvalamihez értenek, akkor az a nevetés. Apu szerint ez csak a bátorság tettetése, amit úgy hív: éneklés a sötétben. Hát, végül is, ha valaki fél, akár énekelhet is. Nem lesz mindig reggel, egyszer ismét leszáll az éj. A nap felkel, aztán lemegy. És akkor megint sötétben találod magad. Ha nem énekelnél, elnyelne a csend és a sötét.
Nagyon örülök, hogy elolvastam
ezt a könyvet, rengeteg érték és kincs van benne, amit nem is elég egyszer
meglátni, ahhoz, hogy igazán meg lehessen érteni, többször el kell olvasni, és
az életben kell ezeket alkalmazni, és én is erre fogok törekedni. Csodálatos
történet volt. Talán a legfontosabb tanulsága az egésznek az ebben az idézetben
van megfogalmazva:
– Az élet olykor nehéz. Tudom, milyen nehéz lehet. – Aztán hozzátette:
– Déjate querer.
Hagyd, hogy szeressenek.

