Brittainy C. Cherry – Csendfolyó (Elements 3.)

 

Hihetetlen, hogy egy könyv mennyire csodálatos tud lenni, de úgy igazán. Egy újabb gyöngyszem, ami  megérdemli, hogy helyet kapjon a polcon, és hogy írjak róla, bár tudom, hogy ez olyan történet volt, amire évek múltán is emlékezni fogok. Olyan volt, ami annyira megfog és megérint, hogy azt nem törli ki még az idő sem az emlékezetemből, mert ezt a lelkembe mentettem. Itt is inkább az idézeteket hagyom beszélni.

Maggie és Brooks történte. Az a kapcsolat, ami kettejük közt megvolt már a legelején, kisgyerekként, az nagyon különleges és ritka, amire ők már gyerekként is nagyon vigyáztak. Ők voltak egymás elsői, és azok is maradtak. Ezek a szerelem örökké szóló dolog volt köztük. Imádtam, ahogyan ez kibontakozott köztük, ahogy mindkét oldalról a vonzalmat, a tiszta szeretetet és a vágyat érezték egymás felé, és ahogy idősödtek, ez csak még erőteljesebb lett.

 

– Gondolod, hogy a történtek ellenére a barátod lehetek? – kérdeztem suttogva.

Felpattant a szeme, és a pillantása összekapcsolódott az enyémmel. Azon tűnődtem, szinkronba kerültek-e a szívdobbanásaink is. Az biztos, hogy az én szívem vadul, szédülten kalapált.

Brooks

 

Borzasztó, hogy milyen trauma érte Maggiet kiskorában, és ahogyan ez kihatott az egész életére. El se tudom képzelni, szörnyű lehetett ezt átélni, neki és a szüleinek, barátainak egyaránt. Szomorú, fullasztó, szívszaggató volt olvasni, de voltak pillanatok, amikor könnyebb volt, mert Maggie nem volt egyedül. Ott volt neki a családja és Brooks, és Mrs. Boone, és a legjobb barátai, a könyvek.

 

Amikor két magányos lélek egymásra talált, egymásba is kapaszkodott. Hogy ez jó volt, vagy inkább rossz, azt még nem tudtam eldönteni. Az ember azt gondolná, hogy amikor két magányos ember összejön, a negatív töltetük semlegesíti egymást, és pozitívba megy át, de velünk nem ez történt. Mi még mélyebbre süllyedtünk a magányosságunkban, és szinte lubickoltunk benne.

 

Egy lenyűgöző könyv újraolvasása mindig megváltoztatja az olvasó élményeit. Egy lenyűgöző könyv sokadik újraolvasásra is tartogat meglepetést. Mindig ráébreszti az olvasót valami újra, másként láttatja vele a világot, függetlenül attól, hogy hányadszor olvassa a történetet.

 

Mindenkinek megvolt a maga sötét oldala, a saját, személyes ördöge, amit az esetek többségében megbilincselve tartott a lelke távoli zugában. Ahonnan az ördög, persze, hazugságokat suttogott az ember fülébe, hogy félelmet ébresszen benne, és kétkedést, és arra ösztönözze, hogy elkövessen valami borzalmasat. A cél az volt, hogy az ember kordában tartsa az ördögöt, legfeljebb csak annyit engedélyezzen neki, hogy időnként kipillantson a sötét zugból, amelyben leláncolva lakott. Az ördög csak akkor tudott úrrá lenni az ember gondolatain, ha szabadon engedték.

 

Nekem csak szórványos emlékeim voltak, és többségükben azokat is a könyvekből loptam. Az egyik felem lázadozott az ellen, ahogy Mrs. Boone ösztönözni próbált, a másik felem azonban tudta, hogy szükségem van erre az ösztönzésre. Részben tehát ő is volt az oka annak, hogy bakancslistát készítettem. Még ha durva volt is velem, őszintén hitte, hogy nekem is van jövőm.

És valami azt súgta, hogy az ilyen embereket kell magamhoz ölelnem. Akik akkor is hittek bennem, amikor én magam teljesen feladtam.

 

Imádtam, ami Maggie és Brooks között volt, azt a szerelmet, a vonzalmat, az érzéseket, a pillantásokat és érintéseket, ahogyan egymásra gondoltak, és hogy Brooks, ilyen gyengéd lelkű, csodálatos személyiségű fiú volt, akinek az első helyen állt Maggie és a zene. Ahogyan a zenével tudta értelmezni a Maggie felé táplált érzéseket, és ahogy Maggie neki maga volt a zene, lenyűgöző volt, hogy számára ez a kettő egymást jelentette, és ahogyan ezt kifejezte, csodálatos volt.

 

Brooks előhúzta az iPodját, elnyúltunk az ágyamon, és hallgatni kezdtük a „Vízesés”-t a The Fresh & Onlystól.

– Elképesztő, ahogy az elektromos gitár sír ebben a dalban. Olyan, mintha a semmi és minden közepén állnál egyszerre. És ha igazán odafigyelsz, azt is meghallod, hogy milyen tökéletes a basszer is. Ahogy azok a magas hangok szárnyalnak… – Felsóhajtott, és a mellkasára ejtette a kezét. – Varázslatos!

 

Belesajdult a mellem abba, ahogyan énekelt. A szája a szám felett volt, és úgy éreztem, mintha az ajka közül egyenesen az ajkaim közé hullottak volna a szavak. Éreztem a szájából apró hullámokban érkező levegőt és az ujjai remegését a hátamon. Éreztem a lelkét.

A horgonyod leszek...

 

Szerettem.

Nem tudtam, mikor és hogyan történt. Nem tudtam, hogy hosszú idő alatt, apró pillanatoknak köszönhetően állt bennem össze az érzés, vagy az éjszaka történéseit semmissé tevő, hősies megnyilvánulás hatására alakult ki bennem, miközben aludtam, de nem is számított. Nem érdekelt sem a mikor, sem a miért, sem a hogyan. Nem érdekelt, hány közös pillanat kell ahhoz, hogy az emberben éledezni kezdjen a szerelem. Nem érdekelt, hogy az érzés helyes-e vagy helytelen.

Csodálatos gondolatok voltak benne, akár pár mondat is, a csendről, az életről, amik a maguk egyszerűségével voltak megragadóak, igazak.

A szerelem nem olyasmi, amihez útmutatót kap az ember. Jön egy nagy hullám, és elsodorja azt, aki az útjába kerül. Nincsenek szabályok, amiket követhetnénk, és sohasem tudhatjuk, hogy mikor cselekszünk helyesen. Nincsenek utasítások ahhoz, hogy hogyan lehetne tisztán tartani a kialakult érzést. Egyszerűen befészkeli magát az ember szívébe, és ettől kezdve csak imádkozni lehet azért, hogy maradjon is ott.

 

Semmit sem kellett mondania. Megértettem, hogy a szavak néha üresebbek tudnak lenni, mint a csend.

 

Nem hittem volna, hogy a csendes pillanatokban ilyen tisztán lehet hallani a kimondatlan hangokat.

 

Az egyik kedvenc karakterem Maggie apukája volt. Hát ennyire szerető és jó fej apukát, ahogyan a vicceit ontotta magából, csakhogy megmosolyogtassa a lányát, hát nagyon aranyos volt. Egyébként az egész könyvből a kedvenc mondatom is tőle származik.

 

– Mondjak egy viccet? – kérdezte a papa.

Naná!

– Mi van, ha elütnek egy matematikust? Már nem számít. – Apa a térdét csapkodta nevetében. A szememet forgattam.

Istenem.

Imádtam a papámat.

 

Örültem, hogy Brooks álma valóra válhatott és zenélhetett, de ez egyet jelentett azzal, hogy messze kell költöznie, így Maggie-től is el kellett köszönnie. Hihetetlen, egyszerre olyan idilli is, hogy tíz év sem képes kitörölni az érzéseket az emberből, sőt, még erősebbé tudott válni ez bennük. Nagyon tetszett az, hogy az éppen olvasott könyvükben bejelölték a kedvenc részeiket, és megjegyzéseket írtak hozzá, hogy azt a másiknak elküldve, azt elolvasva megismerje a gondolatait róla, így, még ha távol is voltak, közel érezhették magukat egymáshoz.

 

Fülhallgatókkal a fülünkben elnyúltunk az ágyamon, kitártuk a szívünket, és a kislámpa tompa megvilágításában átadtuk magunkat a zene élvezetének. Brooks felém fordította a fejét, én felé fordítottam az enyémet, majd összekulcsolt kezünket a mellkasára vonta. Éreztem, hogyan dörömböl a szíve a bordái mögött, és ahogy a zene vibrálása összekapcsolta a lelkünket. 

Megköszörülte a torkát, és újra megkérdezte: – Szeretsz te engem?

Szeretlek.

Egy pillanatra elfordult tőlem, és megtörölte a szemét. Amikor visszafordult, feszesen elmosolyodott, és odalépett hozzám. – Megfoghatom a kezedet?

Mindkét kezemet felé nyújtottam, és amikor összekulcsolta az ujjainkat, elfogott a jól ismert érzés – a hazaérkezés semmivel össze nem téveszthető boldogsága. Mert az otthon nem egy téglaépület volt. Az otthon az a hely volt, ahol az embert a másik emberből áradó szeretet melege vette körül. És az én esetemben Brooks volt a másik ember.

– Fel tudod idézni, milyen, amikor felfedezel egy új dalt? Először azt gondolod, nem nagy ügy, számtalan új dalt hallottál már, és ez a mostani is olyan lesz csak, mint a többi, de amikor a kezdő akkordokat meghallod, beleborzongsz, és úgy érzed, a csontjaidig hatol a dallama. És amikor a kórushoz ér, már tudod, hogy ez az. Ez az a dal, amely mindörökre megváltoztat. Hogy eljön majd az idő, amikor nem tudod már felidézni, hogy milyen volt az életed, mielőtt megismerted ezt a ritmust, ezt a szöveget, ezeket az akkordokat. Aztán, ha véget ér, másra sem tudsz gondolni, csak arra, hogy újra meghallgasd, és minden alkalommal jobb lesz, mint amilyenre az előző hallgatás után emlékeztél. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok a szavak minden egyes elhangzáskor többet jelentenek? Újra és újra lejátszod ugyanazt a számot, annyiszor, hogy végül már belemaródik a szervezetedbe, és az lesz az a folyadék, amitől dobogni fog a szíved.

Maggie May, számomra te vagy ez a dal.

 

Maggie May – suttogta Brooks megtört hangon. – Hogy voltál képes? Hogy tudtad összetörni, majd ugyanabban a pillanatban összeragasztani a szívemet, csupán egyetlen csókkal?

Én is ugyanezt éreztem. Bármikor találkozott is az ajkunk, a csókunk egyszerre volt fájdalmas és gyógyító. Egyszerre voltunk tomboló vihar és simogató napsütés. Hogy tudtunk így hatni egymásra? Hogy csináltuk, és miért? És hogy hihettük azt, hogy képesek leszünk egy életre búcsút mondani egymásnak?

 

Ez volt az az egyik pillanat, amikor megkönnyeztem a könyvet. Nehéz volt az ide vezető út, és az indok is fájdalmas, de Maggie megtette az első lépést, hogy legyőzze a félelmeit.

 

– Minden rendben, Maggie May? – kérdezte a papa.

Kihúztam a kezem az ujjaik szorításából, a mellkasomra szorítottam. Aztán egy nagy levegővétellel magamba szippantottam a világot. Belekóstoltam a levegőbe, megízleltem a szelet, és hagytam, hogy a bilincsek lassan lehulljanak a lábamról.

 

Szeretni valakit nem azt jelenti, hogy csak a napos oldalban osztozunk. Sokkal inkább azt hogy mellette maradunk a felhőkbe burkolódzó éjszakákon is.

 

Ringani kezdtünk a dagadó hullámokon, amelyek, amikor megtörtek, lehúztak minket is.

Azon az éjszakán megtanultam pár dolgot az életről. Megtanultam, hogy az eső néha kellemesebben simogat, mint a nap, és a fájdalom alkalomadtán többet tud nyújtani, mint a gyógyulás. És még valami nagyon fontosat: hogy a kirakós játék darabkái nem feltétlenül akkor a legszebbek, amikor a helyükre kerülnek.

Alávetettük magunkat a különös éjszaka sötétjének, és bár néha eltévedtünk, egyre közelebb éreztük magunkhoz az otthont.

 

Katie, Maggie nevelőanyukája kezdetben szimpatikus volt nekem, de aztán annyira a tömeg befolyása alá került, hogy nagyon ideges lettem rá, hogy képes olyanokat mondani a lányának, amiket, és mennyire igazságtalan és önző, gonosz ez a hozzáállása. Rendesen utáltam, amiért ilyen és fájdalmat okozott Maggie-nek pluszban. Aztán, mikor fordított helyzetbe kerültek, annyira megható volt, ahogyan egymásra találtak, és Maggie segített neki, hogy ezt sem bírtam könny nélkül, nagyon örültem, hogy sikerült megmenteni a szülők házasságát.

 

A tábla a földre csúszott, de ők észre sem vették. Csak ölelték egymást, egyre szorosabban, míg eggyé nem vált a testük. Aztán megcsókolták egymást. A csókjuk egyszerre volt kapkodó, vicces, szomorú és teljességgel teli. Ebben a csókban minden benne volt.

És ha egy csók képes volt arra, hogy összeillessze a kettétört szíveket, akkor az én szüleim szíve ott, helyben összeforrt.

 

Ez a történet csoda volt kívül-belül. Ez volt az első olyan, aminek még az utószava is meghatott, mert ha úgy vesszük, based on a true strory volt. Minden nehézségével és fájdalmával együtt csodálatos történet volt, és örülök, hogy elolvastam. Van abban valami különleges, ahogyan az írónő a zenéről és a szerelemről ír, sosem olvastam még ehhez foghatót könyvben. Ez is egy örökre szóló élmény volt, és már várom, hogy a többi részt is a lelkembe zárhassam.

És akkor a kedvenc idézetem a könyvből, amit Maggie apukája minden alkalommal elmondott a lányának alvás előtt:

 

– A te szívdobbanásaid forgatják a Földet.