Luxuslakás ingyen és mellé extra fizetés, hogy New York legelegánsabb, legkülönlegesebb épületében egy csodás apartmanra vigyázz – Jules számára szinte égi szerencse az álláshirdetés. Csupán néhány szabályt kell betartania, miután beköltözött:
- tilos látogatót fogadnia;
- tilos éjszakára üresen hagynia az apartmant;
- tilos beszélgetnie a gazdag, híres lakókkal;
- és tilos posztolnia az ingatlanról.
Aztán Jules összeismerkedik Ingriddel, aki egy másik luxuslakásra vigyáz ugyanebben az elegáns épületben. Ingrid szerint itt senki és semmi nem az, aminek látszik. És Ingrid másnapra eltűnik…
Nemsokára kiderül, nem Ingrid volt az első, akinek nyoma veszett a lakók közül.
Kettős érzés van bennem a könyvet illetően, mert amennyire érdekesen és jól indult, annyira múlt el a lelkesedésem a közepe felé. Sajnos ez jellemző a legtöbb konyvre/sorozatra, amit nézek illetve néztem, hogy a közepén kifogyott belőle a kraft, vagy legalábbis engem nem sikerült levenniük a lábamról, persze ez gondolom emberfüggő. Mégis muszáj voltam a tartalomleírást is idemásolni, mert eddig ez az a könyv, ami a legjobban felkeltette az érdeklődésem a tartalomleírás alapján.
Néha olyan moodba kerültem a csajtól, hogy már-már egészen kellemetlen volt olvasni, hogy az ő életének az a bizonyos szakasza mennyire hasonlít az én szakaszomhoz, és még abban is egyeztünk, hogy realista személyiség, nem társaságkedvelő és stb. Az mondjuk kifejezetten tetszett, hogy Ő volt kiragadva egyedüli főkarakterként, a többiek meg hozzátették, amit kellett nekik. Az is tetszett, hogy nem volt olyan naiv, hogy ne gondoljon erre meg arra, amikor a lehetséges elkövetőkön gondolkodott. Végre vagány csaj volt egy karakter, következetes és intelligens.
Biztosan akad, aki engem hibáztat az egészért. Hogy nekem kellett volna tartalékokról gondoskodni, félretenni, mondjuk, háromhavi fizetésemet, ahogy azt a szakértők szokták tanácsolni. A legszívesebben persze behúznék azoknak, aki ilyen tanácsokat osztogatnak. Tuti, hogy még soha nem volt olyan állásuk, amiben csak annyit kerestek, amennyi épp elég volt a lakbérre, a számlákra meg a kajára. Még sohasem szteppeltek a bankautomata előtt éjfélkor, várva azt a pillanatot, amikor automatikusan átutalják az ember fizetését, mert nem volt egy fillér se a pénztárcájukban. Kajára. Velük még sohasem fordult elő, hogy a kártyájukat visszautasította volna az étterem vagy a bevásárlóközpont terminálja, miközben az ember ott áll megszégyenülten a pénztárosok és pincérek szemrehányó tekintetének kereszttüzében. Mert ez is olyan dolog, amit az emberek többsége egyáltalán nem ért.
A helyében én is elvallaltam volna ezt a munkát. Bár igen, ha valamit megtanultam ebben a nyomorult életben az az, hogy a legszebb almának is lehet rohadt belseje. Sok szempontból buzlott ez a munka, viszont akkor, abban a kiszolgáltatott helyzetben nem volt más választása Julesnak, úgyhogy ez egy teljesen elfogadható döntés volt. Aztán amikor történtek a dolgok már nem értettem, hogy miért nem menekül, mert bárhol jobb lett volna, mint ott, és ezt ő is érezte a szíve mélyén. Hát girl, a női megérzés sosem hazudik. Azt viszont nem vágtam, hogy ennyire okos és analitikus meg minden, és akkor hogy nem esett már le neki a legelején, hogy Nick is Bartholomew?! Ez egy súlyos hiba volt, amit aztán a veséje is bánt XD
Amúgy nagyon tetszett, hogy ennyire rejtélyes volt a közepéig, tetszettek a ház szabályai is, olyan érdekes volt olvasni ezekről a különc emberekről, a társadalomkritikáról, ami roppant módon (sajnos) valid volt. Volt egy mondat, ami a vegefele Nick szájából hangzott el: "igazságtalan, hogy nektek szegényeknek értékes a teste, miközben az elmétek semmit sem ér. És itt vannak a gazdagok, akiknek értékes az elméje, viszont a testük semmit sem ér." És ezen felbuzdulva elkezdődött a Bartholomew-féle szervkereskedelem, ami végül is nekik jól jött, a szegények meg élvezhetik valameddig a luxust abban a házban, ahol végül megölik őket rip.
Örülök neki, hogy Jules végül sikeresen kijutott és annak is, hogy akinek odaadta a veséjét, az végül hagyta őt elmenni. Legalább ennyi lelkiismeret volt abban a néniben, de amúgy borzasztó, hogy Ő is mire volt képes a szánalmas életéért.
És végül a kedvenc gondolatom, ami tényleg ott lebeghetne minden ember előtt mottóként:
„Soha ne fogadj el semmit, amiért nem dolgoztál meg – mondta mindig az apám. – Mert egyszer biztos, hogy befogják nyújtani érte a számlát. ”