Annyira szeretem ezt a könyvekben. Nem csak az olvasás élményét adják, vagy kiragad a valóságból és egy messzi, ismeretlen helyre visz, más emberek bőrébe bújtat, hanem azt az érzést is átélteti velem, mely talán a legigazabb és legbonyolultabb, mindenki életében jelen van, valamilyen formában. Szeretet, szerelem. Egy kicsit mindig beleszeretek a főszereplő fiúba, van, hogy kettőbe.
Autumn szemszögéből nézve a dolgokat kezdetben sem volt minden egyszerű, aztán tovább bonyolódott minden. Egy könyvtárba bezárva lenni három napon keresztül? Az tényleg egy valóra vált álom, legalábbis nekem az lenne. Vajon én hogy reagáltam volna azokban a helyzetekben? Egyáltalán történnek ilyenek a valóságban is? (Egyszer tényleg kipróbálnám.)
A következő kérdés: Hol vannak ezek a fiúk, akik a történetben szerepelnek? Létezik egy Jeff, aki a nehéz helyzetekben is tud mosolyogni és viccet csinálni, csakhogy a lány is jól érezze magát és megnyugodjon? Vagy Dax, aki olyan, mint egy rejtvény, de ahhoz, hogy megfejtse, elengedhetetlen, hogy közelebb kerüljön hozzá? Ha a valóság csak kicsit is ilyen, mint a könyvben, akkor nem tudom elképelni, hogy fogja a szívem túlélni azt a megterhelést. Van egy határ, amin felül már nem lehet jobban beleesni valakibe? Minden oldallal egyre magasabbra kúszik az a skála, és amikor éppen kitörne, vége. Utolsó oldal. És az ismerős „én ezt nem hiszem el, hogy vége” érzés. Valahol csak lennie kell egy második résznek, mert nekem nem volt ennyi elég. Kéne egy szabály, ami megmondja, hogy egy romantikus regényben meddig fokozhatók az érzelmek, így az olvasókat az esetleges szívproblémáktól meg lehetne védeni.
Számomra lehet, már remény sincs, mert most mindennél jobban megszeretném érezni annak a bizonyos pulcsinak az illatát.
"Meleg kezét a fülemre tette. Válaszképp lábujjhegyre álltam. A testéből áradó meleg szétáramlott bennem. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok a boldogságtól."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése